pártállásom: semleges

Ott vagyok, ahol nem szabad és oda megyek, ahol nem látnak szívesen. Egy betolakodó söpredék, egy nem létező falka szégyene, aki csatornapatkányok közt nevelkedett. Nem több egy éjszakai lidércnél – és most újra tilosban jár ez a csatornapatkány lelkű alakváltó-rém. A szégyentelen. A korcs. Nem tudja megfékezni vérszomjas természetét. Mert mindegyik állatnál a legveszedelmesebb vad az ember. Axel szerint nincs nagyobb dicsőség, mint elejteni egy emberi lényt; még ha az törvénybe ütközik is. És nem tudod, hogy milyen ez, ameddig nem próbáltad. Utána pedig… nem vagy többé képes beérni kevesebbel. Nem csitítja többé szomjadat az őzgerinc veleje, sem a vére. Nem lesz hús, ami enyhíthetné éhségedet, nem számít, hogy nyers, vagy szénné égetett; ha nem emberi eredetű, ízetlen, sekély, már-már szinte keserű ízt ad a szájnak. Hiába mész még nagyobb vadra, ha nem elég az őz és a vaddisznó, még ha egy aligátort vagy egy medvét vadászol is le – nem elég… semmi nem elég. Semmi hozzáfogható nincsen. Mert az állat ösztönből menekül. Nem fél. Nem retteg. Nem pereg le előtte az élete. Az ember viszont, (…) megédesíti a húst az a nyers pánik, az az elemi erejű halálfélelem, amelyre egyedül csakis az ember képes, semelyik másik lény nem.
Olyan, mint a drog.
Függővé tesz.
Berágja magát a zsigereidbe, a bőröd alá, jó mélyen, át a gerinced mentén, egészen a szívedig felzabál… a lényedig, a nem létező lelkedig. Betegség ez, akár a rák; egyre és egyre hatalmasabb lesz. Egy tátongó űr, feneketlen mélység, üresség, amelyet be kell tölteni… Mindegy, hogy milyen árat fizetünk érte. Viszketés a bőr alatt, kényszerű gondolatok kaotikus elegye: a kéretlen repedés a falon, mely ott feszeng az épelméjűség és a téboly mezsgyéjén.
Nem küzdhetsz ellene, hisz a szív csakis akkor nyughat, ha megkapja azt, amire a legjobban vágyik. Halál. Belsőségek. Cafatok. Karmazsinvörös vér. Karmazsinvörös vér mindenütt. Betemeti a rémfarkas pofáját, szinte lustán telik el vele. Gyarló vontatottsággal csattan az agyara, beletép az emberi lény, egy girhes nőszemély húsába – és tépi, és szakítja az izmokat, az inakat. Cibálja, rágja, egyetlen pillanat alatt kitépi a gerincet a helyéről, a vázból, mely egészen idáig biztonságosan tartotta azt. Lám, mégis milyen könnyedén megadta magát a nyers erőszaknak, a brutalitásnak, mindezt azért, mert elfajzott, szocializálatlan, patkánylelkű söpredékek közt nevelkedett a rémséges fenevad, a véreb; egy vérfarkas. Nem is létezhetne. Nem egyéb ő, csupán egy anomália; deformitása a természetnek, egy csúf rendellenesség. Mégis létezik; ő választotta ezt az utat magának. Ő kérte. Ő akarta. Saját magával tette, úgy hírlik. Elég őrült volt ahhoz, hogy önnön kezével pecsételje meg a sorsát… Ugye, megérte?
Az arcom csupa vér. A testem csupa vér. A belsőségekben és maradványokban fetrengek, szinte már dagonyázok, jólesően – még akkor is, amikor visszaváltozom. Végül azonban hirtelen természetű öklendezés kerít hatalmába, mire én csak esetlenül nyúlok be a vérmocskos pofámba, hogy aztán fájdalmas lassúsággal kihúzzak onnan egy leginkább pamutfonálra hajazó valamicsodát. Egy pillanatra úgy tűnhet a hold fényében, ebben a kellemes félhomályban, mint a rágógumi, amit lehet húzni és nyújtani az ajkak között. Pedig valójában vérrel áztatott, agyba mártott emberi haj ez.
Axel megtanított mindarra, amit sosem akartam tudni, és olyanná tett, amilyen sosem akartam lenni. És jól tudom, oh, már abban a pillanatban tudom jól, hogy megfizetem az árát annak, hogy gyenge voltam és elcsábultam az emberhúsnak, pedig megfogadtam, hogy én aztán soha többé… Tudtam jól, mégis megtettem, és megtenném újra és újra. Mert most már ez vagyok én, aki soha nem akartam lenni – a nincstelen, akinek nincs múltja és nincs jövője. Még a jelene is szánalomra méltó; emberhúst zabál, és nyolcvan centi póthajat cibál ki a szájából, csak hogy érezzen valamit. Akármit. És nevetek, észveszejtő vehemenciával nevetek a meggyalázott tetem fölött valamiféle perverz örömtáncot járva. Nevetek, nevetek és nevetek (…) mert a legszívesebben most sírnék. Nem azért teszem mindezt a végeláthatatlan hitványságot, amelyeket az évek során tettem, és teszek most is ebben a pillanatban, mert nem tudok megálljt parancsolni a bennem élősködő bestiának. Hanem azért, mert nem tudok megálljt parancsolni az embernek. Azt, akivé Axel mellett váltam, csak azért, hogy éljek. Nem nagy ár, igaz? Egyetlen élet sok százért cserébe.