the savior Vannak olyan napok egy ember életében, amikor csak kutat az emlékek dús halmazában... hol és mikor változtam meg? Egyáltalán... miért? Ez a változás hozzásegített valamihez, bármihez? Emlékszem még arra, milyen voltam az egyetem idején; egy fiatal srác, jogi diploma már félig a kézben. Egy csodálatos, világszép lány, aki végett mindenki irgykedett. Hogyan múlik el egy hatalmas, szinte tűzzel égő, perzselő szerelem? Mi erre is találtunk megoldást. A kérdés nem az, hogy hogyan... inkább ki miatt. És erre egyszerű a válasz: miattam. Elmúlt. Az éjszakába nyúló papírhalmazok, a sok utazás, az hogy sosem láttam a feleségemet és a családomat, elválasztott bennünket. Előtte tombolt bennem az élet, de azt követően, hogy a gyerekek is kisétáltak az életemből, leginkább egy élőhalottra hasonlítok. Teszem, amit kell... védem azokat, akiket kell, illetve rács mögé juttatom azokat, akikről tudom, hogy oda valóak. A precizitásom és határozottságom nem ismer végleteket, az utolsó másodpercig képes vagyok bárkinek felborzolni a kedélyeit. Talán ebben rejlett a hiba a házasságomnál is. A viták során addig fokoztam a hangulatot, a szavakat, míg Fiona meg nem tört. Így derült ki az is, hogy évek óta megcsal már. Nem csoda, kettőnk között testi kapcsolat már jó ideje nincs. Leélni az életünket egy nő mellett, aki olyan számunkra már, mint egy egyszerű idegen... a teste hidegen hagy, az érintésétől pedig minden szőrszál feláll a hátamon, de nem jó értelemben... mikor ránézve érzem, hogy a tekintetemben nem a szerelem ég, hanem hogy... szolgálj rá valamivel arra, hogy itt hagyhassalak! Az enyémben ez villogott... talán észrevette ezt a segélykérést. Nem szerettem bizonytalanságban élni. Úgy a nap végére érni, hogy talán mikor hazaérek, már nem lesz családom. Egykoron ez volt az élet. A családom. Ma már nem az. Vétek ezt mondani két gyermek apjaként? Legyen, akkor vétkes vagyok. Vétkes vagyok azért is, amiért én magam is hűtlen voltam. De nem cselekedtem, kihagytam a lehetőséget... a gondolataimat egy fiatal, rejtélyes lány vonzotta. Akit az egyik ügyem által ismertem meg... Soha ne mondd, hogy soha. Talán ez a legfőbb hitvallásom. Külsőmet tekintve már elkapott a kor. Régóta nem vagyok az a tipikus "nők álma", mióta túlhaladtam a negyedik X-en is. A válásom után megpróbáltam edzésben tartani magam. Futok és edzek, amikor időm engedi. Magasságom az átlagosnál kissé feljebb van, a borostámat pedig néha tetszőlegesen, de meghagyom. A kedvenc öltözékem a sima farmet fehér inggel, de a tárgyalóban nem viselhetek efféle öltözéket. |
|
pártállásom: semleges
2010. Boston-
Boldog születésnapot, Bryan! - jegyeztem meg magamnak, ahogy az egyik helyi bár pultja mellett ültem, és egy pohár jó minőségű whiskyt kortyolgattam. Ezt a napot nem a nagy születésnapi öröm pecsételte meg, sokkal inkább egy korszak gyászolása, hiszen ma írtam alá Fiona-val együtt a válási papírokat. Hogy mi lesz a gyerekekkel, az csak ezután fog eldőlni, de azt hiszem, egyelőre elég lesz megemészteni az eddigi információkat is. Én úgy voltam vele, hogy... amim van, az legyen az övé. Nem érdekelt sem a pénz, sem a ház. Időközben megtanultam azt, hogy ami igazán értékes, azt nem lehet egy válás során elvenni. Azt csakis akkor veszítem el, ha megszűnik a légzésem, és bedugnak egy fekete koporsóba, körülöttem pedig mindenki zokog. Hála az égnek, hogy ezt nem élem meg. Nehezen viselem az érzelmi kitöréseket, főleg az utóbbi időben, miután én magam is türelmetlenebbé váltam. Rájöttem, hogy a feleségem régóta nem engem vár haza. És igazából én is szívesebben mentem volna máshová, mintsem abba a jégverembe. Hallottam, hányszor zokogta álomba magát... és tudtam, azt kívánja, bár egy olyan férfi lenne mellette, aki még képes őt boldoggá tenni. Én jó ideje alkalmatlan voltam erre. Beleszerettem valaki másba... egy nő fiatalságába, hevességébe, önzetlenségébe, rejtelmességébe, és mindabba, ami Fionaban nem volt meg, de benne igen. És ezerszer jobban fájt végignézni, ahogyan a legutóbbi találkozásunk során elbúcsúzott. Azóta sem tudom, hol van.
- Még egyet! - intettem a kiszolgálónak, majd elmosolyodtam. Magam sem tudom, mi okom volt erre, talán csak néhány szép emlék, amely hirtelen villant fel lelki szemeim előtt...
2012. WashingtonHirtelen pattantam fel, és löktem le minden létező papírt az asztalról. Indulat dolgozott bennem. A tehetetlenség vad és fékezhetetlen tüze. Lihegtem, a hajamba túrtam, és földhöz vágtam a tollat, amely már belemélyedt a húsomba. Dühös voltam, amiért hagytam elmenni. Elváltam azóta, és nem maradt senkim, csak egy apró remény, hogy egyszer újra látom.
Kopogás.
- Nem érdekel! - ordítottam, mintha a szívemet akarnám kidobni a tüdőmön.
Bejött. Nem érdekelte, hogy mit mondok. Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, de elég kevés sikerrel.
- Fontos, Bryan - lengetett meg egy papírt az orrom előtt, majd nyújtotta a telefont, amelyen éppen beszélt valakivel. Magamhoz vettem a készüléket... az egész értelmet nyert három percen belül.
- Holnap visszahívom. Meggondolom az ajánlatát, dékán úr! - biccentettem, majd letettem.
- És mi van a borítékban? - kérdeztem az asszisztensemet, aki ezt követően rögtön felém is nyújtotta a darabot.
- Amit kértél még egy hete. Végre sikerrel járt a nyomozód - sóhajtott fel. Ő mindenről tudott. És bolondnak nézett miatta. Jellemzően vall rám, hogy minden utat megmozgatok ahhoz, hogy sikerrel járjak. És ha ez kell hozzá, hát... meg is teszem.
Előhúztam a képeket a borítékból, majd felsóhajtottam. Egy halvány mosoly jelent meg ajkaimon, amikor megpillantottam az általam annyira vágyottan látni kívánt nőt. Ő az... életem. Nevetséges kijelentés, épp úgy, ahogyan én magam is nevetség tárgyává váltam. -
Manhattan-ben van? - vontam fel a szemöldököm.
- Hát... még sosem jártam New Yorkban. 2020. WashingtonNem hagytam el a várost. Nem tudtam. A természetfeletti világ úgy borult rá a városra, mint a hirtelen lezúduló eső. Fogságba kerültünk mind, és aligha volt lehetőségünk tenni ellene... a düh dolgozott bennem nap mint nap. Várnom kellett. Arra kellett várnom, hogy Ő jöjjön ide. Mennyi volt erre az esély? Hogy beteszi a lábát majd ide? Vagy hogy egyáltalán képes lesz eljutni idáig, miközben se ki, se be nincs lehetősége?
Mintha az utolsó reménysugár kúszott volna ki az életemből...
Új egyetemre hívtak tanítani.
Elég kevés szabadidőm akadt, mióta jobban belevetettem magam az itteni főiskolai életbe, és megismerkedtem az itteni hagyományokkal, szokásokkal. Rabolta az ember idejét itt az is, ha levegőt vett, nem még ha plusz feladatot vállalt, csak hogy a lehető legtöbb időt ragadja meg a beilleszkedésre. Közhely, mikor azt gondolják, csak egy diáknak szükséges és nehéz beilleszkednie a társai mellé. Nekem pedig, mindent összevetve, már egy ideje csak a tanári állásom maradt azok után, hogy az ügyvédkedésben szabadságot vettem ki. Elég tartós szabadsággá vált már azóta, de még ki akartam használni a maradék kis időt.
A kávét kortyolgattam az egyik parkolóban, miután kijöttem a könyvesboltból. Mikor útnak indultam, a legújabb szerzeményemet lapozgattam, és az úton átsétálva szinte meg sem hallottam a fékcsikorgást, majd azt, ahogyan az autó szele megérinti a lábamat. Felkaptam a fejem, közben a szívem több dobbanást is kihagyott.
A sokak által elmesélt sztori, miszerint a halálunk előtti pillanatban lepereg előttünk a saját életünk... kamunak tűnt. Én csak egy női arcot láttam magam előtt. Azt, akit meg kellett volna keresnem, mikor megtehettem volna. És most úgy fog velem végezni ez az autó, hogy közben elfelejtettem az élet valódi lényegét... emlékeztem a nőre. Minden mozdulatára, mely hol finom és gyengéd volt, hol kapott némi kegyetlen élt... de sosem veszített mohóságából, szenvedélyességéből... abból, amiért annak idején megakadt rajta a szemem. Tehettem volna azt is, hogy nem kezdek vele beszélgetésbe... és megtehette volna ő is, hogy elsétál. Nem volt kötelessége tanuskodni. Még ha én magam először rá építettem a vádat ügyfelem védelme érdekében...
A következő pillanatban a járdának csapódtam. De nem az autó ereje miatt; ismét levegő jutott a tüdőmbe. Semmim sem fájt, talán csak kicsit az oldalam, ami találkozott a járdával. Felemeltem a fejem. Sütött a nap. Én pedig még éltem. Az egész másodpercek alatt történt. És mikor felemeltem a fejem, az autó satuféket nyomva még ott állt az úton. Én legalább három méternyi távolságra kerültem tőle úgy, hogy nem találkoztunk. Milyen boszorkányság ez... a teleportálás képességét még nem sajátítottam el.
- Jól van, uram? - pattant ki a férfi az autóból felém rohanva.
- Én... nem láttam, sajnálom. De... hogy kerülte ki az ütközést? Az előbb még előttem... előttem állt. - Nagyokat nyelt. Nem tudta hová tenni az esetet. Ahogyan én sem.
Aztán a következő pillanatban egy édes illat töltötte meg a tüdőmet. Levendula, valami kesernye virággal, amely jellegzetességet ad viselőjének. Egy szőke hajzuhatag vonzotta magára a tekintetem. Fújta a szél, ahogyan mindig. Ahogyan régen.
A fekete napszemüveg sem tudta elvenni arcának összetéveszthetetlen ívét.
Egy másodperc, csupán ennyit láttam a nőből, majd köddé vált. Elnyelte a tömeg. Elnémult körülöttem a világ, nem érdekelt a fickó, nem érdekeltek a járókelők, az, ahogyan mentőt akartak hívni. Tekintetemmel próbáltam átnézni rajtuk, hogy ismét megpillantsam. De nyoma se volt.
- Marla... 
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
