- Igen, most gondoltam kipróbálom azt a málnás sampont amit annyira ajánlott Kyle Jenner hetente háromszor az utóbbi időben – tökéletes terelés észrevétele után szúrósan nézek rá – Figyellek – itt két ujjam a szememre majd rá mutatok és minden tök szuper egészen addig amíg meg nem látom, hogy szétkenődött a rúzsom.
Normális esetben csak elnevetném magam Rafi megjegyzésén, de ez itt most nem normális eset. Én pedig annyira azt akartam, hogy minden tökéletes legyen – igen, a rúzsom is – hogy most, ezzel a megjegyzésével csak olajat önt a tűzre. Arra a tűzre ami amúgy is már hatalmas lángokkal ég. Beleharapok az ajkamba, hogy nem bőgjem el magam és ordítsak rá amikor tényleg nem érdemli meg úgyhogy inkább nem szólalok meg hanem haladok tovább az asztal felé miután letörlöm a szétkent rúzsomat.

Az asztalunk szerencsére nem olyan nagy, hogy tök messze legyen Rafi mármint hat ember viszonylag kényelmesen elfér – jó, oké hat kisebb ember – de most mégis úgy érzem mintha kilométerekre lenne tőlem. Vágok egy apró falatot a húsból és belemártom kicsit a szószba amit a tányér szélére szedtem – szigorúan a szélére, NEM RÁ – és igyekszem lenyelni, de alapból nem kívánok most semmilyen ételt mert olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben Rafira borítanám az asztalt és rákiabálnék, hogy „Baszki, terhes vagyok, baszki”. Vagy először kiabálnék és utána borítanám az asztalt. De nem teszem, csak lenyelem a falatot meg leöblítem egy nagy korty narancslével, hogy jobban csússzon – közben a narancslé rohadtul nem illik a vacsorához, de alkoholt nem merek inni, mert mi van ha megtartjuk és én már az első pár hétben elbaszom az egész terhesség dolgot. Mondjuk ihatnék vizet vagy valami mást és csak reménykedek, hogy ez Rafinak nem tűnik fel, mert amúgy nem szoktam ilyen banális hibákat ejteni. Mondjuk a csirkét se szoktam annyira szarrá főzni, mint ahogy kora délután tettem de nem tehetek róla. EZ most egy ilyen időszak. Még szerencse, hogy iszonyatosan gyorsan kiszállították a kedvenc éttermünkből a bélszínt meg a párolt zöldségeket és tegyük hozzá: isteni az illata meg az íze is. Tényleg csak velem van gond.

Amikor megszólal úgy megijedek, hogy kicsit félrenyelem a bekapott zöldbabot és elkezdek fuldokolni majd lehajtom egy húzásra az egész narancslevet. Milyen csaptelepről beszél? Észre se vettem, hogy eltört volna valamit. Mikor törte el? Mondjuk azt se veszem észre, hogy a szabad kezemmel idegesen zongorázok az asztalon. Abbahagyom.
- Miért lennék ideges? - felnevetek, egészen szar színészi játékkal és a számba tolok egy répadarabot mielőtt még valami orbitális baromság jönne ki rajta, amivel azt magyaráznám, hogy miért nem vagyok ideges meg mi ez a felvetés – Nos, igazából – kezdeném de nem tudom befejezni, mert Rafi felpattan én meg csak kérdőn nézek utána. Aztán meglátom a virágot meg a kiskutya szemeket. Meg a kérdését is meghallom.
- Igen – kezdek bele, hogy igen, történetesen azt tette, hogy teherbe ejtett de ott valahogy eltörik a mécses, mert a virág gyönyörű és tudom, hogy milyen szuperül fog mutatni a nappaliban meg azért is sírok mert fogalmam sincs hogyan mondjam el neki az egészet – Én … - szipogok kettőt és szalvéta sarkával megtörlöm a szememet – szerettem azt a csaptelepet – esküszöm amúgy azt akartam mondani, hogy „Én terhes vagyok” de az agyam leblokkolt.
- Inkább együnk, jó? - nézek rá és csak remélem, hogy visszaül a helyére ha nem akkor kicsit csúnyábban nézek rá, hogy üljön már vissza a helyére és hagyjon nekem egy kis teret összeszedni magam. A villám koppan a tányéron meg olyan karcoló hangot ad amivel minden alsós kisgyerek az őrületbe kergeti a szüleit a családi ebédnél. A vacsora közben beállt síri csendben pedig még bántóbb ez a hang szóval veszek egy nagy levegőt, lerakom az evőeszközeimet a tányérom mellé – amin amúgy csak tologattam a kaját .
- Mondanom kell valamit – Rafira nézek és most nem foglalkozok azzal, hogy mintha gyorsabban lapátolná magába az étterem főztjét, mint az enyémet – El akaro – el akarom mondani, hogy terhes vagyok de nem tudom, mert ebben a pillanatban megcsörren Rafi telefonja majd egy másodperccel később a csengőnk.
- A rohadt életbe – csapok az asztalra pattanok fel és viharzok el a bejárati ajtó irányába, készen arra , hogy megöljem azt aki most meg mert minket zavarni majd utána azt is aki Rafit meri hívogatni ilyen időpontban, amikor éppen ennyire fontos dolgot akarok neki mondani, utána meg Rafit is kicsit kinyírni amiért nem mondta meg a haverjainak, hogy ne keressék ma este. Mondjuk honnan is tudhatta volna, hogy mire készülök? DE AKKOR IS.

- Szia Rafi, hogy telt a napod? Ó igen? Érdekes. Velem? Egész finom lett a vacsora bár lehet kicsit sós a csirke. Desszert? Persze, hogy van. Bort? Én nem iszok, mert terhes vagyok -
erőltetett mosoly ül az arcomon ahogy a tükörben a jól begyakorolt szövegemet próbálom, még van pontosan huszonhárom percem Raphael hazaérkezéséig és ez a tizenegyedik felvonásom a tükör előtt. Pocsék. Idegesen tördelem az ujjaimat, átpakolom a hajam a jobb vállamról a balra majd összefogom egy laza kontyba a tarkómon.
- Menni fog ez - bátorítóan biccentek egyet magamnak majd halálra rémülök amikor a sütő csilingel, hogy készen van a sütemény és mivel éppen a rúzsomat igazítottam most azt is elkenem egy kicsit így egy csöppet Jokeres beütésem lesz.
Felsóhajtok és azt hiszem feladom. Majd rögtönözök, elvégre az mindig olyan jól ment. Lesimítom az ingruhám alját - ötödjére az elmúlt tizenöt percben - és még egyszer megnézem magam, hogy festek pontosan. Idegesen és szarul. Semmi baj, biztos nem veszi észre és még ha szarul is nézek ki úgyis megdicsér.
A konyhába rohanok mintha még nem lenne milliónyi időm és kikapom a tepsit a sütőből majd amikor megcsap a sütemény fahéjas-almás illata elhányom magam, egyenesen a süteményre. Tudhattam volna, hogy nem a legjobb ötlet most sütni amikor konkrétan minden illattól a hányinger kerülget, de arra gondoltam, hogy az almás-fahéjas süteményt még halálomon is tökéletesen tudom kivitelezni hát miért ne adnék neki még egy esélyt? Csak azért, mert a bennem növekvő kis embrió nem bírja az illatát? Máris hagyjam, hogy hatalma legyen felettem? Na még mit nem!
Pontosan abban a pillanatban amikor meghallom a motorjának a hangját, akkor rakom be a mosogatógépbe a tepsit miután az összehányt süteményt sikeresen eltüntette a szemetesben. A gyomrom nagyon-nagyon apróra zsugorodik ahogy hirtelen felegyenesedek és a párolt zöldségekhez lépve próbálok nem lélegezni - nem akarom ezt is lehányni - és a mellettük heverő kenyérből tökéletes szeleteket vágok majd megáll a levegőben a kés, ahogy meghallom a hangját.
- Sziaa, a konyhában vagyok - kiáltok ki és csak reménykedem benne, hogy a hangom nem cseng túlságosan furcsán és idegesen. Aztán valahogy minden csendes lesz, a szívem se dobog annyira kegyetlenül a torkomban amikor megérzem az izmos karjait és lehunyt szemmel élvezem a hirtelen jött nyugalmat.
- Azért remélem nem Te voltál az egyik őrült aki ezerrel száguldozott - jegyzem meg miközben igyekszem elrejteni az arcomra kiülő vigyort. Lerakom a kést az asztalra és szembe fordulok vele, hogy egy picike pipiskedés után a rózsaszín szőrös mamuszomban képes legyek egy üdvözlő puszit nyomni a tökéletes ajkaira.
- Kész a vacsora, moss kezet és ehetünk is. Remélem nem álltál meg sehol útközben - finoman a mosogató felé lököm majd felkapom a kenyeres kosarat, hogy az asztalra vigyem a mikró mellett elhaladva pedig csak most veszem észre, hogy az előbb szétkent rúzst nem töröltem le a számról - Picsába - motyogom az orrom alatt és csak remélem, hogy nem hallotta meg.