A pártállásom semleges

Sokan azt hiszik, mindenki életében a szülő az első abban a bizonyos fontossági sorrendben. Talán ha abból a szempontból közelíteném meg, hogy kik keserítették meg és cseszték el leginkább az életemet, a szüleim szerepelnének az első helyen, de moderálva magam, inkább egy másik szempontból közelíteném meg családom egyáltalán nem terebélyes névsorát.
Ella Passi. A húgom, az én Ellám. A világ legártatlanabb kis hópelyhe.  Sosem fordultál el tőlem, habár a szüleink mindent megtettek annak érdekében, hogy óriási szakadék tátongjon kettőnk között. Hisz Te voltál az ész, a szív. Én pedig az állandóan lázadó, bukdácsoló suhanc. A mai napig úgy emlegetlek, hogy a családom legnormálisabb tagja. Talán az én lelki ügyeim vezettek téged a pszichológia útjára, hisz egyetemre jársz Washingtonban - követtél engem a városba, amint lehetőséged adódott rá.
Vincent Passi. Te már Kanadában születtél, apa. A szüleid közel száz évvel ezelőtt érkeztek Indiából. Már jó iskolába járhattál, ügyvéd lettél, méghozzá a legjobb fajtából. Igaz, ha jogról beszélünk, nyugodt szívvel nyilatkozhatom, ez egyáltalán nem bók. A legjobb... te tudtál a legjobban hazudni a bíróságon. Amúgy elég nagy papucs vagy. Soha nem volt döntési jogod, ami minket illetett, és ha vitába keveredtél anyámmal, hát annak a vitának már egyértelmű végkimenetele volt. Sosem figyeltél ránk, felőled pólyás korunkban a fejünkre is ránthattuk volna a konyhabútort. Az újságjaid mindig jobban lekötöttek. Kivéve ha pénzről volt szó, arra már felkapta a fejed. De erről már beszéltem az előbb. Mr. Nagymenő.
Emma Carter-Passi. Az anyám. Mind közül Te vagy a legrosszabb. A házisárkány, a kegyetlen pokolfajzat, akinek nem az volt megírva a csillagaiban, hogy gyermekeket szüljön. Ha igen, hát inkább nőttem volna fel koldusok között Kanada egy nyomornegyedében, mintsem melletted, egy puha, szinte királyi kiságyban. Bár tény, nélkületek talán az egész IKEA lehúzhatta volna a rolót. A szeretet fogalmát még csak hírből sem ismerted soha, számodra mindig is többet jelentett egy elegáns ruha, amit ránk aggathattál, csak hogy abban mutogass minket a barátaidnak, hogy milyen puccos gyermekeid vannak. Arról már nem is beszélve, hogy milyen nyíltan vállaltad címeres ribancságodat, és kavarsz mai napig a legfelső tízezer tagjaival.

2006.

- Mindig is szép volt a haja. Ahogyan ott ült a tükrös asztala mellett, előtte a sminkes készleteivel, a fésűjével, minden hajtűvel, amit az évek során különböző országokban vásárolt. A szépség... ez az egyetlen pozitív tulajdonsága, amit fel tudok hozni mellette. Csak én ismertem igazán. Bár máshová születhettem volna... - Felsóhajtottam lemondóan, és lehunytam a szemem. A bő ruha, amit rám aggattak, meglehetősen kényelmetlen volt, a karszalag a kezemen szintúgy. Tudtam a saját nevemet, és nyomta a sebeimet, amelyeket pár héttel ezelőtt okoztam magamnak, miután kést szorítottam ujjaim közé, és először az anyámat akartam megölni, de helyette a saját csuklómat vágtam fel. Ordított. Én pedig megtagadtam a parancsát. Soha nem hozott még ki ennyire a sodromból, és azt sem értettem, ezúttal mi volt más. - Az apám tegnap itt járt. Megfenyegetett, hogy vádat emel ellenem. - Szemforgatás. Továbbra sem néztem a pszichiáter szemébe, csak lefelé bámultam, és a lehető legunottabb fejet produkáltam, amire csak képes voltam ebben a helyzetben. - Ezeknek még kutya sem való. - Tettem még hozzá, majd végre felemeltem a fejem, és láttam a nő tekintetében azt a szánakozó arckifejezést. - Azt hittem, azért van itt, hogy segítsen, nem pedig hogy még tudassa is velem, milyen nyomorék életem van. - Újabb sóhaj, majd felálltam. Elegem volt ebből a helyből. És nem is akartam, hogy ez alapján bélyegezzenek meg. Tudtam, itt nincs sokáig maradásom.

2020.

Ma már csak emlék a pszichiátrián töltött időszak. Két héten belül kiengedtek, mikor már úgy látták, hogy nem vagyok veszélyes másokra, és saját magamat sem fogom bántani. Az első lépésem az volt, hogy otthagytam a szüleimet, pár holmit hoztam csupán magammal egyetlen bőröndbe csomagolva, kifosztottam az apám íróasztalát, amelyben tartott némi dugipénzt, és vettem egy repülőjegyet Amerikába.
Megszokni az egyetemet nem volt furcsa, ám az, hogy nem lesi állandóan valaki a lépéseimet, szabadság érzését keltette bennem. Olyan volt az első pár hét, mint valami földi paradicsom, és lehetőségem adódott kimozdulni abból a kalitkából, ahová évekig száműztek. Még az sem törte meg a lelkesedésem, hogy pár éve vámpírrá változtam. Éltem a szeszélyes, szenvedélyes életem, de továbbra is figyelve a hátam mögé.
Anyám hívásait sorra elutasítom.
Az apáméit is.
Washington új életet adott nekem - annak ellenére, hogy először elvette azt.