spotless prince

 Egy őstehetség vagy, mondták már? Magam elé képzelem az összes elemi részecskédet, hogy miből és mivé váltál az évszázadok alatt. Ifjonc zseniként kezdted, egy igazi figyelemreméltó gyermekként, aki végül is nem ért célba sem a szüleinél, sem másoknál. Büszkeségre neveltek, a családi neved jelentőségét hajszolván, azt a fontosságot, ami őket (is) szintén végigkísérte egész életükben. Mérhetetlenül hálásnak kellett volna lenned a Téged ért fogadtatásért, azért a sok évtizedes tanulmányi procedúráért, miken túlhajszoltak a neved viselői. Azonban Te levetkőzvén ezeket félredobtad egy idő után, elhatárolódtál, önállósodtál. Eltűntél az éterben előlük... úgy sacperkábé örökre. S most már csak én ismerlek oly behatóan. Számomra átlátszó vagy. Gyönyörű. Könnyed. Türelmes. Letisztult. Aki élvezi az élet szépségét, aki nem rest meríteni belőle. Akit mindig érdeklődéssel tölt el az új. Aki imádja az őt körülvevő fényűzést.

 ...de ezt rejti a felszíned, nemde?
A sebezhetetlenségedet, melyet higgadtsággal, hallgatással, apró titkokkal igyekszel palástolni. Színes díszruhába öltöztetted kicsiny törékeny gyermeki egódat, befoltoztad, kitöltötted a légüressé vált hiányzó tereket. Ugyan alábújhatnék, cincálhatnám jobbra-balra, de úgy vélem kárát látnám. Még így is, hiába vagyok – lennék? – tán a legeslegkedvesebb benső muzsikád. Egy ideje már, hogy figyellek. Figyeltelek már az első lépteknél… az első kudarcaidnál… a mamád halálánál. És lám, most megint figyelhetem a kényszeres törekvéseidet, a reménytelen ellenállásaidat, melyek akarva akaratlanul is szeretett öcséd felé noszogatnak. Nehéz újra megnyitni vaskos, zárt kapuidat. Mert...

Engem nem csaphatsz be! Hisz Te is tudod.
A hangod vagyok. Az életed.
A tökéletességre való törekvésed.
A ledönthetetlen falad.
A káprázatod.
A lelked felügyelője.

Az öltönyöd alatt meglapuló hófehér ing.
Az üveges jégkék íriszeid.
A csípődön ékeskedő virágöltésű heg.

Minden és azontúl is minden.