Már az elején biztos voltam abban, hogy nem fogok tiszta válaszokat kapni. Annak idején sem kaptam. Vagyis... kinek mi a rendes válasz ugyebár. Sok ember nyilván beérte volna jóval kevesebbel is. Én viszont állandóan csak kérdeztem. Többet akartam. Valami reális magyarázatot. Ügyvéd vagyok, az ég szerelmére. Mondhatni, szakmai ártalom, hogy nem lehetett két mondattal lerázni.
Leültem vele szemben, miután kihúzta a maga részére a széket. - Ne aggódj a vállam miatt, jó pár dolgot kibírt már a tanítványaimon kívül is - vontam fel a szemöldökömet. Valahol mélyen kínzott ez az egész beszélgetés, de én magam is annyira értettem a közömbös jelmezekhez, mint ő maga. Én ebből diplomáztam is, lényegében papírom volt róla, hogy a közömbösség egyik legjobb színésze tudok lenni. A tárgyalóteremben. A tanteremben. És ha Marla erre játszik és megköveteli... hát vele is.
Nagy levegőt vettem. Számtalanszor akartam a végére jutni annak, vajon miért akar ennyire elkergetni engem ebből a városból. Mára már viszonylag megértettem, hisz kibújt a szög a zsákból. Mi, földi halandók szinte halálra vagyunk ítélve Washingtonban. Volt egy különbés azonban; én nem féltem. Talán ostobaság ezt így kijelenteni, de a gyerekeim biztonságban voltak egy másik városban, nekik még időben sikerült kijutniuk innen. Nekem pedig... ahogy a jelenlegi ábra mutatta, itt maradt elintéznivalóm. - Szóval előadó. Akkor mégis ragadt rád valami az együtt töltött idő alatt - biccentettem, konstatálva, hogy azért nem volt teljesen felesleges az egész. Végül is, vele csak újra fiatalnak éreztem magam. Minek is ez az egész felhajtás? - Egy kérdésre válaszolj - hajoltam hozzá közelebb, habár még így is volt közöttünk egy egész asztalnyi távolság. - Mi lesz, ha nem? - kérdeztem. Márpedig ez a valószínűbb. Nem tud rávenni arra, hogy csak úgy kereket oldjak és elmenjek. Persze az ember fia soha nem így képzeli a viszontlátás örömét. Úgy néztünk egymásra, mint két ellenséges tanárjelölt a diploma után, akik nem tudnak dönteni az óravázlat felépítéséről. És közben még utálják is egymást.

i'd love you to want me | régi szép idők...    | coded by barb :copyright:

Egyszerre voltam dühös és vágyakozó. Ha az arcára csúsztattam volna az ujjaimat, nem tudtam volna eldönteni, megfojtsam vagy megsimogassam… az érzelmek igencsak széles skáláját volt már szerencsém megtapasztalni az általam leélt évtizedek alatt, de a bennem dúló kavalkád új volt. Vagyis mégsem. A megismerkedésünk óta ez tör fel belőlem, ha megpillantom Bryan-t.
Menekülnék, mégis vonz magához.
Tudom, hogy nem szabadna, mégis legszívesebben az oldalán pihennék, bemutatva a világnak.
De nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Igazodnom kellett a múltban meghozott döntésemhez és távol maradni tőle. Egyszer ember. Bajba keveredhet, problémákat okozhat és mivel csupán egy felesleges tényező a város bonyolult egyenletében, muszáj kitörölnöm a teljes képből. Nem maradhat. Nem engedhetem, hogy maradjon.
- Azt hittem, mindent világosan elmagyaráztam évekkel ezelőtt. – A szavaim és a hazugság közé egyenlőségjelet lehetett volna tenni, hiszen semmit sem fejtettem ki neki rendesen, egyszerűen arra akartam rávezetni, hogy tűnjön el Washington-ból olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges, mert ha nem teszi, abból bajok lesznek. – Úgy tűnik, nem értesz a szép szóból. Miért is nem? – Kihúztam az egyik széket és leültem, jelezve, hogy ő is tegye ugyanezt. A régebben megtörtént rövid, tömör beszélgetés nem hozta el hosszútávon a kívánt eredményeket, így a hosszabb módszerhez kellett folyamodnom, még ha közben a pulzusom megemelkedett, a szívem hevesebben vert és alig kaptam levegőt. Szerencsémre az önkontrollal sohasem volt bajom, arckifejezésem könnyen meggyőzhette arról, hogy tényszerű társalgást tervezek folytatni vele.
- Számos tanár van ebben a városban, aki istápolhatja a fiatalok tudás iránti szomjúságát. Nem kellene a válladra venned ezt a terhet. – Ugyanezekkel a szavakkal indítottam útra őt az előző alkalommal, reméltem, hogy most hátha beválik, ha látja, hogy tényleg komolyan gondolom, amit mondok. Az másik kérdés volt, hogy saját magamnak is hazudtam… semmit sem szerettem volna jobban, mint minden nap látni, összefutni vele az egyetemen és normális emberek módjára viselkedni egymással. – És szerintem velem sem szeretnél összefutni. Egy rövid ideje én is óraadó vagyok a jogi karon. – Számos érdeklődési köröm mellett a jog is megszerettette magát velem és ehhez nem kevés köze volt Bryan-nek, viszont arra nem voltam felkészülve, hogy folyamatosan vigyázzak rá, mert olyanba üti az orrát, amibe nem lenne szabad. - Szóval még egyszer szépen kérlek, menj innen, Bryan. Van még egy lehetőséged, hogy hallgass rám. - Belekortyoltam a kávémbe, mert egyébként nyeltem volna egy hatalmasat és láthatta volna azavarodottságomat.


lehetne újra február |       | coded by barb :copyright:

A lelki szemeim előtt ezerszer lejátszódott már ez a jelenet. Az, ahogyan újra megpillantom a szőke hajtömeget, ahogyan tekintetével rabul ejtem az övét. Valójában nevetségesnek éreztem magam, mindahányszor eszembe jutott. Ezt neki is többször elmondtam. Öreg voltam én már a szerelemhez... ebben a korban már nem szokás mély szenvedélyt, kínzó gyötrődést érezni; éppen ellenkezőleg! Mostanra kellett volna eljutnom odáig Fiona-val, hogy boldogan tervezzük a jövőnket, a nyugdíjas éveket, és habár a szerelem már csak apró lángon pislákolt volna, elmondhattuk volna, hogy van egy csodálatos családunk.
Van, amikor ez már kevés.
Van, amikor már másra vágyunk. Nehéz lett volna megmondani, pontosan mit kergettem az életben. Hisz az elmúlt évek rádöbbentettek arra, milyen halandó az életem, míg másoké akár örökké is tarthat. Én azonban nem akartam vámpír lenni, sem egyéb misztikum, ami bélyeget égetne a homlokomba. Csendesen bíztam abban, hogy ez az állapot sem tarthat örökké.
- Egy ideje nem vállalok új ügyeket. - Viszonylag könnyed a válaszom, annak ellenére, hogy a szívem kétszer olyan gyorsan vert, mint kellett volna. - Elég nagy kihívás ifjonc fejekbe tudást verni. - Tettem hozzá, majd nagy levegőt vettem. Szerencsére nem ejtettem el az elvitelre kért kávémat, habár a legdrámaibb valószínűleg az lett volna. De ez nem egy amerikai film. A valóság általában kegyetlenebb annál, minthogy a szegény lányt a végén feleségül veszi-e a gazdag lovagja, vagy sem. Ez az élet már amúgy is kezdett tragikomédiává válni. - Ennyi? Ennyit tudsz mondani, több év után? - A hangom kérdővé vált, de készen álltam arra, hogy a következő pillanatban sarkon fordulva itthagyjam. Magam sem tudom, miért éreztem ezt. Eddig csak újra látni akartam. Most pedig... ó, micsoda szemét húzás!

i'd love you to want me | régi szép idők...    | coded by barb :copyright:

Van, ami nem változik. Aki megszereti a kávét, sohasem fog leszokni róla és ha átvitt, valamint szó szerinti értelemben is megízleled egy másik ember érdekességét, képtelen leszel a későbbiekben ellenállni neki. A tapasztalatot nehéz elméletekkel felülírni… mennyivel könnyebb dolga lenne az emberiségnek, ha némi gondolati síkon történő kalandozással elérhető lenne, hogy racionális döntéseket hozzunk, ne pedig ismételten belesétáljunk a saját magunk által ásott gödörbe. Bryan lambadát táncolt a gödrének peremén, aminek legalján én vergődtem és ordítottam neki, hogy meg ne próbáljon leugrani, mert annak borzasztó vége lesz. Összetöri magát. Ténylegesen. Az, hogy a közelemben tartózkodott mindig egyet jelentett a veszéllyel: neki bármikor baja eshetett volna és nem tervezte újraélni azokat a szívszorító pillanatokat, amikor az épségéért aggódtam. Sokkal inkább megpróbáltam kitörölni kettőnk emlékét és megértetni magammal, hogy csírájában el kellett volna fojtani kettőnk kapcsolatát.
Mégis ismételten a közelségét kerestem, képtelen voltam szó nélkül elmenni a létezése mellett. Nem volt elég a múltkori alkalom, mikor majdnem végzett vele egy autó. Talán jobban jártunk volna mindketten, ha az a kocsi elcsapja és véget ér a szenvedésünk… hiszen nem létezik olyan verzió, amiben jól jönne ki az ebben a városban folytatott életből. Úgyis baja esik. Én pedig vagy hozzásegítem vagy teljesen elvágom magam tőle. Távol kellene maradnom, ám képtelen vagyok tétlenül ücsörögni, míg ő nyugodtan jár-kel Washingtonban.
- Új ügyfélre vársz? – Meguntam a távolból nézelődést, beléptem a kávézóba és az asztala felé vettem az irányt. Taktikát váltottam, ajtóstul rontottam a házba. Azzal semmit sem fogok elérni, hogy távolról figyelem… ha direkt nem sikerül elérnem a célomat, akkor majd újfent visszahúzódom és a megfigyelés ravasz eszközeivel karöltve térítem jobb belátásra, de most jobbnak láttam egyenesen nyomatékosítani a szándékaimat. Nehezemre esett megkeményíteni a tekintetemet és elhitetni magammal, hogy így lesz a legjobb, ehhez pedig a megfelelő pókerarcot társítani, ám a cél szentesíti az eszközt. Nem követhetem el ismét ugyanazt a hibát.

lehetne újra február |       | coded by barb :copyright:

- Egy jeges Caffe Mocha-t és egy lazacos rustic szendvicset kérek. Elvitelre. - Adtam át szívem vágyát a Starbucks-lány részére, majd átnyújtottam a bankkártyám. Nem voltam az a készpénzes figura. Jeges kávés már annál inkább, ezt pedig hűen tükrözte az itt tett látogatásaim száma. Igaz, az esetek többségében eszembe se jutott elvitelre kérni. Beültem az egyik sarki boxba, elővettem a választott kis olvasmányomat, és eltöltöttem a délelőttjeim nagy részét. A tudás hatalom. Én pedig nem féltem élni ezzel a lehetőséggel.
A mai nap azonban más volt; délelőttre kaptam egy előadást, amely miatt már sürgetett az idő. Pedig szívesen ültem volna itt, a kellemes kávé és croissant illatban. Könyv helyett azonban egészen más foglalkoztatta a gondolataimat. Nem tudtam szabadulni attól, ami tegnap történt. A rejtélyes megmenekülésem az autóbaleset elől valami új erővel töltött meg. Nem ismertem ezt az erőt, tekintve, hogy még soha nem éreztem előtte. És nem is volt feltétlenül jó érzés. Bizonytalanság uralta a porcikáimat, belül remegtem. Mások örültek volna, hogy egyszerűen, ép bőrrel megúszták. Én azonban okokat akartam tudni. Az eredmény hidegen hagyott. Főleg azért nem, mert amit utána láttam, attól megállt bennem az ütő. Biztos voltam benne, hogy nem hallucináltam, mikor láttam Marla-t az úttest túloldalán. Nem tehettem, hogy a képzeletem szüleményének higgyem. Ezer közül is megismerném - napszemüveg ide vagy oda.  
Rengeteg kávécssészét ürítettem ki annak idején, mikor megismertem. Volt egy ügyem, még Bostonban. A nő szinte hisztérikus volt, mikor betoppant az irodámba. Én akkoriban még próbáltam rendbehozni a házasságomat Fiona-val. Az a nő a férje után sírt. Megkeseredett hisztérika hírében állt, főleg miután rejtélyes módon meghalt a férje. Azóta már én magam is tudtam, hogy annyira már nem rejtélyes... csak még senki nem sejtette, hogy a vámpírok és farkasok léteznek. A férjét szétmarcangolta valami. Valaki. Akkoriban nem tudtunk min elindulni. Haragosokat gyűjtöttünk, még ha a fényképek és a holtest alapján úgy is tűnt, hogy ilyet egy ember nem tudna elkövetni. A nő kötötte az ebet a karóhoz - micsoda tréfás szófordulat a történet szempontjából -, hogy biztos benne: embert látott aznap este a ház körül.
Heteket töltöttem az esettel. Majd felmerült Marla neve... a fényképek alapján egy fiatal, ártatlan női szem nézett vissza rám. A fény azonban, mely pislákolt abban a tekintetben, mégis gyanússá tette. Ügyvédként tudtam, a legártalmatlanabb tekintet is hordozhat mély titkokat. Úgy tűnt, ezt az igazságot Marla fogja megtestesíteni. Hosszú huzavona indult útjára; számtalan órát töltöttem azzal, hogy vele beszélgessek. Nem volt gyanúsított... de ok az volt feltételezni, hogy köze van ahhoz, aki esetleg tehette. Félúton valahol elvesztettem a realitást, a talajt a lábam alól. Az irodából kávézó lett, a kávéból bor egy étteremben, az éttermi menüből késő esti vacsora a hálóban, a feleségemből idegen, Marla-ból kínzó szenvedély. Aztán üresség. Se Marla. Se Fiona. Se vacsora, se bor... csak kávé. Az is általában hidegen.
A gondolatokból az ugrasztott ki, mikor kiléptem a Starbucks ajtaján, de valami késztetést éreztem arra, hogy még egyszer visszaforduljak. Tudtam, valaki figyel - zsigerbéli érzés volt. És az a fekete szemüveges rejtélyek asszonya a sarokból követte a lépteimet. Csak arra tudtam gondolni, hogy vedd le azt az átkozott szemüveget!

i'd love you to want me | régi szép idők...    | coded by barb :copyright: