- Ugyan, hiszen semmiség. - Semmiség, csapda, kelepce, szívesség – annak valójában vészesen kevés –, béklyó, és milyen jól működő, hiszen már nyújtja is a lángot, és eszében sincs elrántani a tekintetét – mégsem hat csodálkozónak, mégsem bámulja a másikat, figyelme olyan könnyű, mint az érintés emléke, amit a vállán hagyott -, mintha a tapintat, amitől olyan puhán koppantak a sarkai a helyiség padlóján, odabent maradt volna az elhunyttal, most hogy már nem tartja mellette az illem, most, hogy úgy érzi, már semmi szüksége rá. - Bárcsak mindenkivel ilyen könnyű volna! - Dallamos a kacaja, pillantását csak annyi időre összepontosítja a kezében tartott apró táskára, míg belesüllyeszti az öngyújtóját. Kétség sem férhet hozzá, hogy így gondolja. Kétség sem férhet ahhoz, hogy bármi egyébre leküzdhetetlen akadályként tekintene, ha nehezebb esettel akadna dolga, és kétség sem fér hozzá, hogy ez puszta udvariasság: pontosan tudja, hogy Narcissza gyermekétől mindenre számíthat, csak gyors és könnyű vallomástételre nem. Ő pedig ezért jött. Egyelőre legalábbis ez a célja. - Remélem nem gondolja, hogy én is úgy sajnálnám. - Oldalra billenő fejjel emeli ajkaihoz a cigarettát. Csupán azután folytatja, miután világra bukott a hazugság, s jómaga komótosan, együtt érző sóhajjal lehelte ki füstöt. - Elbúcsúzni tőle, aki jóformán új élettel, egyáltalán élettel ajándékozott meg, múlhatatlan fájdalom, mindenesetre, úgy tartják az idő gyógyítja a sebeket, ezt megerősíthetem. Meg nem szűnik, de határozottan könnyebb lesz. - Nyomatékosításként rá is bólint. Még magát is megtéveszti, még magával is képes elhitetni, mintha a színjáték annyira részévé vált volna, hogy képtelen lenne tőle csak egy rövidke beszélgetés erejéig is szabadulni. Mosolya halvány marad, biztató, de ezen felül élettelen, már-már szomorú, pedig még emlékszik a vérének illatára, még hallja a méregként csepegtetett szavakat, még felfordul a gyomra a haragtól, még összeszorul a torka a gyűlölettől, még – ezt talán csak képzeli, hiszen szervezete olyan régóta működik ezen a csökkentett üzemmódon, hogy jószerivel képtelen hitelesen reprodukálni az emberi test fizikai reakcióit - összefut a nyál a szájában a diadal keserédes ízétől, még légiesnek érzi minden tagját a felszabadulás hónap kínjai után rátelepedő könnyűségétől, még haragszik, még gyűlöli, még mindig képes megvakulni a dühtől, és jóllakni a halála felett érzett elégedettséggel. Még mindig felkavarja ez az egész, pedig ötvenhat év alatt úgy, hogy embersége tulajdonképpen lassan, de biztosan kikopott belőle – ez volna az utolsó morzsája? –, már aligha kellene ilyesmit éreznie. Mit lehet tenni – maga mondta az előbb –, tőle kapta az életet. Tartottad volna meg, bazmeg. - Másra sem vágyom. - Az irónia élét nélkülözve, jóval őszintébben bukik át ajkain, mint tervezte. Hiszen sok mindent tervezett, rengeteg verzión átrágta magát, mire betoppant a temetésre, mégis nagyon kevés esélyét látta – hiába reménykedett benne, ahogy soha, semmit, sem volt hajlandó biztosra venni –, hogy a nő önként ajánlkozzon társaságául. - Nem emlékszem, mikor sétáltam csak így, minden különösebb ok nélkül utoljára. - A lépcső alján éri be, sarkai megint túl tompán, túl puhán csókolják a betont, mintha nem is ezüstből volnának. Mintha legalábbis nagymacska volna az áldozata nyomában lopakodva.
Másra sem vágyik jobban, minthogy hazasiessen és elmerüljön a forró kádvízben, szivaccsal lemossa magáról a piszkot és addig súrolja a bőrét, amíg már nem érzi sem a portré tekintetének maró mocskát, sem a sajnálkozó szavak és vállára simított ujjak ragacsos emlékét. Undorodik a testére simuló fekete kosztümtől és az idétlen fejdisztől is, megfojtják és ólomsúlyként nyomják le, mintha magán cipelné a bűneit – minden bűne közül a legnagyobb talán az arcán játszadozó lomha mosoly lehet, ahogyan ajkai közé szorítja a cigarettát és közelebb hajol, hogy meggyújthassa a másik. Azt súgja az ösztöne, hogy kapja el a tekintetét, ne nézzen olyan szemtelenül, mint aki tudja, hogy tudja, hajtsa le a fejét, ahogyan azt egy elkeseredett gyászolótól illik, aki nemrég búcsúzott el a barátjától. De nem; a smaragdzöld szemek marasztalják, ő pedig nem siet, hogy megszakítsa a pillanatot. Csak akkor hunyja le szemeit, amikor végre elönti a nikotinmámor, amitől még a csattokkal rögzített díszt is könnyedebbnek érzi a fején. Kezei pedig végre nem remegnek, amikor Zahra – mert végre nevet is tud társítani az archoz, de egyelőre nem tudja eldönteni, hogy örül-e ennek – tenyerébe csúsztatja határozott, szeplős ujjait. – Nagyon is örvendek, Zahra Mercer – könnyeden mosolyog rá. – Bárcsak szebb körülmények között találkoztunk volna először, nincs is szomorúbb egy temetésen kötött ismeretségnél. De tudja, ezzel a szállal most mindenkinél többet tett azért, hogy egy kicsit szebb legyen a napom. Pedig azt hittem, ez már lehetetlen… – egy félpillanatra elmélázik, közben fátyolosan mosolyog, mintha eszébe jutna egy régi emlék; nagyon is hiányzik neki a felhőtlen boldogság, már hosszú ideje nem érzi, bárhová is vezeti a szeszélye. Nem boldogtalan, hálátlan is lenne, ha annak érezné magát, sőt, nagyon is erős az életéhsége, különben nem állna most itt. Mégsem teljes, ott tátong az űr valahol nagyon mélyen. – Csak azt akarom mondani: nincs az az udvariatlanság, amivel megsérthetne ezek után! Fejét (végre) lehajtva fogadja a részvétet, egy ideig ízlelgeti magában a szavakat, inkább nagyot szív a cigarettájából, hogy fokozza a hatást; pedig jól tudja, hogy semmi szükség rá, úgy átlát rajta ez a nő a smaragdszemeivel, mintha meztelenül állna előtte. De nem jön zavarba tőle, megszokta már Narcissa mellett, hogy nem lehet mindenki előtt csukott, gondosan összecsomagolt könyv; azért nem fogja olyan könnyedén adni magát. –Tudja,– szól végül tétován, miután leereszti a kezét. – semmit sem utálok jobban annál, mint amikor sajnálnak. És amikor azon a nagy színpadon álltam, és remegett mindenem, mást sem éreztem, csak a rám zúduló sajnálatot. Úgy gyűlölöm, maga nem? – nagyot sóhajt, majd újra felpillant. – Ebben nagyon is igaza van, fogalmuk sincs, milyen érzés, amíg nem állnak ott. Elveszíteni azt, aki értelmet adott az életednek: ezt nem kívánnám a leggyűlöltebb ellenségemnek sem – akkora hazugság, hogy attól fél, rá fog omlani az épület. –Nem szeretne sétálni egyet? Meg sem várja a választ, már libben is a lépcső felé. Ismer a közelben egy virágoskertet, tele lilaakáccal és gyöngyvirággal, amit esténként szépen kivilágítanak; bárhová is fog haladni a beszélgetés, legalább virágillat veszi majd körbe; gyönyörű halál lesz.
THE LINE IS BLURRY BETWEEN WHAT'S RIGHT OR NOT get free
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Pént. Jún. 05, 2020 10:56 am
Ő mellé temette a függőségét is. Amikor megszabadult tőle, majd egy évtizeddel JFK halálát követően, akkor sem érzett semmit. A diadalt, a bosszú keserédes aromáját elnyomták az elvonás izmokat görcsbe rántó, lelket marcangoló, tudatát homályosító tünetei, kétségbeesett, zokogott, magzatpózba görnyedve gömbölyödött a hamvak mellé a földön, az arcát a nyirkos fűbe temette, felkarmolta a szövetet, a bőrt a saját lábszárán, és kacagott, kacagott kielégületlenül, sötéten, hisztérikusan, a nyelve elfelejtette az ízeket, az orrából kikopott a föld ázott sárszaga, csak őt érezte, csak a sebet a szívén, amit most újra elborítottak a férgek, hogy ki tudja, meddig – talán az örökkévalóság megfelelő mértékegység lehetne – rágcsálják, ki tudja, meddig terjedjenek szét épp csak működő szervezetében, míg lassacskán teljesen fel nem zabálják.
Valahol talán irigyelte a gyászoló gyermek méltóságát, talán irigyelte a vörös tincseket, az élénk íriszeket, a természet tündöklő ajándékait, vonásai maszkját, ami elevennek hazudta, a bőkezűséget, ha már vele olyan szűkmarkúan bánt el a genetika – mintha előre tudta volna, mintha a sejtjeibe kódolták volna a sorsát –, hogy halálában valóban ne tűnjön többnek kopott lidércnél, rémálomból szökött, vészjós tündérnél. Erőszakkal fogja vissza magát, hogy ne díjazza elégedett mosollyal a levegős választ, csak udvariasan biccent, mielőtt – kivételesen - tapintatosan távozna a teremből. Sírj csak, zokogj, gömbölyödj mellé, karmold a saját arcod, ha az övét nem karmolhatod, ezüst cigarettatartót ölelő ujjai önkéntelen, görcsösen rándulnak össze, mintha a felzavart emlékek izmaiba bújva biztatnák, hogy igenis kaparja le saját maszkját, ha a tiéd alá nem nyúlhat, reszkető kézzel illeszti ajkai közé a füstszűrőt, és csak akkor hagy alább remegése, amikor két kézzel árnyékolja le a fém öngyújtó magakellető lángját. A léptek – kevésbé alázatosak, sokkal magabiztosabbak, ó, igen, ez már sokkal inkább vallott valakire, akit Narcissza képes maga mellett elviselni – koccanásai felkészítették, hát nem rezdül össze a megszólításra, továbbra is a távolba meredve, ráérősen fújja ki az első slukkal leküldött füstöt. Csak ezután fordul az érkező felé. - Ó, hogyne. - Körömmel pöccinti fel a lapos, tükörfényű doboz tetejét, mielőtt felé nyújtaná. Tekintete úgy simít végig az alakon, mintha most látná először, s valóban, most veheti szemügyre először ilyen közelről, mintha az elhunyt óvó kezei a lidérc torkáig értek volna, mintha bármi oka lett volna, hogy meséljen, annyi, de annyi mindent, szépet és rútat, meséljen, daloljon, áradozzon róla, a mesterműről, de sose engedje igazán közel, mintha valami, amit megtartott magának, megmérgezte volna a büszkeségét. Mintha --- a nőn keresné a nyomokat, mintha a cigarettáért nyúló ujjakra képzelné a túl finom, tapadós hamvakat. - Nézze el az udvariatlanságom, sajnálom, hogy nem ezzel kezdtem. - Tüzet ad, aztán jobbját nyújtja kézfogásra. - Zahra Mercer. Ha mondhatok ilyesmit, az elhunyt barátja. Ön pedig, ha megérzésem nem csal Margaret. - És mosolyában színe sincs diadalnak, gyanakvásnak, eszében sincs éreztetni helyzeti előnyét – pedig most vallotta be, most vágta az másik arcába ártatlan, jelentéktelen tény szürke, fénytelen csomagolópapírjába burkolva – kedves, finom, mégsem annyira bájos, hogy hitelét veszítse. - Fogadja még egyszer őszinte részvétem, nem is gondolná, mennyire együttérzek. Aki nem volt még az Ön helyzetében, az aligha tudja felfogni efféle veszteség fájdalmát. Temetnéd arcod a nyirkos fűbe, kacagnál kielégületlenül, sötéten, hisztérikusan, rántaná össze izmaid görcs, lássuk be, azzal azért minden bizonnyal sokkal jobban tudna azonosulni.
Villámcsapásként érte a puha érintés; úgy figyelte a lágy kézfej tulajdonosát, mintha valódi lidérccel állna szemben. A nő arca sértően megszokottnak, ismerősnek tetszett számára, hirtelen olyan érzése támadt, mintha már százszor is feltérképezte volna az egyszerre markáns és finom vonásokat, s ismerné azoknak minden apró rezdülését és görbülését. Egy bizalmas, szívén melengetett ismerőshöz illettek, akit sok idő után végre újra láthat – a márványarcot azonban sehogyan sem tudta összekötni tulajdonosának nevével. Kutakodott emlékei között, honnan ismerheti a nőt, akinek ujjai olyan természetesen simultak szeplős felkarjára; kinek smaragdszemeitől aprócska, kemény gombóc formálódott a torkában; s akinek visszhangzó léptei már-már gúnyosan, szenvtelenül törték meg a terem csendjét, mintha egy pillanatra sem törődnének tapintatlan mivoltukkal. Elméje azonban rendre cserbenhagyta, a leporolt, fátyolozott emlékek között sem lelt rá a nő valódi kilétére. Nyugodt, selymes hangszínével pedig olyan, éles tüskékkel és szerteágazó lombokkal övezett útvesztőbe keveredett, melyből csak nehezen szabadult. - Igazán kedves magától – lehelte ki magából halkan, hangja tompa neszként csengett a teremben. Arcát elfordítva figyelte a nő búcsúzó lépteit, kopp-kopp, kopp-kopp, majd fellélegezve fordult vissza, amikor elnyelte őt az ajtón keresztül beszűrődő holdfény. Újra csendbe borult a helyiség, s ezzel együtt mintha hirtelen felszállott volna a köd is, ami eddig valamiféle homályos, rózsaszín fátyolba borította az elméjét. Narcissa portréjának átható tekintete azonban egyetlen pillanat alatt elcsitította a kavargó gondolatokat, kíváncsi tekintete újból hamuszürkévé halványult, akár egy leszidott gyermeké, aki a szülője előtt öntötte le áfonyaszörppel a selyemterítőt. Amilyen hosszú pórázon tartotta őt az asszony, olyannyira kalitkában élte le mellette életét, hűségesen kísérve őt a szeszélyeivel és érdekeivel kikövezett, ingoványos úton. S amilyen erősen egykor küzdött azért, hogy kikerüljön az ashordi kőbástyák óvó védelme alól, legalább olyan boldogan adta Narcissa kezébe a saját szabadságát, gondolatait, érzelmeit – hadd tegyen vele, amit kíván! Elteltek az évtizedek, s be kell vallania, igazán jól szórakoztak őt ketten; tökéletesen illettek egymáshoz, olyan kalandokat élt meg az asszony mellett, melyekhez hasonlóról az ashfordi könyvtárszobában, egy izgalmas Dumas kötet felett ülve sem álmodozhatott volna. Szenvedélyesen szerette, sőt, rajongott érte – mára már nem esik nehezére az sem, hogy ezt beismerje magának. S ahogyan a sötét, komoly arcképet figyelte, közelebb lépett. Ujjaival finoman végigsimított az ezüstszőke tincseken, elidőzött a finom ráncokkal barázdált szemkörnyéken, végigszántott velük a rózsasziromra emlékeztető ajkakon, melyek olyan szélesre torzultak azon a délutánon, amikor… De mindez a múlté, s ami már nem létezik, abba nem is lehet kapaszkodni, ezért felesleges is gondolni rá, különben előbb-utóbb felemészti őt a téboly. Ahhoz pedig túlságosan is szereti az életet, hogy keserű emlékekkel és bűntudattal vegye körbe magát. Friss virágokra van szüksége, pezsgésre, új barátokra, hosszúra nyúló estékre, fehéren csillogó porcelánra és bugyborékoló nevetésre. A vele farkasszemet néző asszony pedig mindent megtestesített, ami tűzként taszította; elmúlt, poros emlék, bosszúálló szellem, akiről nem is érdemes tudomást venni. Égett a szenvedélytől és vágytól, hogy ezt neki is megmondja; undortól lángoló szemekkel köpje arcába a szavakat, gőgösen eldicsekedjen, mennyivel boldogabb és szebb a világ Nélküle. Az arckép tompán és üresen nézett vissza rá; igazán illett az asszonyhoz, s ettől ismét elöntötte a diadal mámora. Ideje volt mennie; ezúttal nem esett nehezére, hogy megemelje lábait. Narcissa smaragdszemei szinte kikergették a teremből, majdnemhogy érezte a hátát égető tekintetet – ám ezúttal nem rázta ki a hideg, nem húzta össze magát apróra, sőt, teste büszke, szabályos vonallá egyenesedett, úgy lépett ki a holdfénybe. A nő tejszőke tincsei szinte világítottak a félhomályban; könnyű virágillata keserű dohányfüsttel keveredett, s abban a pillanatban maga is ellenállhatatlan vágyat érzett egy szál cigarettáért. Apró mosoly kúszott az arcára, enyhe gyanúval lépett a nő mellé; nem hitt a véletlenekben, ezért úgy döntött, kideríti, minek köszönheti a kedves társaságot. – Meg tudna szánni egy szállal? Nem szokásom, de azt hiszem, rám férne a mai nap után.
Menedéket keresve fúrta mellkasába az arcát. Sápadt volt, hetek óta nem járt a napon, napok óta behúzott, nehéz sötétítők mögött rejtőzött magányosan – ő persze ott volt és mégsem, megvetette a gyengeségért, megvetette a sosem szűnő fájdalomért, a semmiért, amit a fejében talált, amikor az emlékeibe, a gondolataiba mártotta csontos ujjait, a kielégíthetetlen éhségéért nem ételre, hanem az ő vérére, az ő szemfogaira a nyakában, múló, rohanó, egyre rövidebb pillanatokra, amikben nem kellett éreznie –, a démonai az ágy alatt, a szekrény sötétjében, a konyha sarkában, a fürdőkád fagyossá hűlő vizében, lépcső szakadéknak tűnő fokainak árnyékában várták, hogy a bokájába, csuklójába, lelógó takarójába, hajába, torkába kapaszkodjanak. Csillogó szemeiben a halált látta tükröződni, napokig elevenen ugyan, de elhamvadt lélekkel járt szobáról szobára, menekült előlük, menekült a csend elől, csak őt nem tudta – nem is igazán akarta – lerázni, engedte, hogy újra és újra a karmaik közé lökje, megkísértse, jéghideg ölelésébe zárja, menedéket keresve fúrta mellkasába az arcát és nem érzett semmit, nem hallott szívdobogást, nem fogadta meleg otthonosság. Négy napot töltött éber-álomban mellette, a suttogásával voltak tele a nappalok, az érintéseivel az éjszakák. Boldog volt, könnyű, amikor bevette a marék altatót és elégedetten mellé gömbölyödött az összegyűrt ágyon.
Önkéntelen képek ömlenek végig tudatán, mégis a homályos foltoknál akad meg igazán. Nem emlékszik, hogy sírt volna, nem emlékszik, hogy miként érte a másnap, nem emlékszik, hogy haragudott-e a halál árán nyert öröklét miatt eleinte, nem emlékszik, hogy miért marta el magától, mert nem volt képes elviselni maga közelében a saját gyilkosát, vagy mert megunta, mert bár ő maga is kihűlt, már nem érezte annyira hidegnek, a kárhozatra emlékeztette, amit kérdés nélkül vésett fel a lelke számlájára. Részletekre emlékszik, jelentéktelenekre leginkább, színekre, ízekre, illatokra, a diadal vörös-arany irizálására lezárt szemhéjai vásznán, amikor karót vágott a kibaszott szívébe. Nem bánta meg, tulajdonképpen nem is afféle kölcsön kenyér visszajár, szemet szemért alapon csinálta, nem maga miatt legalábbis. Démonai a szerelem mindent felemésztő tüzében odaveszett szív hamvaiból fogantak. A halál kigyomlálta - valójában legfeljebb újakra cserélte - azokat, hogy aztán ismét felhorgadjanak, jussukat követeljék, sebeinek rothadó széleit rágcsálják, amikor az az ostoba merő féltékenységből golyót eresztett az elnök fejébe. Akkor persze már több, mint egy éve nem találkozott vele. Valószínűleg fel sem ismerte volna, miután levedlette a zsírt, a kevés izmot, jószerivel csont és bőr maradt belőle, valószínűleg taszította volna a hidege, valószínűleg undorodott volna a felemás íriszektől, ezüstös hajától, mi vonásai alabástromát másolta, valószínűleg nem hitt volna a szavainak, nem hitt volna a csillogásnak, ami megkopott ugyan, de teljesen ki nem fakult még íriszeiből. Tekintete úgy követi a gyászoló gyermeket, mintha a sajátja volna, mintha nem téveszthetné szem elől, nehogy végleg eltűnjön. A szipogó, elérzékenyült fiatal nőre ügyet sem vet, pillantása a halovány fonások közt kutakodik, a szemek-ajkak háromszögén veszik el, vörös tincsek közé túr. Túrna ő kecses pókláb-ujjaival is, erős marokkal szorítana rájuk, hátrafeszített nyakadba suttogná „látlak”, mert igenis lát, no, nem úgy, nem a gyilkost látja benned, annál ügyesebbnek tűnsz, a gyanú árnyékát keresi a szád sarkába szabott gödörben, a pupilláid sötétjében. És ki fogja bontani, mert ebben a kurva városban senki nem öltheti meg Bastien támogatóit anélkül, hogy el kellene számolnia. Félre ne értsd, nem csapott fel nyomozónak, az ilyesmit a szakemberekre bízza, de barátként azért csak lehetnek kérdései, nem? Türelmesen várja ki a többiek részvétnyilvánítását, szótlanul támasztja a falat, mindaddig, míg a terem teljesen ki nem ürül. Csak ezután mozdul, ezüst tűsarkai tompábban koppannak, mint várható volna, minden lépéséből, emelkedő karjából, kinyúló kézfejéből süt a tapintat, mintha jelenléte nem volna magában is elég tolakodó. - Őszinte részvétem, kedves. - Ujjai a felkaron pihennek meg könnyen, alig-érint, pille súlyánál több terhet nem ró rá, közelebb nem hajol, hiszen annyira nyilvánvalóan nem közeli a viszony. Még. - Minden bizonnyal óriási veszteség ez. - Smaragdszín íriszeiben őszinte együttérzés csillan. Bemutatkozásra nem is pazarolja az időt – nem udvariatlanságból, inkább a kíváncsiságra alapoz - már mozdul is tovább, nem zavarja tovább a búcsút, lassú léptekkel sétál ki az épületből. Az ajtó előtt torpan meg, táskájában cigarettát keres, az ajkai közé támasztja. Halk sercenéssel izzik fel a dohány. Ne aggódj, bármeddig tartson is, meg fog várni.
Elküldésének ideje -- Pént. Május 29, 2020 9:54 pm
The line is blurry
between what's right or not
Diadalittasan dőlt hátra a széken, egy pillanatra még tagjainak remegése is enyhülni látszott. Kiüresedett, szánni való győzelmet érzett, úgy fogadta a vigasztalóan vállára simított jéghideg ujjakat. Pontosan úgy sikerült a beszéd, ahogyan eltervezte; ott csuklott el a hangja, ahol kellett, akkor sötétültek el malachitszemei, amikor teljességgel biztos volt benne, hogy le sem veszik róla a tekintetüket. Természetesen nem kerülhették el a figyelmét a gyanús pillantások és a nevét formáló ajkak sem, melyek csendes ítélkezéssel sújtották, mintha tudomást szereztek volna a titkáról, amit kézzel-körömmel óvott. Ám mindez hamar elszállott a feje fölött, sőt, a diadal pillanatnyi mámorától erősen vissza kellett fognia magát, nehogy elmosolyodjon. Inkább a cipője búbjára szegezte a tekintetét, mielőtt bárki észrevette volna, milyen élesen csillognak a szemei. A megüresedett színpadot újabb gyászoló foglalta el; csak ekkor pillantott fel, s miközben a sírdogáló, szipogással küzdő fiatal nőt figyelte, egy pillanatra megbánta a maga száraz és távolságtartó előadását – ám ha sót dörzsöl a szemébe, akkor sem lett volna képes kikényszeríteni egyetlen könnycseppet sem. Pedig hálás volt Narcissának: igazán, tiszta szívéből hálás mindazért, amit érte tett. Amikor először találkoztak, friss, ártatlan őzgida volt csupán – egy sebezhető és gúzsba kötött bárány, aki fulladozva könyörgött azért, hogy eloldozzák. Sokkal többre volt hivatott, minthogy megsavanyodjon egy málészájú gróf mellett. Az ashfordi ház kőbástyái mögött megalázkodva ácsingózott a szeretetért, hátha csurran-cseppen számára is abból a bizonyos házassági odaadásból; de a csupor már régen kiszáradt, s ha a tulajdonosán múlt, akár szomjan is halhatott volna. Ha azon a nyári délutánon nem fedezi fel őt, örök boldogtalanságra lett volna ítélve. A virágoskert lugasai alatt ott rejlett minden sóvárgásának tárgya az asszony vörös ajándékában, amellyel hűséget, odaadást ígért neki, mosolyával pedig szabadságot sejtetett. Édes, szivárványszínű délibáb volt, elvakított volna bárkit, aki úgy vágyik egy meleg mosolyra és elismerő pillantásra, mint ő egykor. Ostoba lett volna azt gondolni, hogy Narcissa nélkül ugyanitt ülne most. Szerencsésnek tartotta magát, amiért ilyen közel kerülhetett a meleget adó kandallóhoz, minden baj áldás forrásához; Washington krémje, a leghatalmasabbak között, akik jéghideg ujjai között összefutnak a hatalom szövevényes szálai. Sosem vágyott hatalomra – ő kiszolgált vagy elárult, ennél többre pedig sosem vágyott –, a hatalom szó olyan felelőséget és kötelezettségeket rejtett magában, melytől borsódzott a háta. Ám szívesen melegítette hófehér ujjait a láng közelében, amíg nem került olyan közel hozzá, hogy megégesse. Nem tartotta magát hálátlannak, de megérezte az irónia keserű utóízét a jelenlegi helyzetben. Amióta az eszét tudta – legalábbis Margaretként –, egyetlen dologban biztos volt: Narcissa nélkül nem létezhet. Amerre az asszony járt, oda hűségesen követte, örök barátságot kötött az övéivel, segített neki, amikor hívta és egyetlen kedves, búgó szóval is megelégedett fizetségként. Narcissa azonban a múlté; hamuvá és porrá vált, elvesztette a hatalmát felette és ha most látná őt, mérhetetlenül mérges lenne, amiért még mindig él és virul – Nélküle. Ez igazán abban a pillanatban tudatosult benne, amikor a körülötte ülők csendben felemelkedtek és megindultak a kijárat felé. – Tartson ki, kincsem – simított végig a vállán a mellette ülő idősödő asszony, aki a megemlékezés alatt néha vigasztalóan megszorította a kezét. Nem emlékezett az asszony nevére, de fátyolosan visszamosolygott, inkább a felismerés súlyosságától megkábulva, mintsem a gyászétól. – Köszönöm asszonyom, igyekszem – biccentett egyet elköszönésképp. Habozott; minden zsigerével és sejtjével arra vágyott, hogy elhagyja a termet, örökké maga mögött hagyva Narcissa emlékét, ám a lábai nem kívántak engedelmeskedni neki. Csillogó szemekkel figyelte az asszony arcképét, mintha arra várna, hogy kiszóljon neki. Megemelkedett ültéből, de továbbra sem mozdult; tudta, ha átlépi a küszöböt, örökre elvágja a kettejük madzagját. Onnantól kezdve egyetlen percre sem engedi majd meg magának, hogy Narcissára gondoljon. Szüksége volt néhány percre, hogy felkészüljön erre a pillanatra. Csak akkor rezzent meg, elszakítva tekintetét a portréról, amikor tompa cipőkopogás zavarta meg a terem csendjét. Kíváncsian pillantott vissza a szőke alakra.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 23, 2020 11:36 pm
hush, my darling
don't you cry
Keresett magában valamit. Féltékenységet, fájdalmat, fojtogató ürességet, bosszúvágyat, éhséget, szomjúságot, vágyat, csalódottságot. A fekete csipkével keretezett, halovány arcot nézte, a gyászoló asszony törékenysége elfeledtette vele az irigységet – talán meg sem érkezett igazán, talán csak megszokásból környékezte, a rivalizálás úgy kopott ki belőle, ahogy a szeretet, a gyűlölet, még nem minden, de már nagy része annak, ami emberré tette –, könnyeinek sós ízét érezte a nyelvén, ahogy önkéntelenül végignyalta az ajkát. Időközben maga is lefogyott, élete utolsó hónapjaiban olyan mélyre ereszkedett a kilátástalanságban, úgy ölelte keblére a sötétséget, mint rég várt vendéget és mindaddig nem engedte, míg bele nem fonnyadt, míg le nem zabálta csontjairól a húst, aztán lassacskán a zsír, míg madárcsontú törékeny, gyászoló asszonnyá nem sorvadt démonai előítéletekből, elutasításból, megkeseredett szerelemből épített, rothadó sebekkel bélelt kalitkájában. Megigazított arca előtt az épp csak áttetsző fátylat – nem mintha tartott volna tőle, hogy ebben az állapotban, túl karcsún, túl sápadtan, az egykori szexszimbólumra legkevésbé sem hasonlító lárva-maszkban bárki felismerné –, és csak akkor vette észre, hogy nem Jackie Kennedy könnyeinek ízét érezte a nyelve hegyén.
Ötvenhat évvel ezelőtt vett rész utoljára temetésen. A halálban az a praktikus, ha az ő kegyeltjei közül választod a barátaid, ritkán kell ilyenféle megemlékezésekre pazarolni a drága időt. Nem mintha sajnálta volna – félre ne értsd, minden rossz szokása, kellemetlen hibája ellenére udvariassági gesztusokra, felületes csevegésre, fontos találkozásokra, érdekes teremtményekre, különleges, szép dolgokra, felfedezésekre, a modern technológia csodáira bármikor szívesen szánta az idejét, hiszen jószerivel megadatott neki a végtelen –, Narcissa esetében legalábbis semmiképpen nem. Elégedett mosollyal nyugtázza íriszei árnyalatának hasonlóságát, amikor a lesötétített SUV visszapillantó tükrében vörös rúzsának lakkfényét ellenőrzi. Ezüstös fényű – az alkalom kedvéért beiktatott egy nem tervezett táplálkozást a szűkös napirendjébe, mégsem jelenhetett meg vastagon épített sminkben, kopott, tejföl-szőke tincsekkel, beesett szemekkel, bár az ünnepelt ezúttal nyilvánvalóan nem foglalhatta dallamos, mézédes szavakba méreggel itatott véleményét, amiért roppant illetlen módon, kifejezetten hálásnak érezte magát –, egyenes tincseit ezúttal nem fogta szoros copfba, nem tűzte szabályos kontyba, hogy még véletlenül se kerülhesse el a másik figyelmét. Halkan hajtja be az autó ajtaját, az épület előtt még az órájára pillant, megérinti a hajába tűzött vékony pántról smaragdszín pillantása elé igazított, tágas résekkel szabdalt fekete tüllt – épp csak annyira igyekezett arcát elrejteni, hogy a búcsúztatott és saját vonásai közti különbségek kellő távolságból ne szúrjanak azonnal szemet –, aztán végtelen természetességgel sétál be a vendégek kedvéért nyitva hagyott ajtón.
Keres magában valamit. Kérdéseken kívül egyebet nem talál. Nem ül le, a felé forduló ismerős arcokat halvány mosollyal jutalmazza, de villanásnyi időnél többet nem szentel nekik a figyelméből, hiszen nem ezért van itt. Nem gyász – persze, nevezhetné az elhunytat barátjának, de ilyesmit már jó ideje nem tett senkivel, hiányzik belőle minden, ami megbízható, hűséges, igazi baráttá tehetné – hajtotta, az elmúlásra szükséges, kikerülhetetlen pontként tekint, s élt már annyit – ahogy Narcissa maga is –, hogy ilyesmi miatt összeszoruljon a torka, sajnálat ébredjen a szívében, vagy tagadásba meneküljön a tudata. Lépteinek ütemes koccanása visszhangként másolja a nő sarkainak kopogását, ahogy az emelvényhez sétál. Megtorpanása megtorpanásra készteti. Lapockáit támasztja a falnak, éppen szemben a felszólalóval, eszében sincs leülni a beszéd idejére. Karjait maga előtt fonja össze, tekintetében őszinte kíváncsiság ragyog. Épp csak pislogásnyi időkre szakítja meg átható figyelmét. Mesélj, ó, mesélj még. Le sem tagadhatod, hogy tőle tanultál hazudni, édesem. Ajkai szegletébe sötét alig-mosolyt mar a gúnyos ízű gondolat.
Elküldésének ideje -- Pént. Május 22, 2020 8:56 pm
The line is blurry
between what's right or not
– Narcissa olyan volt, akár a hullócsillag: mindannyiunk életét bearanyozta, még a leglangyosabb szoba, vagy társaság is felizzott tőle. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, akik egykor a barátságát birtokolták; nála hűségesebb, odaadóbb, nagylelkűbb barátot aligha ismertem. Hosszú élete során elsajátította a női praktikák legfontosabbait: ha kellett, bájosan csacsogott, bugyborékolva nevetett, melegen ölelt és fürkészve hallgatott. Hallgatása kincs volt, úgy szívta magába mások gondolatait, mint a legédesebb nektárt. Mindenkihez volt egy-két kedves szava, azokat pedig, akik ferde szemmel néztek rá, duplán megjutalmazta bársonyos megjegyzéseivel, mintha nem is sejtené, mennyire gyűlölik őt. Szemrebbenés nélkül ignorálta és kifigurázta a neki nem tetsző véleményt, ezért könnyedén vette azt az akadályt, melyet egy rosszindulatú megjegyzés állított elé. Kiváltképp becsülte magában, hogy könnyedén képes magára ölteni a nyugodtság fátylát. Aki elmondhatta volna róla, hogy képes sírni, remegni és kiabálni, már nem mesélhette el senkinek. Olyan szilárdan és egyenesen tetszett mások előtt, akár a szikla; ez a szikla megrepedezett már és darabok hiányoztak belőle, de még mindig rendíthetetlenül állt. Bár kezdtek elhomályosulni az emlékei, még emlékezett arra, amikor férje halálakor részvéttől csöpögő szemekkel hazudott a nyomozók arcába, s olyan finoman folytak ki belőle a szavak, akár a selyem. Remegő ujjait a háta mögé rejtette és hatalmasokat nyelt, nehogy a hazugságokon túl más is feljöjjön a torkából – de ki vette volna észre, amikor olyan felelősségteljes és kétségbeesett volt a hangja? – Egyszer azt mondta nekem: Margaret, drágám, sose hagyd, hogy bárki a porba tiporjon. Állj ki magadért, mert senki sem fogja megtenni helyetted! És ott állt mellettem, amikor gyenge voltam, olyan gyenge és törékeny, mint egy haldokló, szárnyát tört madár… De mindennél büszkébb volt arra, hogy képes gond nélkül eltemetni magában a múltat anélkül, hogy az visszatérne kísérteni őt. Túlélésének egyik forrása volt ez, megannyi rémálomtól és borongós délutántól óvta már meg. Legelső talán a családja lehetett; miután kizárta őket az életéből, messzire dobta a kulcsot és aztán sosem indult el megkeresni. Tulajdonképpen már az esküvőjén megvált tőlük, amikor Nottingham grófjának ajándékozták a szabadságát, s ezután puszta udvarias látogatásokra és nyirkos teadélutánokra szűkült a kapcsolatuk. A Grófot ennél sokkal könnyebb volt elengedni: amikor eljött az ashfordi házukból, egyedül a gyertyafényes, poros könyvtárszobájukat gyászolta meg, ahol megannyi reggelt és estét töltött. Barátai is könnyedén kicsúsztak kezei közül; az úriasszonyok mindig is untatták, a különböző városokban toborzott társaságaik pedig csak ideig-óráig kötötték le szeszélyeit és kedvteléseit. Összességében, biztos volt abban, hogy nem létezik többé olyan, amit ne bírna el a lelke. – Szeretném azt hinni, hogy egyszer beforr majd a seb, elmúlik az üresség, amit a hiánya okoz; bármilyen elképzelhetetlennek tűnik, egyszer majd mosolyogni fogunk, amikor rá gondolunk, a gyász és keserűség meleg, nosztalgikus emlékké szelídül majd, melyet szívesen idézünk fel. Ő is így szeretné. Mégis, ahogyan végigfutottak malachitszemei a gyászbeszéd kimérten, de gyönyörűen megkomponált sorain, egyre felderengtek előtte az emlékek és érezte, hogy reszketni kezdenek tagjai. Az együtt töltött évtizedek, a nő meleg ölelésének és metsző tekintetének képei egyszerre marták és cirógatták. A kipöfögött hazugságok tűzként égették torkát és nyelvét, s percről-percre egyre szenvedélyesebben gyűlölte a nőt, amiért még mindig hatást gyakorolt rá. Hiába vágta el a kettejüket összekötő madzagot, messze alábecsülte Narcissa bosszúját: bőrébe vájta vörös körmeit és a síron túl sem kívánta elengedni. – Ezért hát azt kívánom, őrizzünk meg mindannyian egy darabot Narcissa szenvedélyéből, odaadásából, elkötelezettségéből, és akkor örökké fog élni. Bennünk. Drágám, ritka előnytelen rajtad a gyászruha, kacagott gúnyosan a fülébe az asszony.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
