Lou & Lenka

Azt hiszem nyugodtan elmondhatjuk, hogy az utóbbi időkben ez volt az első alkalom, hogy pasi után futottam. Leszámítva persze azokat az alkalmakat, amikor erősen alkoholos befolyásoltság alatt löktem valakinek a süketet, de ezt most ne is számoljuk ide. És persze Sammy-t se. Őt főleg ne, minekutána nagyjából háromszor kaptam tőle visszautasítást. Bár lehet nem olyankor kellene próbálkoznom, amikor éppen barátnője van. De itt most szó sem volt ilyesmiről. Egyszerűen futottam egy megbízás után, mert vagyok olyan hülye, hogy bevállaltam és megígértem, hogy végig csinálom. Igaz, azért hozzá kell tenni, hogy az oldal hajóban lévő gyóntatófülke és a batár nagy szenteltvíz tartó, ami felett egy elég szigorú tekintetű márvány fickó őrködött egy óriási könyvvel a kezében, között erőteljesen elgondolkodtam azon, hogy visszalépek. Égő tudom, meg egyszerűen nem rám vallana, de ez a sok változtatás nem igazán tetszett. Egyszerű melóról volt szó, amit PíPí csak azért passzolt át - legalábbis igen erősen ajánlom neki, hogy csak ezért- mert a Python nyelv nem éppen a szíve csücske. Mondjuk nekem sem az, de még mindig jobb voltam benne mint ő. A fickó a padok közül elég lazán kezeli a dolgokat. Odaad egy chipet, meg egy valag dohányt, aztán egyszerűen elsétál, várva, hogy utána menjek. Most mondhatná bárki, hogy miért nem lógtam meg egyszerűen az egésszel, abból is bőven meg lehetne élni….egy darabig. Hát az első amiért ezt nem tehetem, hogy a megbízó nem most jött le a falvédőről, ha meglépek a suskával meg az infóval valószínű a föld alól is előkerít, és nincs az a Tor hálózat, amiben elrejtőzhetnék. Másodsorban meg csorbulna a szakmai hírnevem is, a büdös életben nem állna senki szóba HoneyBoo-val. Hangozzon ez most bármilyen hülyén is, de még ezekben a körökben is van olyan, hogy reputáció, amit én jobban féltettem amúgy a valagamnál is. Szóval ha ki akartam deríteni, hogy mégis mi ez az egész, illetve miért szlalomozunk a székesegyházban, mint a démonok, akik félnek a feszülettől, egyszerűen követnem kellett a pasast.
De nem vagyok hajlandó sehova se menni, amíg egy minimális infót nem kapok tőle. Nem azért jöttem el erre a találkozóra, hogy totálisan egyoldalúan felrúgjanak egy megállapodást, amiben szó sem volt arról, hogy bébicsőszt is kapok meló közben. Meg arról sem, hogy menekülni kell már az első alkalommal. Ha a megbízó a saját embernének a biztonságát nem tudja garantálni, akkor az enyémet hogyan fogja tudni?
Szóval felszívom magam mint valami kis mérges szivacs, és egy levegővel majdhogynem a pasasra zúdítom az összes, előző percekben kialakult sérelmemet. Kezdve a rohanástól, egészen addig, hogy megkérdőjelezem a szőrpofa alkalmasságát is. Mármint arra való alkalmasságát, hogy megfelelően képzett egy efféle tárgyaláshoz. Mert skerázni azt nagyon tud, ez tény. Viszont a döbbenet az arcomon őszinte, amikor megtudom miért is kaptam igazából én ezt a megbízást. A korábbi bizalom apró darabokra hullott amit Peter Parker birtokolt felőlem, és abban biztos lehet, hogy ha ezt túlélem….ha én túlélem...akkor ő nem fogja. A kis töpszli ujjaimmal fogom kitekerni a nyakát, de minimálisan is kasztanyettát csinálok a golyóiból.
Kinyitom a szám, majd becsukom azt az infót hallva, hogy PíPí-t korábban már megpróbálták megölni. Csak bámulok rém hülyén és bólogatok….majd megrázom a fejem, így egymásutánba, tökéletes lenyomataként annak, hogy összezavarodtam mint árva gyerek anyák napján. Végül összeszedem magam, és mert éppen ő van kéznél, hát rajta vezetem le a mini kis vihart, amit ez az infó okozott nem törékeny, de azért megsebezhető kis lelkemben.
- Jól van nem kell magát egy percen belül ennyit fényezni. Megértettem. Maga a megbízó ládájának legfényesebb ékköve, a legjobb dolog ami velem történhetett a reggeli dupla, nádcukros forró tejes kávém, és az olvadó vaníliás croissanom óta….ja és ne felejtsük ki azt sem, hogy maga a legfaszább faszagyerek akivel találkoztam….úúúúúúgy….- emeltem az ég felé a kezem és hadonásztam kicsit vele, kis híjján fejbeverve a pasast.
-....úgy egyáltalán. És nem, nem tudtam róla. De maga úgyis tudta, hogy nem tudtam, szóval nem kell a rizsa.- cöccentem fel mérges kis mormota módra. Arra is csak fújtattam, amikor azt mondta, hogy cuki vagyok amikor mérges vagyok. Még nyelvet is öltöttem rá, inkább csak azért, hogy ne akarjon cukinak látni, csak annak ami tényleg vagyok, méghozzá roppant módon idegesnek.
- Ó értem. Maga lesz az óvóbácsim, és ott fog ülni a szoknyámon, amíg kész nem vagyok? Mégis hogy képzeli ezt kivitelezni, hm? Merthogy ez nem úgy működik ám, hogy leülök reggel hatkor a monitor elé, meghekkelem a rendszert, és délután négykor a nagy istenkirály, übercsászár, faszagyerek markába nyomom, hogy tessék kész van, viheted! Ha emlékeim nem csalnak, márpedig a memóriám elég penge - kocogtattam meg a halántékom, mintegy mozdulattal is nyomatékosítva, hogy itt nem káposztalé lötyög, és nem véletlen tartok ott ahol.
-...hogy a megállapodás úgy szólt, hogy minimum 24 óra, maximum 120 óra, attól függően, hogy mennyire gyors a kis cuncimókus, akit be akarok zavarni a susnyásba.- rutin, megszokás vagy a nagyképűség mondatta velem ilyen kódolva azt, hogy mire is készülök, hogy tulajdonképpen miről is szólt az a megbízás.
A medvecukrot baromira sajnáltam. Új tasi volt, még az orromban éreztem az illatát, és bizisten vissza is fordultam volna, ha nem éppen pár perccel korábban világosított volna fel arról, hogy egy pasas, nevezzük első számú rajongómnak, egy negyvenötössel akarja a tudomásomra hozni, hogy odavan értem. Köszönöm, akkor inkább maradok a szőrősképűvel, meg a…..hoppá! Leplezni sem tudom, hogy mennyire kiakasztó és döbbenetes, ahogyan elővarázsol a semmiből egy újabb zacskó medvecukrot, méghozzá bontatlanul.
- Ahhh! Feleségül nem akar venni? Honnan van magának kéznél ilyesmi? Tuti, hogy még valami selyemrózsa, meg mogyoróscsoki és plüss cica is lapul ott a bűvészkabátja alatt. Héééé! Hát nem hiszem el, megint megy! Fogadjunk magát maratoni futás közben hozták össze a szülei.- végül aztán úgy döntök, hogy a kávét még elfogadom, és ott majd eldöntöm, hogy mi lesz a továbbiakban. Túlságosan cseszte a fantáziám az egész dolog, kihívás is volt benne, előleget is kaptam….csak hát ott lesz majd a vállam felett valaki….nem tudom. Szóval követtem a fickót a kávés standhoz.
Az illata kitűnő volt, és miközben kevergettem, a kis stand felett még átsasoltam a kiszolgáló férfira.
- Figyu, két kanál cukrot dobsz még nekem bele? Köszike!- vigyor és bazsajgás, ami többnyire megteszi a hatását, mint most is, és már landol is az édes kristályos finomság a poharamba.Lassan kevergetni kezdtem, és némiképp eltávolodtam, remélhetőleg vele együtt, hogy azért nyugodtan tudjuk tisztázni a részleteket a továbbiakra nézve.
- Szóval. Mondom a feltételeimet, ha már a megbízó az utolsó pillanatban fenntartotta a jogot a változtatásra. Egyedül dolgozom. Maximum maga jöhet, de maga is csak akkor, ha hoz medvecukrot. A lakásomra egy árva megjegyzést sem tehet. Bármit is lát ott, semmit. Nem zavar meg, nem kérdezget hülyeségeket ha dolgozni lát. A konyhában nem dézsmálja meg a hűtőmet, és a fürdőben nem kevergeti össze a tusfürdős flakonokat. Egy szót sem szól, ha éppen Madonna után Linkin Park jön a playlistemen. És azért sem, ha artikulátlan hangon örömködöm a félsikereimnek. Nem megyek idegen számítógépre, nem megyek idegen lakásba, sehova. Kizárólag saját terepen dolgozom. Nullhuszonnégybe kell rám vigyáznia? Ilyen értékes vagyok? - emeltem a kávéspoharat a számhoz, és aprókat fújva rajta őt figyeltem, végül óvatosan kortyoltam egyet. Édes volt mint a bűn, de én így szeretem.

Lou & Lenka

Templomba menni ateistaként kicsit olyan, mintha egy luxusprosti árulná a posztumusz szüzességét Amazonon: rém felesleges és elég nevetséges. Mentségemre legyen mondva, hogy az eredeti találkozót sem én tárgyaltam le, ettől függetlenül el kell ismernem, hogy mégiscsak jó ötlet volt, mert itt aztán engem, példának okáért a kutya sem keresne. Aki hozzám hasonlóan elsősorban a virtuális világban mozog, az a biztonság szempontjából is főképpen ott tesz megelőző lépéseket. A való életben nem igazán szokásom a hátam mögé nézni, legfeljebb ha már nagyon olyan érzésem van - biztos más is ismeri - amikor valakinek a tekintete erősen vakarásra késztet lapocka tájékon.
Engem kivert a víz ettől a helytől. És nem csak azért mert olyan rohadtul nagy volt a beltere, hogy legalább három vagy négy galéria is elfért volna benne - micsoda helypazarlás ebben a túlszaporult világban!- hanem mert olyan fajta csend volt itt, amibe az ember legszívesebben beleüvöltött volna. Úgy értem itt ez a nagy tér, a suttogásnak is rémes visszhangja van, hallani ahogyan valaki meggyújt egy gyertyát az oldalhajók egyikében, és szerintem az egyik festményen a stólás fickónak azért van olyan elkámpicsorodott képe, mert belögybölte a misebort. Amúgy is rémesen parák ezek a freskók, mert mindegyiken úgy festették meg az alakokat, hogy pontosan az emberre néznek, és mindegyiknek olyan vén, kéjenc feje van. Sosem neveltek vallásosnak, és ismerve a világot, azt hiszem ez nem is meglepő. Ha van is Isten, szerintem csapnivaló a humora, de minimálisan is nagy gruppenben tobzódhatnak Gaia-val. Figyelembe véve, hogy az éjszaka árnyai miket is rejtenek. Mondjuk engem cseppet sem zavar. Kaptam már megbízást vérszopóktól is, akiknek annyi talán a jó tulajdonságuk, hogy a pénzt legfeljebb konfettinek nézik, szóval szórják rendesen. Megfizetnek, és cserébe azt is elfeledtetik velem, hogy valaha is találkoztunk. Nincsenek erkölcsi aggályaim ha munkáról van szó, ahogyan álmatlan éjszakáim sem. Ha nem sikerül, akkor már tök mindegy nem? Ha meg sikerül az rendesen megdobja az adrenalint.
Nem a pénzért csinálom, sokkal inkább a kihívást keresem, hogy hol vannak a határaim, hogy mi az ami már igazán kifog rajtam. Kicsit olyan vagyok mint Stanley Jobson és Michael Jennings kishúga lennék. Hogy nem tudod kik ők? Ugyan már, a google a barátod! Persze nem azt mondom, hogy a pénz nem számít, mert egy jól megírt scrip-ért nem adnak kenyeret a boltban, kizárólag akkor ha azt zöldhasúakra váltom. Emiatt is van a legális melóm, meg azért mert legalább van indokom arra, hogy miért nem érek rá soha  a családi összeröffenésekre.
Szóval amikor elindultam a találkozóra, akkor kiszedtem a chipet a telefonomból - jó pénzért a tiédből is kiszedem- bankkártyát nem hordok magamnál. Hülye vagy, a mágneses felülete komplett kis adathordozó. Csak és kizárólag olyan cuccok vannak nálam, amelyeket én bütyköltem meg, és biztos lehettem benne, hogy senki még csak véletlenül sem akad elektronikus úton a nyomomra. Persze azzal nem számoltam, hogy a valódi világban, a valódi emberek tisztában vannak a valódi személyazonosságommal, a lakcímemmel, még azzal is szerintem, hogy reggel epres tusfürdőt használtam. Szóval elég csak utánam indulni, és lekövethető vagyok. Virtuálisan nem, de így aztán simán.
Lazaságom teljes tudatában ültem le aztán a fickó mellé, és próbálkoztam a nyitó mondattal, amely után választ is vártam. Én nem tudom, hogy ki találta ki ezt a felettébb idétlen diskurzust, de, hogy valószínű küzdenie kellett azzal, hogy visszafogja a röhögését az tuti.
Megvontam a jobb vállam amikor visszautasította a cukorkát. Nem baj, több marad nekem.Mikor pedig kimondta azt a bizonyos mondatot, összecsücsörítettem a számat, és befelé prüszköltem vissza a röhögésem. Sajnálom, vannak helyzetek amiket egyszerűen nem tudok komolyan venni. A szemem sarkából láttam, hogy a kabátja belső zsebébe nyúl….egy pillanatra azért megállt bennem az ütő, hogy esetleg fogja magát és nemes egyszerűséggel lepuffant. Holnap meg szalagcímként lesz tele velem a Washington Post. Lepillantok a lábaim felé, ahol egy borítékot tuszukol felém. Jahogyúgy! Átveszem tőle, ha már adja ugye, mégsem akarok én semmit visszautasítani, pénzt meg főleg nem. Chip. Komolyan, chip? Hol élnek ezek a középkorban? Jóhogynem floppy lemezt adnak. Na mindegy, legyen akkor chip, végsősoron még mindig az a legbiztonságosabb, bár én jobb szerettem Azure-on keresztül szórakozni az adatokkal, mert ott a váltakozó IP-k halmazában úgy passzolgathattam a kis csomagomat, mint valami nagyon fontos pöttyös labdát. Viszont az utolsó mondatnál lassan záródik be a csöpp markom, benne a cuccal. Felkapom  fejem, és a szőrgombóc arcúra nézek. Elnyúlik a képem rendesen. Mi az, hogy nem távmunka? Ott akarnak ülni a fejem felett vagy mi? Na ezt még tisztáznom kell. Éreztem én, hogy nem kellene PíPí agyament megbízását elvállalnom, de nem most fogok már visszalépni, miután leültem ide a fickó mellé, minden le van egyeztetve, itt a boríték a kezemben, meg a chip...azt hiszem ezt hívják a köznyelvben sarokba szorításnak. Mielőtt azonban magyarázatot kaptam volna bármire, a fickó egyszerűen felállt és elindult. Mit tudtam volna tenni? Ha tudni akartam, hogy mégis mi és miért változott, egyszerűen követnem kellett, szóval kapkodtam a lábaim, hogy utolérjem. Itt aztán felgyorsulnak az események. A felszólításnak eleget téve indulok meg vele, és olyan bizalmasan borulunk össze, mintha mi lennénk Tuba meg Tubáné. Persze fogalmam sincs ez mire jó, mire kapom a magyarázatot arra vonatkozóan, hogy követnek. Kényelmetlenül fintorogtam és elhúztam a számat is.
- Követtek….ahha, hát ez a népszerűség átka. Nem tudom lerázni a rajon….várjon már!- suttogtam kicsit hangosabban utána, mert még be sem tudtam fejezni a mondatot, már loholt is tovább. Esküszöm ez a fickó a katedrálisban akarja legyalogolni a bostoni félmaratont. Egy oszlop mögé húzott be, én meg csak nagyokat pislogtam, a bőrkabátom bal zsebébe akartam betuszkolni a borítékot, de a mondata hallatán meggondoltam magam. Már éppen nyitottam volna szólásra a számat, amikor megint átkarolta a vállam. Nincs nekem azzal gondom, hogy így tapenolgat, mert a nagy szőrpamacs alatt a képén biztosan jó pasi lehet, de ez a fogdosós fétis kezd kicsit kiborító lenni, főleg, mert jelen pillanatban valami rongybabának érzem magam, akit ide-oda rángatnak.
Szlalomozgatva az oszlopok között azért követem, mert most már tudni akarom, hogy mi a fene folyik itt, és legfőképp azt, hogy mégis mit várnak pontosan tőlem? Mi az, hogy nem távmunka, és mi az, hogy reggel hétre értem jönnek? Még két oszlop, még egy, aztán a kinti napfény hirtelen egészen csábítóvá válik.A hatalmas tereket magunk mögött hagyjuk, és még egyszer visszanézek, hogy vajon az a totál feketébe öltözött negyvenes nő a veszélyes, vagy a botjára támaszkodó, éppen gyertyát gyújtó hatvanas fickó.
Mielőtt azonban a lépcsőn lesiethettünk volna, én egyszerűen elé pördültem, és nem hagytam, hogy tovább menjen. A borítékot nekicsaptam a mellkasának, a szemeim szikrákat szórtak. Persze a chipet nem adtam. Szakmai ártalom.
- Na itt megállunk egy pillanatra! Nem volt szó semmiféle “holnap reggel hétre magáért megyünk” dologról - mélyítettem el a hangom, igyekezve leutánozni azt a fajta a hangot ahogyan ő mondta nekem az előbb odabent, még a fejem is úgy ingattam, és a szemöldököm játékával is rásegítettem a dologra.
- Úgyhogy ha nem mondja el most azonnal, hogy mi ez a kapkodás, és mi ez a nem-távmunka és egyáltalán mi a pók segge folyik itt, akkor nyugodtan visszaviheti a megbízójának a pénzt, felőlem fel is dughatja, azt csinál vele amit akar, és kereshet valaki mást.Nem véletlen hozzám irányították, mert azt biztosan garantálom, hogy ha mást bíz meg vele, akkor kókler munkát fog kapni.- odébb is seperhetett, elvégre csak egy lépcsőfokkal álltam alatta, és így még inkább szembetűnő volt a közöttünk lévő magasságkülönbség, de nem érdekelt. Ha félreseper, tegye. Mondjuk a chip az még mindig nálam van, azt továbbra sem adtam vissza, igaz túl sok szándékom sem volt még vele.
- A francba!- sziszegtem hirtelen a katedrális felé pillantva, aztán megint vissza a fickóra.
- Még a medvecukromat is bent hagytam, mert maga össze-vissza rohangál mint valami bedrogozott szúnyog. A megbízó azt ígérte, hogy profi egyeztetőt küld. Hát eddig inkább úgy érzem, hogy csak maga volt raktáron a “futtathatók még” kategóriában. - szuszogtam mint egy dühös, felhúzható kis játék amiből éppen most fog kifogyni a kraft.
- Valami kávét emlegetett benn.- puffogtam még mindig, mert az igazság az, hogy piszkálta a fantáziám a meló, de ez az egész változtatgatás cseppet sem tetszett, és magyarázatot akartam kapni rá. És nem holnap reggel, hanem most.

Lou & Lenka

A vörös medvecukor a kedvencem. Nem a színe miatt, hanem a hozzáadott savanyító miatt, ami egy mesterséges cucc, na de ki bánja, nem igaz? Valamiben meg kell halni egyszer. Meg aztán jól tudom, hogy ebben a világban semmi sem az aminek látszik. Néha a legjobb dolgok a legveszélyesebbek is egyben.Az ember hozzászokik idővel.
Fogaim között már egy fél órája rágcsáltam ugyanazt a szálat és lassan elveszítettem a fonalat a velem szemben ülő Peter Parker pofázása közepette. Nem, nem ez volt az igazi neve, ez a neten felvett nick-je volt, ami szerintem rém kispolgári. Mellette a barátnője ücsörgött csak egy fokkal értelmesebb képet vágva mint egy gyorséttermi, előre csomagolt sült krumpli és szerintem a felénél elvesztette a fonalat a beszélgetésünkben. Azt sem értem minek hozta magával a találkozóra? Nem rámászni akarok a barátjára - soha nem is akartam, az én ízlésem kéremszépen ettől azért sokkal jobb - hanem szükségem volt minden olyan információra, ami a mai találkozómhoz szükséges. PíPí...én adtam neki ezt a nicket szerintem kreatívabb mint a sajátja, na mindegy….szóval PíPí szerezte nekem ezt a megbízást, mert ő éppen nem ér rá és mert a Python, amiben az egészet meg kell majd írni nem éppen a szakterülete. Az enyém sem igazán és inkább C++ fejlesztek, de ez is részletkérdés.
- A python nem egy kígyó?- a csaj, vesztére, megpróbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, és azt hiszem nem éppen a legszebben nézhettem rá a kérdés hallatán, mert a barátja csak elröhögte magát.
- Figyelj Csingiling! Ha már nem tudtad magad száműzni a szomszédos butik próbafülkéjébe egy tonna csini rucival, akkor dugulj el! Ez üzlet, oké?- vettem ki ajkaim közül a félig megrágott medvecukrot és azzal magyaráztam, mint egy karmester a pálcájával. Végül PíPí felé fordultam megint és kértem, hogy térjünk a lényegre, mert még öt perc és vagy megfojtom a barátnőjét, vagy sarkon fordulok és itt hagyom, én ugyan ki nem húzom a szarból. Minek vállal el olyasmit, amit aztán nem tud leszállítani? Jó persze….ez az egész világ, amiben én mozogtam így működött. Úgy hálózta be a szívességek és viszontszívességek halmaza mint egy óriási, állandóan éhes pók feszes és hatalmas hálója. Bár álnevek mögé bújtunk, szinte mindenki tudta mindenkiről, hogy kicsoda. Nem nem a valós személyiséget, azt kevesen….de azt, hogy mit tud megcsinálni,és mi az ami már túl sok neki, azzal tisztában voltunk. Parker azon kevesek közé tartozott, akikkel személyesen is találkoztam, sőt a biztonság kedvéért az üzleti ügyeket vagy az átpasszolt megbízásokat, tapasztalatokat így tárgyaltuk meg.Nem marad nyoma. Mert a net az bizony olyan mint egy óriási indigós papír, amire ha egyszer írsz, annak nyoma marad. Kitörölhetetlenül kering a világhálón, mint az űrszemét.
Szóval megadja a nevem a megbízónak, hogy én fogom átvenni a projectet. Kezességet vállal értem. És persze bejelenti, hogy én fogok elmenni arra a találkozóra, ahol a részleteket megkapom. Ha azt hiszi bárki, hogy egy megbízásánál végig az ismeretlenségbe burkolózva lehet maradni, annak ajánlom, hogy sürgősen fejezze be a Mátrix ezredszeri megnézését. Persze, a virtuális világ az amiben a legtöbbet tartózkodunk, ott melózunk, de időnként azért meg kell magunkat mutatni, és mert bizonyos dolgok átadása, vagy éppen átvétele még mindig személyesen a legkevésbé kockázatos. Legalábbis arra vonatkozóan, hogy bárki előtt lebukhatunk.
A katedrális. Hogy miért pont ide szólt a találkozó, megfejteni nem tudom.Azért remélem nem kell úgy tennem, mintha olyan baromira vallásos lennék, vagy nem kell átszellemülten sétálgatnom a falba süllyesztett sírkamrák között. Szerintem para dolog hullák között ücsörögni is akár, de ez megint az én hülyeségem talán egyedül. Gondoltam rá, hogy valami polgárpukkasztóan dögös cuccban lejtek be a katedrálisba, de végül elvetettem a dolgot. Most miért? Julia Robertsnek is jól állt amikor totál ribanc cuccban sétálgatott a sokcsillagos, előkelő szállodában. Végül mégis letettem róla, mert nem akartam akkora feltűnést kelteni. Maradt a farmer, a fehér póló meg egy bőrdzseki.
Nem sokan voltak benn, és a hatalmas térben elég elveszettnek éreztem magam. Miért építették ezeket ekkorára? Gondolom azért, hogy az ember minél kisebbnek érezze magát Isten fenséges hatalmassága mellett. Meg egy frászt! A cipőm puha talpa nem vert zajt a hűvös kövezeten, és előre sétáltam, számolgatva a padsorokat, hogy hol is kell keresnem az emberünket. Pont középen. A hátam mögé néztem, aztán mindkét oldalra, nem mintha bármiféle hirtelen támadásra számítottam volna, bár sosem lehet tudni. Becsusszantam mellé, és kezemet az ölembe összefűztem.
- Üdv!- még nem néztem rá mikor megszólaltam, csak úgy előre a nagy semmibe szólt a köszöntésem, majd oldalra fordítottam a fejem, hogy jobban megnézzem kit is küldtek a találkozóra. Hát. A borotva valószínű a zongorán maradhatott, de sebaj. Legalább nem valami idiótát küldtek, akiből azt sem nézem ki, hogy egyáltalán a cipőjét be tudja kötni. Ez a fazon szerintem simán megkötné belőle a kettes tengerészcsomót is. Ó milyen kis előítéletes vagyok fél perc után! A kabátom zsebébe nyúltam és egy kicsit zörgő papírzacskóban egy csokor medvecukrot húztam elő. Úgy nézett ki mint egy halom, rövidre vágott vörös kábelköteg. Kivettem belőle egyet, majd a fickó felé nyújtottam, hogy ha kér vegyen nyugodtan. Más rágózik, vagy éppen rágyújt ha ideges, én ezt a savanyított szart eszem állandóan és nem nagyon tudok róla leszokni.
- Szóval...van valami amit meg akar gyónni nekem?- tettem fel azt a bizonyos mondatot, amit PíPí-től kaptam és amely egyben jelzi is az illetőnek, hogy én vagyok az a bizonyos, akire várakozik. Csak remélni mertem, hogy nem éppen most csinálok magamból komplett hülyét a katedrális kellős közepén.
A megbízás elvileg az igazságügyi minisztérium egyik központi szerveréről való információk megszerzésére szólt. És arról, hogy egy olyan programot kell bejuttatni, ami azután, hogy bejutott és kinyert mindent amire szükségünk van, szépen felszívódik. Nem mondom, hogy egyszerű, de azt sem, hogy lehetetlen.