•   •

- Az elég kellemetlen tud lenni. Nem szokásom belemenni az ilyesmibe... de szükség törvényt bont, és hát amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
*Azt nem fejti ki bővebben, hogy mit ért "ilyesmi" alatt: a négyes randit, vagy egyáltalán azt, hogy ismeretlen emberrel találkozzon egy ismeretlen helyen. Nem, egyik sem az ő stílusa, de a második variáció aztán főleg nem. Ennek ellenére, most pontosan azt csinálja, amiről úgy gondolja, hogy nem az ő stílusa: ismeretlen helyen találkozik egy ismeretlen emberrel. Azazhogy már nem teljesen idegen, hiszen az imént mutatkozott be, ezáltal pedig kiderült, hogy Celiának hívják.*
- Örülök!*rázza meg mosolyogva a felé nyújtott kezet.* - Nem, semmi gond, csak nyugodtan! Talán még én is rendelek egyet, azt hiszem, már eléggé kihűlt a majdnem kétórányi várakozás alatt.*húzza kissé féloldalasra száját az elég hosszú várakozási időt említve, ezzel együtt pedig meg is válaszolja Celia kérdését is.*
- Na és, mi a további elképzelés? Vagy nincs terved?
~Remek, kérdezi ezt az, akinek aztán egyáltalán nincs semmilyen terve... ügyes, Jess, nagyon ügyes!~*veregeti vállon magát gondolatban, miután átgondolta, hogy gyakorlatilag totálisan feleslegesen jártatja a száját, még ha csak magában is. Úgyhogy többet inkább nem szól, csak csendben figyeli társnőjét, hátha neki lesz valami ötlete, hogy mit kezdjenek magukkal, ha már mindketten hoppon maradtak.*

•

•   •

Nekem sem esik jól, hogy fel lettem ültetve, de a helyzetből a legjobbat kell kihozni. A teámat már megittam, kellene még egyet rendelnem, de azt nem egyedül akarom megtenni. A közelben egy másik asztanál hasonló események láncolata mehetett végbe, mert a lány szintén egymagában üldögél. Általában tartom a távolságot, de ma úgy döntöttem, hogy átlépem a saját határaimat, és ismerkedésre adom a fejemet. A kezemet a magasba tartva invitálom meg, ha esetleg feltűnne neki, hogy neki jelzek, remélem, hogy más nem veszi meghívásnak, mert akkor nagy pácban leszek. Meg is szólalok a végén, és egy mosollyal invitálom meg, hogy üljön le mellém. A kis bögréjével adja be végül a derekát, és foglal mellettem helyet. Zavaromban a táskámat is elveszem onnan, és a saját székemnek a háttámlájára akasztom. Meghallgatva a történetét nem szólok bele az elején, majd mikor bemutatkozik, akkor felemelkedem, és a kezemet nyújtom át neki.
- Helló, nekem is hasonló cipő. Négyes randi lett volna, de eltévesztettem a napot, vagyis pontosabban nem szóltak nekem, hogy időpontváltozás van. - vonom meg a vállamat. - Amúgy Celia, de nyugodtan szólíts Cece-nek. Ha nem gond, akkor rendelek még egy teát, mert nekem pont most fogyott el. - mosolyodom el, és a tekintetemmel a pincért keresem, aki fel is tűnik nemsokára. - Elnézést egy zöld tea lesz. Köszönöm. - újra a társaságomra lesek. - Mióta vártál már? - kérdezek rá.

•

•   •

*A várt személy csak nem bukkant fel, s már épp azon volt, hogy összeszedje magát és elhagyja a helyet, ám ekkor egy számára még ismeretlen, de kedvesnek tűnő lány megszólítására, integetésére lett figyelmes.*
~Végülis, miért ne? Nagy baj úgyse lehet belőle… legalábbis ennél nagyobb galibát már nem nagyon lehet vele okozni.~*villan át az agyán a pillanat tört része alatt, és egy apró mosoly és bólintás kíséretében visszainteget a kissé feszültnek kinéző leányzónak. Közben pedig szedi a sátorfáját és óvatos léptekkel átbotorkál a lány asztalához, hogy még véletlenül se öntse ki a csészéjében lötykölődő teáját. Márpedig ez az ő ügyetlenségével viszonylag könnyen megtörténhet… sajnálatos módon ez az átváltozásával se nagyon változott meg. Miután sikeresen eléri az asztalt és lepakol már biztosabb talajon áll – üres kézzel ugyanis már nem annyira érzi problémaforrásnak, meg nevetségesnek az esetleges hasraesést.*
-Szia! Igen, jól látod… sajnos nem úgy alakult a helyzet, ahogy képzeltem, meg vártam. Úgy látszik, felültettek... megesik. Na és te, veled mi a helyzet? Jaj, ne haragudj, még be sem mutatkoztam! Jessyca Windbird vagyok, de szólíts nyugodtan Jessnek!*ereszt meg egy kissé fanyar mosolyt, aztán érdeklődve figyeli a másikat, és nagyon reméli, hogy nem tartja modortalannak az utólagos bemutatkozásért.*

•

•   •

Nem szokásom vakrandis dolgokba bonyolódni, de annyi ideje nem mozdultam már ki, hogy jólesett valami semmittevés. Természetesen nem kellett volna igent mondanom rá, de csak később jön rá az ember, hogy át lett ejtve, és nem akkor, amikor igent mond egy találkozóra. Samuel az egyik munkatársam addig járt rám, amíg ki nem húzta belőlem a pozitív feleletet. Az új társa elég félénk, és még nem nyitott rá, hogy kettesben legyenek, ezért úgy döntött, hogy összehoz egy négyes randevút, csak éppen nekem felejtett el szólni arról, hogy egy másik napra helyezik át. Munka után még beszaladtam a drogériába, hogy vegyek egy harisnyát a hideg időre való tekintettel. Azt már megsaccolni sem akarom, hogy mennyi időm ment kárba a készülődéssel. Megmostam a hajamat, aztán felfogtam, de végül kiengedtem, mert nem tetszett, aztán ott volt a kényes téma. Mit vegyek fel, ami nem sugallja azt, hogy egy felesleges harmadik, vagy negyedik személy vagyok, illetve, hogy még az alkalomhoz is passzoljon. Végül egy piros szoknya mellett tettem le a voksomat, és egy hozzáillő bokacsizmát halásztam elő a szekrényem mélyéről. A felsőnél a kheki szín uralkodott, és valahogyan az egész összeállítás nem illett hozzám, de már késében voltam, így nem öltözhettem át. A teázó a belvárosban helyezkedik el, szerintem hangulatos, és illik is a megbeszélt “laza ismerkedéshez”. A tekintetem többször fut az ajtó felé, de az vagy zárva marad, vagy egyszerűen nem az lép be rajta, akit én várnék. Sóhajtva támasztom le az alkaromat az egyik oldalon, és nézek bele az üres bögrémbe. Egy süteményen, és egy zöld teán vagyok túl, még nem tudom, hogy mit kellene rendelnem, hogy a pincér ne nézzen szánalmasnak. A végén úgy döntök, hogy ebbe a kérdéskörbe nem megyek bele, mert kiszúrok egy másik lányt is, aki vár valakire, de mintha az illető nem akarna megérkezni. Milyen bajom lehet abból, ha szerencsét próbálok? Eleinte csak a telefonomat emelem fel, és futom végig az üzeneteimet, de semmi. Aztán végre rám néz a másik személy is, és elmosolyodom. Nem szokásom ennyire nyíltan ismerkedni, de hátha valami jó sül ki belőle.
- Hahó... - tartom fel az egyik kezemet, és intek neki, ha észrevesz. - Bocsáss meg, de úgy látom, hogy te is már jó ideje vársz... - köszörülöm meg a torkomat. - Nincs kedved csatlakozni hozzám? - mosolyodom el bátorítóan. Remélem nem gondol hibbantnak.

•

•   •

~ Na tessék! Ezt már megint szépen benéztem… fenébe is!~ *gondolja már sokadjára, miközben már legalább másfél órája ül a már rég kihűlt teája fölött. Másfél óra az bizony rengeteg idő, főleg egy fiatal lány életében… kivéve persze, ha az a fiatal lány gyakorlatilag az örök élet birtokosa. Akkor is soknak tűnhet, de még tűrhető. Viszont emberként meg aztán egészen biztos, hogy rengeteg az a másfél óra. Jess inkább bele sem gondol, hogy mennyi mindent lehet csinálni annyi idő alatt még emberi sebességgel is, vámpír gyorsasággal meg aztán… ajjaj. Viszont ami sok, az sok, és lassan a birkatürelemmel és megértéssel, meg egy nagy adag naivitással megáldott lány is úgy érzi, hogy kezd elege lenni. Eleve nem is akart belemenni ebbe a találkozóba, amit egyik barátnője szervezett neki, mert nem képes elhinni, hogy igenis nagyszerűen megvannak Taylorral. Mert ugyanmár, attól, hogy nem látják, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Nem igaz? Jess szerint mindenképp így áll a helyzet, és bosszantja barátnője kotnyeleskedése. Ezt persze nem mondja el neki, hiszen a világért sem akarja megbántani. Tudja, hogy csak jót akar, de mégis, jó, lenne, ha a saját életével foglalkozna. S talán ez a mostani alkalom a legkedvezőbb arra nézve, hogy elmondja, mi nyomja a szívét. Ugyanis az előre elrendezett „partnere” nem jelent meg a találkozási helyen… nemhogy időben, de nagyon úgy tűnik, hogy másfél óra múltával egyáltalán nem szándékozik mutatkozni.*
- Nah jó, még tíz percet várok, aztán ha nem jön senki, akkor elmegyek… Emilynek meg majd elkapom a grabancát.*Sóhajt egyet félhangosan, csak úgy az orra alatt, közben fél szemmel, kissé idegesen hol az ajtó felé pislog, hol az óráját lesi, hogy a kiszabott idő leteltével fogja a sátorfáját, és elinduljon hazafelé. Már persze ha közben nem érkezik meg, akire vár. Titkon azért reméli, hogy nem a semmiért múlatja az időt a teázóban, úgyhogy egyelőre, ha nem is teljesen nyugodtan, de marad, és várakozik.*


•