Szavaira, csak bólintok egyet, hiszen teljesen érthető, hogy így áll az élethez, mivel vadász. Már megtanulta, hogy nem minden arany, ami fénylik és ugyanezt a leckét már én is megkaptam párszor, de leginkább a vele való találkozás és a mostani új információk tudatosították bennem igazán, hogy ez mennyire igaz. Más dolog csalódni valakiben egy tök átlagos dolog miatt, mint például a szakítás és megint más, ha kiderül valakiről, hogy az esküdt ellenséged. Mégis, valami mélyen legbelül azt súgja, hogy nem kell tőle tartanom. Talán az győz meg erről leginkább, hogy az érintése jól esik. Meleg, kellemes és megnyugtató. Ha félnem kellene tőle, már majdcsak jelezne nekem valamiképp a mágiám, nem? Mondjuk rossz érzéseket keltene bennem, ha a közelembe kerül vagy hasonló, de nem. Sam most is, mint első találkozásunkkor, csakis jó érzéseket ébreszt bennem, bár épp ez az, ami megijeszt. Ennek nem így kellene lennie, mint ahogy attól sem kellene hevesebben vernie a szívemnek, amit mond, de képtelen vagyok uralkodni magamon. Csak bámulok rá, miközben nyelek egy nagyot és várok. Egy részem el akar rohanni a kanapétól, míg a másik alig várja, hogy forró ajkai hosszú idő után újra az enyéimre tapadjanak, de hála az égnek, nem sokáig kell ezzel a késztetéssel küzdenem, mert a telefonja megzavarja. Mondjuk egy kicsit csalódott is vagyok emiatt, de inkább csak egy égi jelnek veszem. Nem helyes, hogy egy vadász és egy boszorkány békésen ücsörög együtt egy kanapén. Sőt. Akár mindkettőnket bajba sodorhat. A hír azonban, amit kap, szemmel láthatóan nem jó hír. Még én is bepánikolok kicsit az arcát látva, így egy pillanatig sem tartom fel, hiszen egyértelmű, hogy sietnie kell, ennek fényében pedig úgy porzik ki a lakásból, mint valami szélvihar én pedig magamra maradok a kusza gondolataimmal, Sam kedves szavaival és a pánikkal, hogy vajon mi a fene történt és, hogy neki baja fog-e esni. Figyelmemet inkább a neki ígért varázslatra összpontosítom, de az ajtó kopogása visszarángat a jelenbe és rádöbbenek, hogy nem sok lehetőség van, ha azon kell gondolkoznom, hogy ki akarhat meglátogatni. A kétségbeesésre azonban, ami Sam hangjából árad, egyáltalán nem vagyok felkészülve. Pillanatok alatt játszódik le előttem egy rövidfilm arról, hogy millió sebből vérzik, haldoklik, segítségre van szüksége meg hasonlók, így aztán sietve feltépem az ajtót, de nem csak Sam arcával találom szembe magam, hanem egy számomra idegen pasaséval is. -Te jó ég! Mi a fene történt? És ki ez?- pillantok rá meglepetésemben, de már állok is odébb az ajtóból, hogy be tudjon menni mellettem -mivel a másik pasas szemmel láthatóan, csak azért nem esik össze az ajtómban, mert Sam tartja-, majd egy gyors ajtózárást követően már sietek is utánuk. -Fektesd a kanapéra!- mutatok az említett helyre, miközben én magam is odamegyek és a díszpárnákat ledobálom a szoba különböző részeibe, hogy ne legyenek útban. -Mondd, hogy ő nem egy vadászpajtid, Sam, akit képes voltál felhozni a lakásomra?!- förmedek rá, miközben a konyhába rongyolok a szükséges táljaimért, a gyógynövényekért és némi morgásért, mert baromira nem tetszik ez az egész. Ennek ellenére segítek. Természetemnél fogva képtelen lennék hagyni, hogy valaki meghaljon, ha tudok segíteni, úgyhogy pillanatokon belül már készítem is össze a szükséges hozzávalókat -még szerencse, hogy ilyesmik mindig vannak itthon, hiszen sose lehet tudni, hogy mikor fognak kelleni-, de amennyiben Sam utánam jön, nem szalasztom el a lehetőséget arra, hogy éreztessem vele, mennyire rohadtul nem volt jó ötlet, hogy ide hozta a barátját. -Már veled is eggyel több vadász volt az otthonomban, mint kellene...- morgom a bajszom alatt, miközben a főzetet sietve elkészítem rá se pillantva Samre.
– Arra tanítottak, hogy bizalmatlan legyek – nem csak a természetfeletti lényekkel, hanem mindenkivel. És talán ha nem mészárolták volna le a családomat, akkor nem is viselkednék így. De nagyon régen kinőttem a tündérmesékből, és baromi nehéz volt elhinni bárkinek, hogy jót akar, főleg egy olyan városban, mint Washington D. C. Szomorkás félmosoly jelent meg egy rövid időre az arcomon, amikor azt mondta, nem akart nyers lenni velem szemben. Értékeltem egyébként, hogy próbált kedves lenni velem ebben a kérdésben is, de egy részem kilenc éve arra készült, hogy egyszer csak szembe találjam magamat Katherine-nel, aki már nem volt ugyanaz a személy, akit én ismertem. Mégis a létezésének reménye boldogsággal töltött el. És próbáltam magamat is hitegetni azzal, mindezt csak azért éreztem így, mert túlzottan szentimentális voltam, de valahol mélyen tudtam, valójában ezt az egészet Gabe sose tudta belőlem kiirtani. Talán nem is akarta. – Tudod, hosszú idő óta te vagy az első, aki mellett egyszerűen csak jól érzem magamat – nem részleteztem ugyan, hogy ez mit jelentett, de azt hiszem Bel számára is egyértelmű volt, hogy mennyire könnyen képes lettem volna megfeledkezni arról, amiről beszélt: ő boszorkány volt, én meg vadász. Ki kellett volna oltanunk egymást, ám ennek ellenére úgy éreztem képtelen lennék ártani neki. És bármennyire is makacs voltam, bármennyire is akartam küzdeni ez ellen, nem ment. Csak azt tudtam, hogy nem egyszerűen a segítsége miatt jöttem el, hanem azért is, mert hiányzott. Az egész szituációból, ami kezdett éppen vészesen elharapódzni kettőnk között a telefonom szakított ki, én pedig pillanatok alatt átkapcsoltam, és csak messziről hallottam a nő hangját, ahogyan kivágódtam az ajtaján. Csak az járt a fejemben, hogy Gabe nem halhat meg. Az épület egy félre eső részen volt a város peremén. Nem is értem mit gondolhatott, amikor azt feltételezte a mentoromon, hogy ez rendben lesz. Nagyjából még negyed óra telhetett el, mire megtaláltam, félholt állapotban. Szarul nézett ki, látszott, hogy megharapták, és talán még a karja is eltört. – Gabe, hallasz? – csak elfúló nyöszörgés volt a válasz, de nekem ez is elég volt. A lényeg, hogy életben volt. Szerencsére vámpírok valóban nem maradtak az épületben, csak a férfi volt ott, így elég könnyedén ki tudtam ráncigálni onnan, hogy aztán magamhoz és a motorhoz kötözzem valahogy a férfit, nehogy leboruljon mögülem, miközben mint az őrült robogtunk keresztül a városon. Nem haza vittem, és nem is kórházba, egyik sem volt opció jelenleg. Fel sem fogtam, hogy arra kanyarodtam, amerről jöttem, amíg meg nem álltam a ház előtt, hogy aztán feltámolyogjunk együtt a lépcsőn Gabe-el, és bekopogtathassak Bel ajtaján ismét. Nem tudtam, miért vonzott magához ez a nő, de abban biztos voltam, tud valami olyan varázslatot, ami életben tarthatja a férfit. Nekem pedig erre volt szükségem. De az ajtó nem akart nyílni, mellettem pedig rekedt hangon szólalt meg a vadász: – Hova hoztál, kölyök? – tudtam, hogy nem lesz elájulva a helyzettől, de nem hagyhattam meghalni. – Egy boszorkányhoz, aki bízom benne, hogy képes megmenteni – fel akart egyenesedni, de nem bírták el a lábai. Ilyen szar állapotban még sohasem láttam. – Bel, nyisd ki, kérlek – kopogtattam be újra az ajtón, a hangom kétségbeesettebbnek hangzott még számomra is, mint azt gondoltam eddig.
Elképesztő, mennyivel másabb most ez az egész így, hogy már nyílt lapokkal játszunk. A múltkori sorsszerű találkozásunk és az egyszerű, emberi beszélgetések most egészen megváltoztak, mégis kellemes érzés tölt el, hogy itt van. Hiába, hogy vadász, jó újra látni és beszélni vele, ami egészen groteszk. Hiszen, ki az az őrült boszorkány, aki örül annak, ha egy vadász jelenik meg a lakásán? Hát én. Ettől függetlenül nem akarok meggondolatlan lenni és a karjaiba omlani, hiszen akármilyen szimpatikus, akármennyire is tetszik -csessze meg, tökéletes-, akkor is egy vadász. Azzal foglalkozik, hogy irtja a magamfajtákat, bár talán az már leesett neki, hogy nem az a sötét, gyilkos-féle boszorkány vagyok. Én inkább segíteni akarok, akinek tudok, nem ártani. Talán, ezt már ő is látja, hiszen csak úgy lazán a tudtomra adja, hogy kedvel. Annyira jó ezt hallani, csak ne azok lennénk, akik vagyunk. -Ne mondd, hogy te egy kicsit sem vagy az. Talán, egy kicsit még tartasz is tőlem, vagy nem?- sandítok rá kíváncsian, bár ez az elképzelés elég nevetséges, mégis jó lenne tudni, hogy ki fél jobban a másiktól. Bevallom, én folyamatosan azt lesem, hogy mikor fog nekem támadni és könnyen lehet, hogy ő is így van ezzel. Valószínűleg most is, csak azért szánta rá magát, hogy eljöjjön hozzám, mert segítségre van szüksége. Hát persze, hogy ezért jött. Azt azonban jobbnak érzem, ha már most közlöm vele, hogy miféle lehetőségeink vannak a húgával kapcsolatban, viszont képtelen vagyok az arcába vágni azt, amire igen nagy esély van, hogy a húga talán vámpír lett. Meglepő módon ő mondja ki helyettem, mire én csak nyelek egy nagyot és az arcvonásait figyelem. -Nos, igen, csak én nem akartam ennyire... nyers lenni.- közlöm egyre halkuló hangon, majd a könyvemért megyek és, ha az meg van, le is ülök a nappaliban. Fogalmam sincs, hogy miért döntök úgy, hogy segítek neki. Valamiért ezt érzem helyesnek és úgy gondolom, hogy megérdemli. Most sem ártott nekem semmivel, nem lekezelő velem vagy ilyesmi, mint ahogy undort sem látok rajta amiatt, hogy boszorkány vagyok. Sőt. Olykor-olykor inkább azt az izzást érzem köztünk, ami már első alkalommal is ott volt, ami csak még jobban összezavar. Az egy dolog, hogy én még így is vonzódom hozzá na de, hogy ő is?! Hiszen, mellém ül és miután újfent közli velem, hogy kedvel, a kezemért nyúl. Az első gondolatom, hogy elhúzom, mert nem helyes, hogy egy vadászt ilyen közel engedjek magamhoz, de annyira gyengéd az érintés és annyira kellemes, hogy képtelen lennék rá. Helyette csak lepillantok a kezünkre, majd vissza rá és nyelek egy nagyot. A francba már! -Én is kedvellek, de nem kellene. Hiszen, vadász vagy én meg boszorkány. Nem igazán egy oldalon állunk.- motyogom halkan, mert bevallom, megint csak zavarba hozott a közelségével és szó szerint küzdenem kell a késztetés ellen, hogy közelebb húzódjak hozzá és megcsókoljam. Inkább rákérdezek a húgára és a terveire, ami kellőképpen pocsék téma ahoz, hogy kicsit se legyen romantikus, de attól még a kezemet fogja, ami továbbra is izgat. Hála az égnek, a telefonja aztán végleg félbe szakít minket, ami kicsit úgy hat, mintha valami kábulatból rángatna vissza a valóságba. Fel is pattanok, majd odébb sétálok, lesimítom a hajam, megnyalom kiszáradt ajkaimat és inkább azon töprengek, mi mindenre lesz szükségem a varázslathoz. Sam idegessége és aggodalma azonban magára vonja a figyelmemet, így megállok egy helyben és feszülten figyelni kezdem. Ahogy összenézünk és beszélni kezd, bólintok egyet aggodalmas tekintettel, hiszen akárki is az a Gabe, nem kívánom, hogy meghaljon. Baj van, úgyhogy mennie kell. Egyértelmű. -Siess.- nyögök ki csak ennyit, mikor pedig kilép a lakásból, egy hatalmas sóhaj kívánkozik ki belőlem a megkönnyebbüléstől. Fránya kísértés. Inkább neki állok összeírni, hogy mi fog kelleni a kereső varázslathoz és mi az, ami otthon van. Egészen sokáig el is szöszölök ezzel. Olyannyira, hogy már csak az újabb kopogásra figyelek fel, ami újabb aggodalomra ad okot. Van egy sejtésem, hogy ki az (vagy kik azok), csak nem tudom, hogy okos dolog-e ajtót nyitni.
Tisztában volt a kérdés abszurditásával, de éppen arra próbáltam rávilágítani, hogy egyrészt engem remekül meggyőzött, nem is boszorkány volt, másrészt meg hogy nem voltam olyan mint a nagy átlag, nem akartam megölni mindenkit. Sosem akartam azt hiszem… egyszerűen csak így alakult az élet, én pedig akkor, amikor Gabe összeszedett, eléggé szét voltam csúszva és hagytam csak úgy sodródni magamat. Az életem egyik pillanatról a másikra vált rémálommá, és kellett valamilyen cél, hogy ne roppanjak teljesen össze. Nyilván nem ez volt a tökéletes megoldás, de megoldás volt. A négy fal között aztán kénytelen voltam rájönni, hogy rohadtul hiányzott Belisa. Jó, ezt tudtam eddig is, de nem akartam volna az istennek sem bevallani, és az, hogy a múltkor a munkahelyén összeakadt a tekintetünk annyi mindent felhozott, és annyira nem kellett volna még csak hasonlóan sem éreznem iránta, viszont annyi idő után végre volt valaki. Valaki, aki képes volt megnevettetni, és aki elérte, hogy elfeledkezzek az űrről, ami a mellkasomban tátongott. És ez a valaki boszorkány volt… ennek ellenére azonban ártalmatlannak gondoltam, amiért minden vadász, akit ismertem agyon vert volna. Ahogy kimondom a szavakat, hirtelen túlságosan valóságosnak éreztem az egészet, de ettől függetlenül igaz volt, valóban kedveltem Bel-t. És bár láttam rajta, hogy ettől a vallomástól ő is zavarba jött, rögtön azt hiszi, amikor felhozom, miért jöttem, hogy csak a segítsége kell nekem. Nem hibáztatom miatta, én is így gondoltam, amikor idejöttem, csak én marha elfelejtettem, hogy mennyire rohadtul jól néz ki, és az emlékeimben messze nem volt ilyen szexi, ahogyan a zavarában csak félig motyogva volt képes válaszolni. Igazán megcseszhetné a világ magát, hogy pont nekünk kellett aznap éjjel egymásba botlanunk. Belekortyoltam én is a sörömbe, és az éles megjegyzésére csak egy halvány mosollyal bólintottam. – Igazából jól teszed, hogy bizalmatlan vagy – mondtam, teljes meggyőződéssel hittem abban, hogy senkiben sem szabad megbízni. Még ha olyan jól néz ki, mint a szőkeség előttem. Talán éppen ez volt a baj, hogy a saját szabályomat nem tartottam be. Bel mellett egyiket sem tartottam be. És mellette hosszú idő után teljesen normálisnak éreztem magamat. Az együttérzésére nem feleltem, mindenki sajnálta, és szinte már immunissá váltam a szóra. De azért jól esett, hogy a családi tragédiámat nem söpörte félre, és zavart el, annak ellenére, hogy megtehette volna. Ahogy megakadt a szavaival, rápillantottam, a tekintetünk ismét találkozott, s én most is hajlamos lettem volna elveszni a tekintetében, ami cseppet sem azért volt igéző, mert boszorkány volt. – Nyugodtan mondd ki: egy élőholt vámpír nehezebb megtalálni – a hangomban nem volt semmilyen él, sem rosszindulat, egyszerű tényekről beszélgettünk, én pedig el akartam lökni a gondolatot, hogy a húgomból is vérszívó rémség vált, de azért egy részem baromi boldog lett volna, ha életben lett volna valamilyen formában. Még ha ez problémákat vetett is fel. Aztán csak figyeltem, ahogy Bel átsétál a konyhából a nappaliba és előszed egy könyvet, amit lapozgatni kezdett. Belekortyoltam a sörömbe, és csak bólintottam, amikor közölte, most egyik varázslatot sem képes megcsinálni, de ezen nem annyira lepődtem meg. Közelebb sétáltam hozzá, és amikor beleegyezett ténylegesen a nő, hogy segít, kicsit megkönnyebbülve ültem le mellé a kanapéra. – Köszönöm – a hangom elhalkult és még számomra is kicsit távolivá vált. – És Bel, én tényleg kedvellek – nem tudtam igazán eldönteni mi mondatja ezt velem, mert nem kellett volna, ahogyan nem kellett volna a keze után nyúlnom sem, mégis megtettem. Egy hosszú pillanatig ha rám nézett, csak a tekintetét figyeltem. Éreztem a vonzást felé, pont úgy mint legutóbb is, és nagyon szerettem volna újra megcsókolni, de végül nem tettem meg. Nem tudtam eldönteni, ő akarná-e ezt. – Fogalmam sincs – feleltem a kérdésére, amivel kizökkentett. Tényleg nem tudtam, mihez is kezdhetnék, ha Kathy vámpírrá változott, de ettől még meg kellett találnom, tudnom kellett, hogy élt-e valamilyen formában, és egyáltalán… szükségem volt a húgomra. Fel sem tűnt, hogy még mindig fogtam Bel kezét, csak amikor megcsörrent a telefonom a zsebemben, és hirtelen rájöttem, hogy nincs szabad kezem. Kissé zavartan húztam vissza karom, majd előszedtem a mobilomat, amin Gabe neve jelent meg. Felkeltem a kanapéról, ahogyan fogadtam a hívást. A vonal másik végéről csak hörgés hallatszott, aztán erőtlenül hallottam a mentorom hangját. – Gabe… hallasz?! Biztonságban vagy? – hosszú pillanatok alatt érkezett csak válasz. A vámpírok már nem éltek, de komoly sebeket szenvedett, bár ezt a hangjából is sejtettem. – Máris indulok! Nehogy meghalj nekem, hallod! – leraktam a telefont és az első lehetséges helyre letettem a félig elfogyasztott sörömet. – Ne haragudj, de nekem most el kell… – szemmel láthatólag pánikba este, és egy pillanatig nem is tudtam mit csinálhatnék, és csak bámultam a szőke nőre. Aztán mély levegőt vettem és sarkon fordulva kiviharzottam a lakásból, lerohantam a lépcsőn, és azonnal elindultam ahhoz a vámpírfészekhez, amit a mentorom kiirtott, mert nagyon reméltem, hogy valóban sikerült neki.
Elküldésének ideje -- Szer. Május 20, 2020 9:14 pm
Sam && Belisa
●here we are again●
A kérdése hallatán hosszasan rábámulok felvont szemöldökkel, mert a annyira abszurd, hogy csak azt várom, hogy erre Ő is rádöbbenjen, de végül azért alig hallhatóan válaszolok:-Hála az égnek, eddig semmilyennel...- sóhajtok egy nagyot, hiszen evidens, hogy már rég halott lennék, ha találkoztam volna közülük akár eggyel is. Bár tekintve, hogy elvileg Sam sem akar megölni... nem. Ha más vadásszal találkoztam volna, az kérdés nélkül kinyírt volna. Samre is valószínűleg csak az hat visszafogó erőként, hogy a múltkori esténken valamennyire megismert és látja, hogy nem az a sötét, ártalmas fajta vagyok. Ettől függetlenül tartok tőle egy picit és ezt érzékeli is, mert felajánlja, hogy motozzam meg, amiért részben hálás vagyok, hiszen ezzel valószínűleg meg akarna nyugtatni, másrészt pedig tökre kiakaszt vele, hiszen a megnyugtatás ellenkezőjét váltaná ki belőlem. Félek, hogy túlságosan élvezném azt, ha szabadon végig taperolhatnám, aztán meg a hülye hormonjaim miatt olyat tennék, amit megbánhatnék, szóval nem. Kihagyom a motozást, de a fantáziakép élénken lejátszódik az elmémben többször is, ráadásul az állítása ellenére pillanatokkal később mégis letesz a pultra a sör mellé egy bicskát. Még szép, hogy nem tetszik, viszont amilyen perzselő pillantással reagál a szavaimra, hirtelen egészen rohadtul meleg lesz abban az aprócska konyhában. Megköszörülöm a torkom és inkább örökre elvetem a motozás lehetőségét, az idegeimet pedig egy sör bontással igyekszem megnyugtatni, de amikor szóba kerül a múltkori alkalom, amikor láttam a Blasphemyben, megint olyasmit mond, amitől a szívem hevesebben kezd kalapálni. "Kedvellek." A macskám egy aljas áruló és most már a testem is, mert annak ellenére, hogy Sam egy vadász, még mindig ugyanazt a vonzalmat érzem iránta, amit hónapokkal ezelőtt. Ráadásul valami titkos radarom azt súgja, hogy ő is hasonlóan érez, mert már megint úgy néz rám, amitől normális esetben rávetném magam és lemeóznám a konyhapult teherbírását vele... meg a komódét... meg úgy általában minden egyes bútorét. -Ez... ez jó hír. Örülök.- makogom zavaromban, majd a hideg zuhany, miszerint azért jött, hogy segítsek neki, egészen eltünteti a zavaromat. Most már mindent értek! Szüksége van egy boszorkányra és én épp kapóra jövök, de természetesen megfordul a fejemben, hogy a meló után akar majd megszabadulni tőlem. -Ne haragudj, de nem igazán tudom, hogy mit gondoljak rólad, Sam. Hallottam már ezt-azt a vadászokról, szóval nézd el nekem, hogy kissé bizalmatlan vagyok.- válaszolom szúrós pillantással, ahogy viccelődni kezd a meló utáni megölésemről, de végül sóhajtok egyet és kortyolok a sörből. Azt hiszem, hiába is tartom tőle a két lépés távolságot, egy részem így is bízik benne, de ezt neki nem kell tudnia. Csendben figyelem, ahogy előhúz három dögcédulát a pólója alól, melyekről le sem veszem a pillantásom, miközben mesél. Említette legutóbb, hogy nincs senkije, de nem gondoltam volna, hogy ilyesmi miatt. Sokkol a gondolat, hogy ilyesmit élt át és így már talán érthető is, hogy miért csinálja azt, amit. Szerintem én is ugyanezt tenném.-Sajnálom.- motyogom halkan, óvatosan felsandítva rá, majd elfordulok és töprengni kezdek. Nem azon, hogy segítsek-e neki, mert azt már akkor eldöntöttem, hogy segíteni fogok, amikor azt mondta, hogy a húgát keresi. Azon agyalok, hogyan tudnék megtalálni egy vámpírt. Már, ha a húga tényleg vámpír lett. -Igazság szerint, ha átváltozott az rögtön ki fog derülni, mert akkor az egyszerűbb verzió nem fog működni. Egy élőt könnyebb megtalálni, mint egy... - akadok el egy pillanatra, mert Rá való tekintettel nem akarok olyan szavakat használni, amelyek rosszul eshetnek neki.-Szóval, ha valóban átváltozott, akkor nehezebb lesz megtalálni.- közlöm végül, majd átsétálok a nappaliba és a könyvespolc hátsó részéből előhalászom azt a könyvet, amit a tanítóm rám hagyott. Nem igazán emlékszem, hogy van-e benne ilyen varázslat, de nem is tudom az egész könyvet fejből, úgyhogy jobb, ha megnézem.-Viszont egyik varázslatot sem tudom most rögtön megcsinálni. Kellenek hozzá bizonyos eszközök. Növények, rúnakövek és hasonlók.- pillantok fel rá, miközben leteszem a könyvet a dohányzó asztalra, majd gyengéden elmosolyodok.-De segítek neked. Vagy legalábbis megpróbálok.- határozom el magam, bár az agyam egy része meg van róla győződve, hogy elment az a maradék csöppnyi eszem is, de akkor is képtelen lennék segítség nélkül elküldeni. -Ne haragudj, hogy ezt kérdezem, de ha esetleg úgy alakul, hogy megtaláljuk... mit fogsz tenni? - kérdezek rá óvatosan, mert nem vagyok biztos benne, hogy teljesen felkészült erre a lehetőségre. Nem vagyok oda a vámpírokért, de nem szeretnék asszisztálni akármelyiknek is a halálában. Vajon, képes lenne megölni, ha a húga valóban egy vámpír?
Elküldésének ideje -- Pént. Május 15, 2020 11:23 pm
to Belisa
a magic trick on me
– Milyen vadászokkal találkoztál te eddig? – kérdeztem vissza leginkább cukkolva Belisát, mert nyilvánvalóan nem találkozhatott még eggyel sem, mert akkor nem élt volna. Legalábbis ha nem olyan bénán csinálta, mint én, hogy életben hagytam. Azért egy mosolyt villantottam rá, érzékeltetni akartam vele, valóban semmi ártó szándék nem volt a hirtelen megjelenésemben. Mindeközben a fekete kis szőrgolyó lelkesen fészkelte be magát a kezem és a mellkasom közé, s átjárt a dorombolásának kellemes, nyugtató rezgése. Mintha tudta volna, mennyire ideges voltam az egész helyzet miatt, olyan lelkesedéssel csinálta mindezt a nő macskája, én pedig elég hálás voltam most a kis négylábúnak, még ha a gazdája szerette volna jól leszidni is, amiért mellém állt vele szemben. Bel kérdése azonban, mintha csak egy golyó lenne, telibe kap, én pedig tudom, hogy utálni fogom magamat egy életre, ha kimondom a valódi okokat… mégis az kívánkozik a számra, közben pedig őrültségnek tartom, hogy mindezt közöljem vele. Hiszen legyünk reálisak, miféle lehetőségeink voltak? Ő boszorkány volt, én pedig vadász, és az volt a feladatom, hogy a természetfeletti lényeket ritkítsam a világ ezen pontján. Ebből a buliból pedig nem lehetett egyszerűen kiszállni, nem úgy működött, hogy akkor holnaptól ezt nem csinálom, mert… Próbáltam okokat találni, és csak ekkor jöttem rá, hogy a tekintetem elrévedt az nő kékes íriszeiben, amik annyira vonzottak magukhoz. Képtelen voltam válaszolni a kérdésére, úgy hogy ne hazudjak valami óriási baromságot. Néhány pillanattal később azonban élesebb, magasabb hangon szólalt meg, és elnevettem magamat. Nem gondoltam, hogy ilyen reakciót fogok kiváltani belőle. Aztán megráztam a fejemet: – Bocs – mondtam még mindig nevetős hangon, de nem igazán őt nevettem ki, inkább csak a helyzetet. Talán képes lettem volna megfeledkezni arról, hogy boszorkány volt, az ilyen pillanatokban. – Komolyan gondoltam, ha az téged megnyugtat – és azért el is képzeltem már, ahogyan kezei elindulnak rajtam… Mély levegőt vettem, amikor visszautasította a motozás lehetőségét, amit hirtelen kicsit sajnáltam, miközben beléptem a kis lakásába. A macska lemászott a kezemről, én pedig a sört a konyhában pakoltam le a bicskám kíséretében, mire Bel tekintete rám villant. Nem feleltem, de azért valószínűleg ki tudta olvasni a szemeimből, hogy el tudnám képzelni, hogy megmotozzon, és igazság szerint nem is tiltakoztam volna különösebben ellene. Ahogy beszélni kezdtem, újabb golyót kaptam tőle a kérdésébe burkolva és tudtam, hogy igazából ezt már nem kerülhettem ki azzal, hogy őt bámultam, így nyeltem egyet, mielőtt megszólaltam volna. – Hogy kedvellek – elvégre őszinteséget ígértem neki, és ezt rohadtul kár lett volna tagadnom, mert talán már az előbbi hallgatásomból is rájött, nagyon is vonzódtam hozzá. Az életem a családom halála óta igazságtalan volt velem, így az már meg sem lepett, hogy éppen egy boszorkányba futottam bele, rögtön elsőre, aki egy kicsit is olyan volt, mint akit el tudtam valaha képzelni magam mellett. Felkészültem, hogy bár hajlandó volt beengedni a lakásába, és meg is osztozott velem a sörön, amit hoztam, attól még egyszerűen elhajt majd, amikor elmondom neki, tulajdonképpen önző érdekből jöttem most vissza hozzá. Na meg azért, mert rohadtul tetszett és nagyon szerettem volna ott folytatni mindent, ahol hónapokkal ezelőtt abba hagytuk az erkélyén, ám erre nyilvánvalóan esélyem sem volt. – Most hogy mondod, nem is rossz alku: segítesz, aztán kinyírlak… – megjátszottan gondolkodom el, és röviden, kissé gúnyosan felnevetek, majd belekortyolok a sörömbe. – Nyilván nem foglak megölni, ha már segítesz. Felőlem valami hókuszpókuszt is csinálhatsz – mondtam végül komolyan Belnek, aztán a pólóm nyaka alá nyúltam és kihúztam a három dögcédulát a felsőm alól, majd leakasztottam a nyakamból és a nő felé nyújtottam. – Nézd, kilenc éve az egész családomat kiírtotta egy vámpír. Mindenki azt hitte, megőrültem, amikor azt mondtam a vérengzés után, hogy láttam a húgomat eltorzult arccal. Nem tudom, hogy valóban bediliztem a látottaktól vagy sem, de nemrég talán éppen Kathy-t láttam a városban. Csak tudnom kell, hogy átváltozott-e – az utolsó szó előtt haboztam egy pillanatra. Ezt akartam a legkevésbé, és végképp szarban lettem volna, ha a húgom vámpírrá változott volna azon a nyári estén, és még egy boszorkánnyal is összekavartam… Súlyosan leszerepeltem volna, mint vadász, mert se Belisát, se pedig a húgomat nem lettem volna képes megölni.
Elküldésének ideje -- Szer. Május 13, 2020 2:18 pm
Sam && Belisa
●here we are again●
Gyorsan kiterítette a lapjait, így én miért is takargatnám akkor az enyéimet? Neki állhatnék hazudozni, magyarázkodni, de azt hiszem, felesleges volna. Ha először nem is volt biztos benne, elég, ha csak egy kicsit utánam kérdezősködött a Blasphemyben és talán akadt olyan, aki felvilágosította. Még akkor is, ha nem reklámozom, hogy mi vagyok. -Talán, csak úgy gondoltad, hogy mielőtt meghalok, megérdemlem, hogy igyak még egy sört...- jegyzem meg kissé gúnyosan, ugyanakkor tudom, hogy hihetek neki. Valóban nem így érkezett volna, ha az életemre akarna törni és valóban, már akkor megölhetett volna, de nem tette. -Na és, miért nem öltél meg akkor? - bukik ki belőlem az őszinte és a leginkább foglalkoztató kérdés, mert tényleg nem értem, hogy mi tartotta vissza. Oké. Vonzódtunk egymáshoz. Őrülten pattogtak köztünk a szikrák és életemben nem volt még senki csókja olyan hatással rám, mint az övé, de kétlem, hogy ez rá is igaz lenne és pusztán emiatt nem végzett velem. Ennyi erővel minden második természetfeletti lény életben maradna, mert a vadásznak tetszene. -Motozzalak meg?- ismétlem szavait pár oktávval magasabb hangon, mert nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam. Tényleg azt akarja, hogy megmotozzam? Igazság szerint fair ajánlat, lelki szemeim előtt pedig le is játszódik az egész jelenet, de nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet. Ugyanakkor nem szavazhatom meg neki a bizalmat azzal, hogy csak úgy elhiszem neki, hogy fegyvertelen. Vagy igen? Hosszan rábámulok és szerintem láthatja is rajtam, hogy vacilálok. Egy pillanatra tekintetem az ajkaira vándorol és eszembe jut a csókunk, majd tengerkék szemeibe nézek és úgy döntök, hogy hiszek neki. A franc se tudja miért. Talán, mert tényleg megölhetett volna már többször is, ha akart volna és, mert még ez a nyamvadt macskám is az Ő pártját fogja. -Szükségtelen. Még mindig áll az átkozós ajánlatom.- sóhajtom végül és igyekszem kivergődni a motozós elképzelés hatása alól, majd a konyhába indulok, ahova követ Ő is, leteszi a sört a putra egy bicska kíséretében, mire gyanakvó pillantást vetek rá és megcsóválom a fejem. -Biztos vagy benne, hogy semmi más nincs nálad vagy mindenképp azt szeretnéd, hogy tényleg megmotozzalak?- kérdezem komoly arccal, de azért jót is mulatok közben, mert akárhogy is nézzük, még mindig nagyon vonzó Sam... meg az elképzelés is, ahogy szabadon végig tapogathatom a testét. Még ruhában is látszik, hogy gyönyörűen kidolgozott izmai lehetnek, amihez társul a majd' két méteres magassága...nem szabad ilyesmikre gondolnom. Akkor is egy vadász! Szóval, inkább rákérdezek még egyszer, hogy mit akar tőlem, ha megölni ezek szerint nem szándékozik és a válaszát figyelmesen végig is hallgatom, de nem nézek rá közben. Még mindig sérti az önérzetemet, hogy úgy lelépett és úgy általában szarul esik, hogy ennyi ideig kételyek közt vergődtem. Legalább, némi magyarázattal tartozott volna, ha már nem akar ártani nekem, de jobb későn, mint soha. -Értem és köszönöm. Ez igazán figyelmes volt tőled.- bólintok egyet póker arccal, de valójában egészen jól esik, hogy már akkor is azt tartotta szem előtt vadász létére, hogy más ne szerezzen rólam tudomást. Vajon, tényleg meg akart óvni? A döglött lepkéim már ettől éledezni kezdenek, ami nagy baj. Nagyon nagy baj. -Pontosan, mit kellett volna kiszúrnia?- biccentem kissé oldalra a fejem kíváncsi pillantással, mert bár sejtem, hogy mire gondol, mégis mániám, hogy a legkényelmetlenebb kérdéseket tegyem fel másoknak. -Nem igazán tudtam eldönteni, hogy miért vagy ott, hiszen még, csak nem is biccentettél vagy valami. De oké, ezt is megértem. Nem akartad, hogy bárki gyanút fogjon.- bólintok erre is, hogy értem és lényegében ez is elég kedves gesztus volt tőle, de akkor is pocsékul éreztem magam, hogy úgy csinált, mintha nem is ismerne. Én meg félig rettegve, félig izgatottan, mint egy szerelmes fruska vártam, hogy most mi lesz. Vagyis... nem, nem vagyok belezúgva, vagy legalábbis nem volt rá elég idő, hogy belezúgjak, most meg már végképp esélyt sem adhatok ennek, mert egy vadásszal egyáltalán nem kellene kavarnom. Már az is hülyeség részemről, hogy beengedtem és legszívesebben meg is kérném a magyarázata után, hogy távozzon, főleg, amikor szívességet akar kérdni, de ekkor közli, hogy a húgát keresi. Nem kicsit lesokkol a dolog, de rögtön utána valami más jut eszembe. -Szóval, ha jól értem, segítsek megtalálni a húgodat?- összegzem a látogatás okát, miközben kinyitom magamnak az egyik sört és felé is nyújtok egyet. -Tegyük fel, hogy segítek. Utána se fogsz a torkomnak esni, ugye? - lesek rá összeszűkült szemekkel, kíváncsian várva a válaszát, de igazából tudom, hogy mit fog mondani és valami azt súgja, hogy bízhatok benne. Csak ez a súgó nehogy a naiv, hülye énem legyen, aztán meg majd az életemmel kell fizessek.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 09, 2020 5:34 pm
to Belisa
a magic trick on me
Egy kicsit örültem, hogy nem kezdett el hazudozni a boszorkány létéről. Felesleges lett volna, hiszen nem volt nehéz összerakni értő szemeknek az apró jeleket, én pedig az elmúlt kilenc évben ezzel foglalkoztam minden rohadt nap… És baromira bosszantott, hogy az első csaj, aki felkeltette az érdeklődésemet természetfeletti volt. – Lenne értelme? – kérdeztem vissza, de nem vártam rá igazán választ. Úgy döntöttem, nincs okom tovább kamuzni, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, és teljesen rendben lenne, hogy meg kellett volna ölnöm, de nem tettem és nem is hagytam volna, hogy valaki megtegye. Ezért nem beszéltem sem Gabe-nek, sem pedig Flo-nak róla, könnyebb volt, ha csak magamra kellett haragudnom. – Szerinted hoznék neked sört, ha ezért jöttem volna? – jegyeztem meg, amikor a kezeivel idézőjelek rajzolt Bel a levegőbe. – És amúgy is, ha szándékomban állt volna, elintézhettelek volna akkor éjjel is – több cucc is volt nálam, amikor itt hédereztem nála, mint ami valójában elegendő lett volna egy boszorkány likvidálására, de még életben volt, ez volt az egyértelmű bizonyíték, hogy beszélgetni jöttem csak most. Meg kérni egy kis szívességet tőle. De előbb engedjen be. – Ha annyira akarsz megmotozhatsz – tettem hozzá, kicsit lazábban és a szemeimben láthatta, hogy egyrészről komolyan gondoltam, ha ez megnyugtatta az ő lelkét, csak tessék, másrészt viszont nem tudtam volna letagadni, hogy élveztem volna, ha megteszi. Még most is élesen emlékeztem a tenyerének melegére, ami a mellkasomon pihent akkor este. Igazából hiányzott Belisa… A macska azonban megteszi hatását. Baromira lelkesen dorombolt a kezemben Sátán, annak ellenére, hogy csak egyszer látott életében, és amikor megfenyegetett a gazdája felé fordulva nyávogott egyet, mintha azt mondta volna, hogy „bízhatsz benne, de azért lekarmolom az arcát, ha próbálkozik valamivel”. Halványan elmosolyodtam. – Nem fogok – feleltem, miközben beléptem másodjára is a nő lakásába, és a konyha felé menet a kis szőrgombóc leugrott a kanapéra, én pedig leraktam a sört a pultra. Majd kivettem a zsebemből egy bicskát és a sör mellé tettem. – Az az egyetlen dolog, ami nálam volt, esküszöm – majd odébb léptem, úgy hogy láthassa a kezeimet, mert tényleg nem akartam átverni vagy ártani neki. Még ha ezt is kellett volna tennem, az ösztöneim azt súgták, ne tegyek ilyesmit. A nekem szegezett kérdése nem ért váratlanul ettől függetlenül, és megértettem a bizalmatlanságát is. – Sajnálom, hogy úgy leléptem, de nem akartalak már akkor sem megölni és egy barátom értem jött, én pedig arra gondoltam, ha megtudja egy másik vadász, hogy hol laksz, az nem túl szerencsés – jó, lehet egy kicsit egyszerűsítettem most a történeten, de ez a lényegen nem változtatott. Nem akartam, hogy meghaljon. Pláne nem, hogy valamelyik hozzám hasonló megtalálja. Sokan túlságosan elvakultak voltak… és őszintén szólva boszorkányokat nem szerettem megölni csak úgy, mert ők inkább voltak az emberekhez hasonlóak, mint a vérszívók meg a farkasok. – Másrészt sajnálom, hogyha rád ijesztettem múltkor a Blasphemy-ben. Tudom, hogy észrevettél, de egy vadásszal voltam ott és nem akartam, hogy valamit kiszúrjon – ez tökéletesen igaz volt, mert Gabe-nek egészen biztosan leesett volna az a bizonyos tantusz, hogy miért bámultam annyira ezt a nőt. Mármint azt leszámítva, hogy jól nézett ki. – És szeretném a segítségedet kérni egy személyes dologban – mondtam végül, és már készültem a válasszal, ha el akarta utasítani a dolgot, de előbb még hozzáfűztem, hátha ezzel meggyőzhetem. – A húgomat keresem.
Elküldésének ideje -- Szer. Május 06, 2020 3:53 pm
Sam && Belisa
●here we are again●
Nem tudtam, vagy inkább nem akartam elhinni, hogy ott ácsorog az ajtómban Sam. Eleinte vártam, hátha hív majd, aztán túlkombináltam az egészet, míg végül már minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem. Erre most van képe megjelenni, mintha mi se történt volna azóta. Van képe mindent összezavarni, mert bár arra a lidérces álmomra tisztán emlékszem és az agyam folyamatosan jelez, hogy talán veszélyben vagyok, azért a szívem tudom, hogy nem riadtság vagy ilyesmi miatt zakatol a mellkasomban. A puszta látványa romba dönti több havi munkámat, hogy aztán a csókunkra most olyan élénken emlékezzek, mintha tegnap lett volna. Fenébe már! Nem köszöntöm túl kedvesen, amire valami nevetéshez hasonlatos hangot hallat, majd mindenféle köntörfalazás nélkül a lényegre tér. Ez igen! Sejtettem, hogy vadász. Az álmaim általában jelezni próbálnak dolgokat és erre már rég rájöttem, így hittem is benne, de azért jó lett volna, ha most az egyszer tévednek. Reménykedtem, hogy talán nem kell attól tartanom, hogy az életemre törhet vagy legalább akkor már ne lássam soha többé. De most itt van. -Te aztán nem húzod az időt.- jegyzem meg egy gúnyos nevetés kíséretében, de nem igazán tudnám megmondani, hogy rajta vagy inkább saját magamon nevetek, amiért ennyire pancser vagyok, hogy a pasi, aki végre megmozgatja a fantáziámat, éppenséggel pont egy vadász. Lehet, hogy szándékos véletlen találkozás volt az egész? Miből jött rá, hogy boszorkány vagyok? Végtére is tök mindegy, most már minek tagadjam? Helyette valami más érdekel inkább és már épp rá akarnék kérdezni, hogy talán azért jött-e, hogy befejezze, amit elkezdett, mikor felhívja rá a figyelmem, hogy fegyvertelen, viszont sör az van nála. -És most tényleg el kellene hinnem, hogy "beszélgetni" jöttél, nem pedig azért, hogy kinyírj?- kérdezem kételkedő pillantással kezeimmel jelezve a beszélgetés szóhoz az idézőjeleket, de igazából tudom jól, hogy már nem élnék, ha az lett volna a célja, hogy megöljön. Simán kinyírhatott volna az elmúlt hónapokban, de nem tette, viszont ettől még nem bízom benne jobban. -Sátán!- pisszegek rá a macskára, ahogy elindul kifelé, de Sam már fel is kapja, az az átkozott dög meg úgy dorombol neki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szemét áruló! Félve pillantok Samre, majd nagyot nyelek a mosolya láttán és igyekszem a még nagyobb áruló hormonjaimat helyre tenni, miközben hallgatom Sátánhoz intézett szavait. Elküldhetném a fenébe. Igen. Minden jogom meg lenne ezt tenni, ugyanakkor saját magamat úgysem tudom becsapni. Rettegek, de boldog is vagyok, hogy itt van. Hogy a fenébe lehet ezt a két dolgot egyszerre érezni? Ráadásul, ahogy arra a nyomorult macskára pillantok, aki vígan dorombol Sam karjában, valahogy azt érzem, hogy ha már az a szőrgombóc nem fél tőle, talán nekem se kéne. A macskáknak is elég jó megérzéseik vannak, nem? -Sam. Ha megpróbálsz átveri, esküszöm, hogy olyan átkot akasztok a nyakadba, hogy még az ükunokáid is megemlegetik majd.- pillantok rá komoly arccal, tekintetem hosszan kékjeibe fúrom és igyekszem a lehető legveszedelmesebbnek tűnni, de kit akarok átverni? A légynek se tudnék ártani, nem még neki.-Ne szórakozz velem, kérlek.- sóhajtom, miközben nagy nehezen odébb állok és kitárom az ajtót, de a férfi minden egyes mozzanatát szemmel tartom. Nem bízom benne. A vadászok nem arról híresek, hogy bárkit is életben hagynának. Fanatikusok és meggyőződésük, hogy minden természetfeletti veszélyes, azonban azon már nem múlik semmi, hogy beengedem. Mindegy, hogy a lakásomon nyír ki, vagy az utcán, nem? -Szóval? Megismétlem a kérdést: mit akarsz?- állok meg az ajtónál, miután becsuktam, karjaimat összefonom a melleim előtt, mintha ezzel megóvhatnám Tőle magam, majd kérdő de egyben kíváncsi pillantásomat rászegezem. Leginkább emiatt engedtem be; a jó öreg kíváncsiság miatt, most viszont túl kicsinek tűnik hirtelen a lakás és nem tudom, hogy az aggodalom vagy a vonzalom miatt. Jesszus, hiszen egy gyilkos! Ki tudja, hány magamfajtát ölt már meg?
Elküldésének ideje -- Hétf. Május 04, 2020 8:38 pm
to Belisa
a magic trick on me
Semmi, de a világon semmi kedvem nem volt ezt a találkozást megejteni. Eleve próbáltam elfelejteni a nőt, hiszen éppen elég problémás volt, hogy vadász létemre hagytam futni egy boszorkányt, és emiatt Gabe-től meg is kaptam a lebaszást, de nem mondtam meg neki, hónapok múltán sem, hol lakik a nő, mert… utáltam bevallani még saját magamnak is, túlságosan megkedveltem ahhoz, hogy hagyjam, hogy a mentorom kinyírja. Ha valakinek erre joga volt, az én voltam, ám nem emiatt indultam el megkeresni Belisa-t. Biztos voltam benne, hogy néhány hete láttam a húgomat Washington utcáin, és muszáj volt tudnom, képzelődtem-e vagy sem. Mert ha a húgom volt, akkor… akkor sokkal komolyabb problémám lesz, mint hogy egy boszorkányt futni hagytam, most meg a segítségét akarom kérni. Gabe elment vadászni, azt mondta ezt a melót elintézi egyedül is, és a szokásos módon majd jelentkezik, én pedig úgy döntöttem, ez a legjobb alkalom arra, hogy felkeressem a nőt. Nemrég jártunk a mentorommal a munkahelyén is, de mivel nem akartam, hogy összerakja a dolgokat, nem maradtunk sokáig ott. Tudtam, hogy Bel meglátott, miközben próbáltam elrángatni onnan Gabe-et. Felkaptam a dzsekimet és csak a legszükségesebb fegyvereimet vettem magamhoz, amiket mindig magamnál tartottam, többségében kisebb méretű késekről volt szó, és egy automata pisztolyról, amiben ezüstgolyók voltak. Ezt a betettem a motor kis méretű csomagtartójába, egy flaska szentelt vízzel, meg egy négyes pakk sörrel együtt. Kellett valami békejobb is, és ha már múltkor én ittam meg az ő sörét… Megráztam a fejemet, ahogy felültem a motorra, átkoztam magamat ezért, aztán indítottam. A szél zúgott a fülemben. A nő lakásához mentem, amit nagy ívben kerültem egészen mostanáig. Dühített rohadtul, hogy itt volt Bel, aki gyakorlatilag tökéletes volt, én neki egynek kellett lennie a nyomorult természetfelettiek közül. Még ha úgy is tűnt, hogy nem ártott senkinek, ezt igazából nem tudhattam róla, és folyton ott kattogott a fejemben, hogy magamhoz kéne vennem a nagyobb késemet, miközben már a lépcsőn sétáltam fel az ajtaja felé. Többször majdnem visszafordultam, de végül bekopogtam hozzá. Nem voltam benne egészen biztos benne, hogy otthon lesz, de egy próbát akkor is megért, mert így Gabe nem tudhatta meg ki volt a nő. Persze nem lepett meg a fogadtatás, és szinte nevetve horkantam fel, amikor kinyitotta az ajtót. A kezemben a négyes sörrel sóhajtottam egyet. – Akkor a lényegre térek: tudom, hogy boszorkány vagy, és nem fogok hazudni tovább, vadász vagyok – kezdtem bele kertelés nélkül, ám nyugodt hangon. A tekintetem megakadt a nő szemein, amelyek ugyan most nem árulkodtak túl nagy kedvességről, eszembe juttatta a hónapokkal ezelőtti esténket. – Fegyvertelen vagyok, és csak beszélni szeretnék veled. Hoztam sört is – emeltem fel a kezemben tartott kartondobozt. Számítottam arra, hogy az orromra akarja csukni az ajtót, vagy hogy elküld a picsába, ám mielőtt bármelyik is megtörténhetett volna, a fekete macskája megjelent az ajtóban, majd egy szemvillanás alatt a lábamnál volt el kellett kapnom, mielőtt nekiindult volna a lépcsőnek. – Hé, nem megyünk sehová – mondtam a macskának szabad kezemmel felemelve, a másikkal pedig alá nyúlva, hogy nem csak szerencsétlenül lógjon a kezemben. Egyből dorombolni kezdett, amire elmosolyodtam. – Na Sátán, mit gondolsz, a gazdádat meg tudod győzni, hogy álljon szóba velem? – a szavaimat persze csak látszólag intéztem a cicusnak, közben tekintetemet visszafüggesztettem a nőre. A szám félmosolyra húzódott. Hiányzott a nő látványa.
Elképesztő dolgokra képes az ember agya, bár engem néha annyira kicsinál a baromságaival, hogy legszívesebben a falba verném a fejem. Például, amikor kerül fordul eszedbe juttat valakit, akire pont, hogy nem akarsz gondolni, mert tudod jól, hogy jobb, ha elfelejted. Jó pár hónapja, hogy összefutottam Sammel és az a találkozás túl intenzív volt ahhoz, hogy emlékezni akarjak rá. Főleg, mert másnap reggelre elment, én pedig egyedül maradtam a hülye álmom emlékképével és azzal a milliónyi kérdéssel, amelyek napokig gyötörtek, majd újra és újra felbukkantal. Aztán az ember neki áll kombinálni. Megpróbálja kitölteni az üres részeket mindenféle magyarázatokkal, hátha úgy majd megnyugszik a lelke, de olyan is van, hogy csak rosszabb lesz az egész. Amikor belegondolsz, hogy valaki egy hatalmas táskával sétálgat a semmi közepén, vagy épp azt mondja a veszélyes dolgokra, hogy ő "felkészült". Érdeklik a növényeid, a rúnák az ajtófélfában és végül álmodban meg akar ölni... A végére elég érdekes összkép alakult ki bennem és azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán pont olyasvalakit hoztam fel magamhoz, akit nagyon nem kellett volna. Eszembe jutott, hogy kereshetnék másik lakást, de végtére is, mi értelme lenne? Sam egy fél nap alatt több mindent tudott meg rólam, mint bárki más, mindez pedig, csak azért, mert jól nézett ki és jó fej volt. A felismerés, hogy mennyire óvatlan voltam, durván megrémisztett, de ez az érzés szép lassan elpárolgott, ahogy teltek a napok, majd a hetek. Nem láttam sehol, nem hívott, nem találkoztam vele és ez megnyugtatott bár valahol rosszul is esett. Olyan durván szikrázott közöttünk a levegő. Azt hittem, hogy ez Rá is hatással volt, de már magam sem tudom, hogy minek örülnék jobban; ha jelentkezett volna vagy, hogy nem tette. Aztán pár napja megint felborult minden, amikor egy pillanatig úgy véltem, hogy Őt látom a Blasphemyben. Azóta az agyam megint pörög, kattog, kombinál, ha akarom, ha nem. És erre most itt kopogtat valaki az ajtómon, nekem pedig borsózik a hátam, mert nem sok lehetőség jut eszembe, ha arra gondolok, hogy ki lehet az. Ezért is tétovázok pár pillanatig, mire végül elfordítom a kulcsot, félre tolom a reteszt és kinyitom, hogy aztán szembe találjam magam Vele és jeges rémülettel, meg némi boldogsággal fűszerezve rábámuljak. -Mit keresel itt?- bukik ki belőlem a legelső gondolatom, ami lássuk be, nem a legkedvesebb üdvözlés, de miért is kellene annak örülnöm, hogy ott ácsorog? Jó ideje nem keresett és az is lehet, hogy a kombinálásom helyes és tényleg egy vadászról van szó, akkor pedig lehet, hogy azért jött, hogy véghez vigye az eredeti tervét.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
● 
