szerepkör

Ha a boszorkány-biznisz csődöt mond, mert a kapott áldást rosszra használták az őseink, mivel lehetne vajon törleszteni az univerzum felé? Még több vérontással! A szüleim, főleg az anyám, persze képesek voltak a világ legördögibb tettét is gyönyörűen becsomagolni és masnival átkötve mások orra alá dugni. Hiszen vadásznak lenni pont hogy törlesztés! Egyensúlyt hozunk a világba, megvédjük az ártatlanokat, az igazság és a szeretet szellemét, birodalmunk határa a kék... Elkalandoztam. A személyiségi zavarokkal küzdő édesanyámnál tartottam, aki ördögi nevetéssel, egyik kezében egy pohár borral, a másikban cigarettával, a bőr karosszékében hátradőlve kész volt napról napra káoszba taszítani a világot - a gyermekein keresztül. Minek túlozzak? Rajtam keresztül. Apám rosszul volt a vértől, a húgom pedig sosem akart igazán vadász lenni, a lány testvérekkel pedig, főleg, ha még fiatalabbak is, mindig kivételezni kell ugyebár.
Szóval, vadász lettem. Jobb ötletem nem volt, mihez kezdhetnék az életemmel, a pénzre pedig szükségem volt, ha be akartam jutni a fősulira. Nem igazán élveztem a szüleim által kijelölt, szabadidős tevékenységet, noha sosem szálltam nyíltan szembe a vadász-léttel, valahogy úgy éreztem, a létezésem ellen való. A természetünk ellen. Egykor nemes boszorkány dinasztia büszke képviselői voltunk, most pedig vámpírokat szállítunk le, akik rossz fát tettek a tűzre? Életek felett bíráskodunk? Tovább növeljük a szakadékot az emberek és a természetfeletti között? Anyám azt hitte, az embereket szolgálja, nyíltan mégsem mert szembemenni az Első Vámpírral. Képmutatás lett volna részéről, hiszen a Sargentek hosszú évszázadokra visszanyúló boszorkányok voltak, csak mostanság épp varázserő nélkül.
Legalábbis néhány hónappal ezelőttig teljesen biztos voltam ebben. Az erőm kávézás közben mutatkozott meg. Nem véletlenül hangoztatom mindig, hogy gyűlölöm a kávét. Tavasz volt, undorítóan napfényes, madárcsicsergős, kiülős tavasz, és hagytam, hogy a húgom elrángasson shoppingolni. Nem mintha manapság Washingtonban sokaknak lenne kedve "shoppingolni". Mióta az új hatalom vezető posztba került, a közmorál jelentősen megváltozott. De amúgy is, hogy lehetne bárki jókedvű egy csésze kávé felett?

Undorodva toltam el magamtól a gőzölgő halálszérumot, mire a húgom csak nevetett. Anyja lánya, le sem lehetne tagadni. Nagyban mesélt valami srácról, aki szerinte vámpír, mert sápadt és folyton furán viselkedik, míg én az embereket fürkésztem magunk körül. Megakadt a szemem egy srácon. Kissé távolabb ült tőlünk, de még innen is kiszúrtam, ugyanis meglehetősen érdekes jelenség volt: a haja fényes és szőke, a szeme pedig felemás. Rám nézett. Nem tudom, melyikünk mosolyodott el először, csak arra eszméltem, hogy mindketten mosolygunk, aztán a húgom felsikkantott, mire egyből odakaptam a fejem. A csésze megborult az asztalon.
- Óvatosan! - Reflexből odanyúltam, nem értem ugyan el, de intésemre a pohár egyből megállt, majd a gravitáció törvényeit meghazudtolva visszabillent az asztalra és felém csúszott. Meglepetten rántottam el a kezem, hol húgom döbbent arcára néztem, hol arra az undormányra magam előtt.
- Ezt meg...?
- Figyelj oda, az ördögbe! - morogtam és próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem történhetett. Nem voltunk boszorkányok, legalábbis nem lehettünk azok; már rég megmutatkozott volna ez az erő, miért pont most? Egyébként is, ezt nem itt és nem most kellett megbeszélnünk.
Felnéztem a srácra, de a széke üresen állt, a szépszemű pedig eltűnt.

Aznap este anyám bejött a szobámba. Gondterheltnek tűnt és egy borítékot szorongatott a kezében. Lassan az ágyam szélére ült, felém nyújtotta. Bizalmatlanul ugyan, de átvettem tőle, meglepődve annak súlyán.
- El kell hagynod a várost. - közölte kertelés nélkül, mire egyből felültem. A döbbenettől csak hápogtam. Ekkor hallottam először a Kiválasztottak szót, melyre rögtön rábélyegzett anyám egy súlyosabbat is: Begyűjtők. Könnyes lett a szeme, amikor arról mesélt, hogy ha bárki is rájön arra, hogy a semmiből varázserőm lett, akkor levadásznak. Eltelt néhány perc, míg rájöttem, nem miattam aggódik, hanem saját magát félti. Néha olyan jól játszotta a szerepét, hogy még engem is meg tudott venni.
- Hidd el, a te érdeked is. Ha itt maradsz, biztosan véged - A hangja elcsuklott, megérintette a borítékot szorongató kézfejem. Megtelt a szívem haraggal és keserűséggel, még ha tudtam is, hogy igaza van. Bármi is történt velem aznap, nem hagyhattam, hogy a családom fizessen meg érte.
- Meg kell keresnem a boszorkányokat, akiktől ezt kaptam. - dacoltam mégis, mire anyám szeme megvillant és elhúzta tőlem a kezét.
- Nem. El kell menned, még ma.
Azzal felkelt mellőlem és kisétált a szobámból, én pedig hosszú percekig csak mozdulatlanul, magam elé révedve ültem az ágyon, aztán fogtam a borítékot és kidobtam az ágyam mellett álló szemetesbe.

Az ütéstől elterültem a földön és elejtettem a fegyveremet. Életemben először éreztem őszinte félelmet, ahogy a fölém magasodó vámpírt néztem. Rémálmaimban többször megjelentek már a Begyűjtők, de hogy az egyikük egy vámpír lesz, és hogy a saját anyám hívja rám őket... A valóság sokkal rosszabb volt a képzelt borzalmaknál. Természetesen akkoriban még nem tudtam, hogy nem a felettem álló lénytől kell igazán tartanom, hanem attól, aki a sikátor szájában hősként bukkant fel, egyetlen mozdulattal lesöpörve rólam a vámpírt. Próbáltam felkelni, hogy elmenekülhessek, de az ütés lebénított, a fejem zsongott és alig voltam magamnál. Túl erősen szédültem. Elmosódott foltokat láttam csupán, egy szőke harcolt egy feketével, és amikor a fekete diadalmaskodni látszott, szinte vakon nyújtóztam ki felé, majd egy erős intéssel, újonnan felfedezett erőmet használva a szemközti falnak taszítottam őt. A szőke egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mint aki nem számított segítségre, aztán végzett a vámpírral. Minden erőmet összeszedtem, hogy ébren maradjak, de a hangok összemosódtak, a világ örvényleni kezdett előttem. Éreztem, hogy valaki fölém magasodik. Hűvös penge nyomódott a torkomnak.
Aztán teljesen sötét lett.

- Üdv, Jonathant keresem.
Szerencsére ezt sikerült olyan magabiztossággal előadnom, hogy hihetőnek tűnjek, ugyanis az edzőruhában flangáló srácok láttán eléggé elbizonytalanodtam, mit is keresek pontosan, keresek-e egyáltalán bárkit is egy ilyen helyen. Meg is akadt a szemem az egyiken, aki félmeztelenül flangált a leterített szivacsok körül, és ahogy észrevette, mennyire bámulom a hasizmait (hátulról és néhány centivel lejjebb), kajánul elmosolyodott. Annyira zavarba jöttem, kis híján sarkon fordultam és kirohantam az edzőteremből, csakhogy az imént méricskélt srác ekkor váratlanul felém indult.
- Én vagyok. Miben segíthetek?
Menekülni már túl késő volt. Bocsánatot akartam kérni, amiért az előbb csak úgy megbámultam a... Jó, mondjuk ki, fenekét, elbizonytalanodtam azonban, mennyire kell ebből nagy ügyet csinálni. Sosem randiztam még hivatalosan senkivel, fogalmam sem volt, hogy működik az ilyesmi, főleg az azonos neműek között. A vigyorából ítélve nem úgy tűnt, hogy különösebben a lelkére vette volna a tolakodásom.
- Szeretnék néhány önvédelmi órát venni. - kihúztam magam, igyekeztem - egész lényemet és termetemet meghazudtolóan - olyan elesettnek és amatőrnek látszani, amennyire csak tudtam. A mosolya megváltozott, és ahogy végre feljebb is megvizsgáltam, megakadt a tekintetem a szemén.
Zöld és kék. Visszaidézte egy fülledt, gyűlöletes tavaszi nap emlékét.