Nem számítottam senki lelkesedésére, amikor megérkeztek, hiszen nem véletlen váltunk szét, s mentünk öten öt felé, csak hogy távol kerüljünk egymástól. Igazán sohasem jöttünk ki egymással, mindig voltak súrlódások, de aztán akkor repedt meg először minden, amikor úgy döntöttünk bosszút állunk a salemieken… Nem volt egyetértés, de a többség döntött. Megvoltak az áldozatai mindennek, s onnantól tudtam, Evelyne-ben soha többé nem bízhatok igazán. Kimondatlanul is éreztem a fenyegetést felőle, s talán csak a többiek léte és a közös egyezségünk védett meg tőle és a keserűségétől, amit a gyermeke elvesztése jelentett számára. Számos alkalommal próbáltam jóvá tenni ezt a fiaskót, és bár látszatra úgy tűnt, megbocsájtott nekem, álmaiban visszatért néha, emlékeztetve, hogy örök stigma maradt kettőnk kapcsolatán. Ezért sem bántam, hogy eltávolodtunk, hogy vámpírokkal voltam körülvéve, és más természetfelettiekkel. Persze nem csak Evelyne volt az, akivel ütköztek a nézeteim, tudtam, hogy igazából senki nincsen elájulva a döntésemtől, hogy leálltam egy vámpírral, kicsinyesnek és ostobának tartották Bastient, engem pedig erejét vesztettnek, amiért lepaktáltam vele – szerintük magával az ördöggel. Mindez nem érdekelt, továbbra is úgy láttam, én voltam az egyetlen, aki valami igazi eredményt elértem közülük, amit majd sok nemzedék múlva is emlegetni fognak.
Kérdésemre Isabelle nem tudom felelni, ellenben a meglátása jogos volt:
– Kétségtelenül kordában kell tartunk őket, mert talán nem is ismerik magukban az erőt, amivel pusztításra képesek – jegyeztem meg, azután végig hallgattam Evelyne pökhendi kommentárját a víziómmal kapcsolatban. A hozzá hasonlókat egyszerűen le szoktam söpörni az asztalról, de itt ennek nem volt meg a helye és az ideje. Arról nem is beszélve, hogy meg akartam tudni, köze van-e bármelyiküknek is ezekhez a lényekhez, mert akár lehetett, és indítékuk is lett volna keresztbe tenni nekem és Bastiennek is…
– Bastien természetes már tud róla, ő is látta mindezt – feleltem a kérdésre, amit természetesnek vettem, ahogyan a folytatást is, bár erről nem kívántam sok mindent elárulni, amíg nem tudtam, pontosan ki mennyit tud a helyzetről. – Mivel nem tudjuk mivel állunk szemben, mérlegel ő is az intézkedésekkel kapcsolatban. Javasoltam, hogy ne erőszakos eszközökkel próbálkozzunk, ameddig nincs igazán okunk erre, mert az álmom, ahogy te is mondtad Evelyne, nem a biztos jövőt mutatja – a tekintetem egy pillanatra állapodott csak meg a nő arcán, egyébként komótosan járattam körbe a többieken is, várva egy elkapott pillanatra, ami igazolhatja a sejtéseimet vagy éppen felmentheti mindannyiukat. Ekkor Jake szólalt fel, s kiderült, hogy nem én voltam az egyetlen, aki víziókat látott álmában. Ahogy újra megfogtuk egymás kezét, rossz érzés fogott el, átjárta a testemet a hideg, a halál hidege. A látomás hasonló volt az enyémhez, Washington elpusztult, lángokban állt, és a romok között ismerős testek kerültek elő, vérbe fagyva. A vámpír gyilkolta meg őket, s bár négyen halottak voltak, én nem voltak közöttük. Ám mindez nem sokáig volt így, a szó és a hanglejtés jeges rémületet ébresztett bennem, és egy röpke pillanatra éreztem, ahogy a kép is, miként kitépte a szívemet és élettelen testem összecsuklik, mint egy rongybaba… Jake megszakította a kapcsolatot, s ahogy kiszakadok én is belőle a mellkasomhoz kaptam, éreztem, ahogy a pulzusom felszaladt, a vér a fülemben dobolt. Áruló… a vámpír hangja a fejemben visszhangzott szüntelenül. Jake-re meredtem, nem tudtam válaszolni a kérdésére, mert mindezt nem értettem. A rémület, amely valószínűleg az arcomon is tükröződött, lassacskán múlni kezdett, ahogyan a józan eszem felfogta, jelenleg nem vagyok életveszélyben.
– Mégis miből gondolod, hogy ez beigazolódik majd? – vetettem ellent a férfinak, de nem voltam hülye, aggasztott a tény, hogy nem csak én láttam pusztulni a várost. – És miből gondolod, hogy a két esemény összefügg? Talán semmi köze az állítólagos kiválasztottakhoz, és sokkal könnyebben megelőzhető egy ilyen végkifejlet – igyekeztem visszafogni magamat és a hangomat, ami nem volt könnyű feladat, a képek felzaklattak. Azon járt az eszem, elmondhatom-e ezt Bastiennek, vagy képes volna félreérteni és túl nagy feneket keríteni mindennek… Hiszen ez is csak egy rémálom volt semmi több.
Ekkor azonban Isabelle hangja rángatott vissza a valóságba, akit mint kiderült megtámadtak… ráadásul egy boszorkány volt az egyik tettes.
– Megtámadtak? – kérdeztem vissza meglepetten. Aztán amikor a nő kérdezett, megráztam a fejemet. – Egyik rendszer sem tökéletes mindenki, természetes módon Bastiennel sem ért egyet minden természetfeletti… De az nonszensz, hogy megtámadtak! Ha tudsz leírást adni róluk, előkeríthetjük őket – tettem hozzá, teljes testemmel Isabelle felé fordulva, komolyan gondolva azt, hogy felelősségre kívántam vonni a nő támadóit. Arról nem is beszélve, hogy nem kellett foglalkoznom arra az egyetlen percre, Jake-el és a rémképeivel, valamint a fejemben zümmögő hanggal sem: áruló…


724 szó. change is a powerful thing.
coded by JC

We are the first

"The most dangerous woman of all is the one who refuses to rely on your sword to save her because she carries her own."

Mindig a városon kívül találkoztunk a többiekkel, ez bevett szokás volt az elmúlt években. Egyrészt volt, aki ragaszkodott hozzá, bár szerintem a természet közelsége egy városban is megtalálható lett volna, de ám legyen, nem ezen fog múlni, hogy tudunk-e tárgyalni vagy sem. Másrészt, és ebben láttam realitást, jobb volt, ha a városban nem feltétlenül tud mindenki, hogy összegyűlnek az Első Boszorkányok, hiszen ennek nyilvánvaló okai lehettek, és nem kellett, hogy bárki is spekuláljon. Én hívtam össze a rendkívüli gyűlésünket, mert nem boldogultam az álommal, amely nagy valószínűséggel a jövőt jósolta meg, és bármennyire is ellenszenvesek voltak egyesek a kis szövetségünkben, kétségtelenül kiváló és hatalmas boszorkányok és warlock-ok voltak egytől egyig a többiek is. Néha fájt az ilyesmit beismernem, de hát ez van… voltak velem egy szinten mások is, még ha ez egy nehezen megugorható magasság is volt. Rajtam kívül Bastien és a húga, Rowena tudott a mai találkozóról, ha nem számoltam az Elsőket, de azt nem tudhattam a többiek kiknek szólnak. Éppen ezért egy másik megállapodás is volt közöttünk, mégpedig az, hogy a kijelölt helyet minden külső tényezővel szemben védetté tesszük, ahol tanácskozunk. És ez nem egy önálló feladata volt egyikünknek, hanem közösen, az ötünk erejével történt meg, így elkerültük a csalást is. A szövetségnek komoly szabályrendszere volt, amit közösen alkottunk meg, és közösen tartottunk be. Az uralkodó vámpír ezt nem értette, az ő szabályrendszere más volt, és elsősorban azon alapult, hogy őt tiszteljék. Közöttünk nem ezen volt a hangsúly, hanem az együttműködés és a hatalom megosztása a világ összes boszorkányának érdekében.
A folyóparton álltam, és a széles víztömeget figyeltem, ahogy egyre sodródott dél felé, hogy aztán hosszú kilométerekkel később a Chesapeake-öbölbe ömöljön mind, utána pedig az Atlanti-óceánba. Az álmomban ez a víztömeg zúdult be Washington városának falai mögé, és árasztott el mindent, ölt meg minden természetfelettit, kivéve egy kis csoportot, amely mögött felsorakoztak az ellenállás tagjai. Az a kis csoport érdekelt engem, akiket belsős körökben már Kiválasztottakként emlegettek, ezt már tudtuk Bastiennel. A különlegességüket azonban nem értettem jelenleg, hiszen úgy tűnt ki az álmomból, hogy ezek az emberek semmik voltak, mágia nélkül születtek és nőttek fel, egyetlen pontig, amikor valami megváltozott. Ezt a pontot akartam megérteni és felfejteni. Úgy éreztem, ez lehet a megoldás mindenre.
Hallottam, ahogy mögöttem megérkeznek szép sorban a többiek, a tekintetemet elszakítottam a folyó habjairól és megfordultam. A hajamba kapott a szél, miközben a társaság felé sétáltam. Rámosolyogtam a másik két nőre és két férfira.
– Köszönöm, hogy mind eljöttetek – a kezeim a kabátzsebemben pihentek és melegedtek. Nem volt kifejezetten rossz idő, de a folyóparton csak a nyári kánikulában volt igazán kellemes. – Tudom, hogy nem sok minden árultam el eddig, de túl hosszú lett volna telefonon vagy e-mailben – kezdtem, miután felemeltük a magunk köré a védőburát. – Egy látomásról kérném ki a véleményeteket, ami igen komplikált és valószínűleg mindannyiunk életére hatással lesz, ha engedjük valóra válni – folytattam, és láttam a többiek arcán, hogy nincsenek meggyőződve a helyzet komolyságáról. Nem számított, hiszen őket nem érintette olyan komolyan a vámpír bukása, mint engem. Sohasem vették olyan komolyan a közös szövetséget a többi fajjal, mint én.
– Azt hiszem, a legcélszerűbb, ha megmutatom nektek – a kezeimet nyújtottam a hozzám legközelebb álló Evelyne és Isabelle felé, s megvártam, hogy a két férfi is beszálljon a körbe. Lehunytam a szememet és hagytam, hogy a látomásom átáramoljon a többiek elméjébe, hogy ők is végig nézhessék a víziómat, amelyben egy csapat ismeretlen képességű és származású varázstudó csapást mér Washingtonra, különféle természeti katasztrófák képében, elsöpörve mindent és mindenkit, akik nem Bastien és ellenem lázadnak. Kiderül az álomból, hogy kisgyermekként még nem volt hatalmuk, de valamiképp szert tettek a képességeikre. Az erejük együttesen pusztítóbb, mint az Elsőké, végzetes mindenkire, s csupán egy marék természetfelettit óvnak meg, akik örömmel nézik végig a gyilkos pusztítást. Egyetlen jel van, ami képviseli őket, egy anyajegyszerű szimbólum, mely a testükön van, különféle helyeken, s egy hullámot ábrázol. Az álmomban győznek, s szövetségeim, mindegyik, amelyhez közöm volt, ahogyan én is, halott voltam. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitalálják, ez a jövőkép számomra egyáltalán nem volt kielégítő.
– Nos… a kérdésem az, hogy ti mit láttok ebben, a nyilvánvalón kívül? Kik lehetnek azok a mágiahasználók, akik meg vannak jelölve a hullámmal? – kérdeztem végül kinyitva barna szemeimet és elengedve a két másik nő kezét. Kíváncsi voltam a véleményükre, és arra ők mit gondolnak a látottakról. És persze arra is, van-e közöttünk áruló, aki felrúgná egyezségeinket és az Elsők kötelékeit.


724 szó. change is a powerful thing.
coded by JC