The Renegade Ex-Hunter

Kora újkor, az Úr 1620. esztendejében Anglia örökre megszűnt lakható hely lenni számunkra, amikor Jakab királyunk ultimátumot adott és az alkalmazkodni nem kívánó, számára nem kívánatos elemeket üldözni kezdte mindegy hogy istenhívő vagy pogány volt az illető. Demoklész kardjaként lebegett fejünk felett a fenyegetés, miszerint a király "kiűzi az országból, vagy még ennél is rosszabat tesz" mindazokkal, akik nem hajtanak tervei előtt birka mód fejet. Akaratunkat és szabad szellemünket megtörni azonban nem tudta, így miután semmi jelét nem láttuk annak, hogy sorsunk később javulni fog, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha hitünket meg akarjuk tartani új hazát kell keressünk magunknak átkelve az Újvilágba. Európában ugyanis futótűzként terjedt a hír, hogy van egy föld, ahol minden ember élvezheti saját munkájának gyümölcsét és szabadon követheti lelkiismereti meggyőződéseit, ezrek özönlöttek az Újvilág partjai felé. A kolóniák rohamosan megsokszorozódtak, ami az alábbi felhívást hallva nem is csoda: "Massachusetts külön törvény alapján, közköltségen szabad befogadást és segítséget kínált minden kereszténynek, aki átkel az Atlanti-óceánon, hogy megmeneküljön a háborútól vagy az éhínségtől, vagy üldözői elnyomásától - bármelyik ország polgára is. Így lettek a menekültek és leigázottak az államközösség törvényes vendégei." Igazi mézes madzag volt ez minden sanyargatott helyzetben lévő számára, akik csalódtak Európában és az ott élőkben egyaránt.

Szent Mihály havának 16. napján a Mayflower kifutott Plymouth kikötőjéből és szívünkben félelemmel vegyes reménnyel elhagytuk az Ó hazát a fiaink és lányaink szabad jövőjének reményében. Vállalva, hogy szembenézünk a hosszú tengeri út veszélyeivel és az ismeretlen földön való új élet felépítésének kihívásaival. Százketten vágtunk neki az útnak, s bár egy gyermek született a tengeren mégis alig a fele élte túl az utasoknak a 66 napos hajóút közben fejét felütő betegségek miatt. Ráadásul szokatlanul hideg télnek néztünk elébe, emiatt az eredeti tervektől eltérően nem a Hudson folyó torkolatánál kötöttünk ki hanem a Cape Cod kikötőben horonyoztunk le és szálltunk partra Szent András havának 11. napján. Mi voltunk az első letelepedők Új-Angliában, a puritánok pedig létrehozták Új-Playmouth városát tisztelegve a város emléke előtt ahol születtek s mely egykoron otthonunk volt Angliában száműzetésünkig. A hajó a kemény telet az öbölben horgonyozva vészelte át, mi pedig részben élelem után kutatva fedeztük fel a környéket, részben lakható otthonok kialakításán fáradozva igyekeztünk megvetni a lábunkat. Ám így sem volt könnyű, sokakat vesztettünk el a zord körülmények miatt. Az Úr 1621. évében, Böjtmás havának 21. napján minden, még életben maradt utas partra szállt. Aa Mayflower hajó pedig Szent György havának 5. napján futott ki ismét, visszaindulva Angliába.

Az Új-Plymouth kolónia a második sikeres angol település lett Amerikában rövid idő alatt, a virginiai Jamestown (”James Fort”) után. Kezdetben úgy tűnt, valóban beváltja az Újvilághoz fűzött reményeinket ez az utazás, ám a puritánok túlzott ragaszkodása az egyszerűséghez és a vallási fanatizmusuk összetűzésekhez vezettek. A látszólagos jámborságuk csak ideig-óráig volt fenntartható álca, így csakhamar összetűzésbe kerültünk a helyi őslakos indiánokkal is. Idejét láttuk hát tovább állni nyugat felé haladva, újabb területeket megismerve. Amúgy sem kedvelték a maguknak valókat és mi, a mágiát birtoklók igencsak kilógtunk az általuk normálisnak titulált sorból. Nem akartuk megvárni, hogy újfent kényszerítsenek netán elüldözzenek mint Angliában. Az Úr 1636. évében megalapítottuk sok más társunkkal együtt Salem Village-et a király engedélye nélkül, melyet az ún. Régi Spanyol kereskedelmi út kötött össze Boston városával. A településnek a mai napig mottója őrzi eme tényt, mely az alapító okiraton is helyet kapott. A városban kezdetben békességben megfértek egymás mellett az emberek, sőt köztiszteletben álló tagjaivá is váltak a főként gyógyításban jártas boszorkányok és boszorkánymesterek akiket még maguk a puritánok is elismertek. Azonban ahogy nőtt a falu lakóinak száma, úgy borult fel az ott élők aránya is. A "zarándokatyák" pedig gondoskodtak róla, hogy az indián veszélyt kihasználva hatalmukat megnöveljék és megszilárdítsák az egyre növekvő híveket pedig befolyásolják. Generációk váltották egymást és a boszorkányok jobbnak látták a múltból tanulva óvatosan kezelni a kialakult helyzetet, visszavonultan élve. Békességre vágytunk már jó ideje, az csak nem akart eljönni. A közhangulat egyre fokozódott, amikor a tartomány élére az anyaországgal szimpatizáló vezetés került. Ráadásul a környező kolóniákkal határvitákba is bonyolódott a kormányzat.


Az Úr 1688. évében több gyermek furcsa viselkedése a bostoni Goodwin család otthonában azt eredményezte, hogy az ír mosónőt, Ann Glover-t (más néven "Goody Glover") boszorkányság miatt vádolták, majd tárgyalás után kivégezték. Nem telt bele egy év és a bizarr eset után Cotton Mather miniszter közzétette "Emlékezetes providenciákat, boszorkányműveket és birtoklásokat" című beszámolóját amelyben szerepel a Goodwins és Glover eset. Még ugyan ezen évben, Szent András havában a puritán Samuel Parris-t nevezték ki Salem új miniszterének aki hivatala megkezdéséhez Salembe költözött Bostonból. Ám a lakosok kezdeti lelkesedése hamar elapadt, amikor azzal szembesültek hogy újdonsült miniszterük a felmerülő telekvitákat nem volt képes rendezni és a lelkipásztorként is összerúgta a port több ízben a falu lakóival. Emiatt Az Úr 1691. évében, Mindenszentek havának 16. napján a falusiak kiutasították Salemből és nem fizettek többé hozzájárulást a fizetéséhez. Ezután lemondott és segédkezett új minisztert keresni megüresedett posztjára. Ugyanakkor még az Úr 1689. évében Bostonban lázadás eredményeképpen az erősen anglikán nézeteket valló Sir Edmund Andros kormányzót elbocsátották hivatalából és a tartomány hivatalos vezető nélkül maradt. A következő években a helyzet fokozódott és illetékes hatóság hiányában a vallási vezetők, a papság volt az egyetlen biztos pont az emberek életében akiktől remélhették a települések vezetését. A közösség szerény körülmények között élt a hideg új-angliai télben, rettegve az indiánok betöréseitől; miközben a lelkipásztorok ezt kihasználva minden héten a Sátán kísértéseiről és az ezek ellen védő szigorú elkölcsökről szónokoltak a többségében tudatlan és egyszerű gondolkodású embereket megfélemlítve és a saját kényük-kedvük szerint terelgetve. Ebben a környezetben ütött fel a fejét a boszorkányüldözés az Úr 1692. évében.

1692-ben Salem Village-ben (ma Danvers), egy Salem melletti faluban pár fiatal lány, köztük Abigail Williams, Ann Putnam, Betty Parris és Mary Warren, Susanna Walcott több környékbelit is megvádolt azzal, hogy rontást tett rájuk és megbabonázta őket, tehát nyilvánvalóan a Sátánnal szövetségben álló boszorkány. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy Boldogasszony havában ugyanolyan tüneteket produkláltak mint a Goodwin gyerekek. A hallucinációval, furcsa beszéddel és rángásokkal járó éltelmérgezéses tüneteket nem ismerték fel. A tiszteletes által hozatott orvosok nem tudták megmondani, mi kínozza a lányokat, az elmebaj szokásos jelei nem mutatkoztak rajtuk, és egyéb ismert betegségek tünetei sem voltak felismerhetők. Az egyik helyi orvos, doktor Griggs úgy vélte, hogy az ördög keze van a dologban. Más szóval: rossz szellemek szállták meg őket. Innen pedig nem volt megállás. Ráadásul Parris és a tiszteletes lánya is érintett volt a "megszállt" lányok között volt, ami a város vezető tisztséget betöltő lakóinak heves reakcióját váltotta ki. Az amúgy is fanatikusan szélsőséges vallású emberek a kamasz lányok által megvádolt embereket felszólították, hogy vallják be, hogy boszorkányok (ez esetben földjüket, vagyonukat elkobozták), vagy felakasztják őket. A három nőt az Úr 1692. évében, Böjtmás havának első napján vádolták meg boszorkánysággal, azonnal be is börtönözték őket. Azonban itt nem álltak meg a perek. A vádaskodások egyre több és több embert érintettek, és pár hónapon belül már nemcsak Salem városát érintették, hanem több környékbeli településre, köztük a legnagyobbra, Bostonra is átterjedtek. A börtönök megteltek, az embereket sorra lógatták fel szinte minimális vizsgálódás után. Senki sem volt biztonságban, holott az igazi boszorkányok még az elején nevettek is a falu együgyü emberein. Ám ahogy egyre több és több embert akasztottak fel ártatlanul megvádolva, eluralkodott a pánik szépen lassan mindenkin. Az amúgy zárt és összetartó boszorkány közösség némely tagja pedig idővel saját családját a többiek elé helyezve ugyanúgy vádaskodni kezdett annak reményében hogy élve megúszhatják és ők nem lesznek gyanúsak, mint ahogy a gyereklányok tették az elején. Pedig voltak köztük olyanok akik gyerekként utazták át az óceánt a Mayflower fedélzetén szüleikkel és sok mindent megéltek már öreg korukra.

A boszorkányperek az Úr 1693. évének Boldogasszony havában értek véget, habár a boszorkányság vádjával bebörtönzött embereket egészen a következő tavaszig nem engedték szabadon. Ám a wicca közösség sem hagyta válasz nélkül a történteket. Büntetésül átokkal súlytotta a vádló boszorkány családok tagjait és azok minden utódját: hogy a mágiát többé képtelenek legyenek használni és ne árthassanak másoknak a teljes vérvonalukat kitagadta a mágiahasználók közössége. Sokan ezután elmenekültek, egy részük visszatért Európába míg mások maradtak az Újvilágban ám messzire elkerülték azokat a településeket, ahol boszorkányok voltak. Némely család, mint köztük az enyém is azonban bosszút fogadott. Egyáltalán nem érezték jogosnak mindazt a büntetést, amivel súlytották őket. Utólag nézve talán rossz döntést hoztak, de csak életben próbáltak maradni a nehéz időkben amikor ember embernek volt ok nélkül farkasa. Idővel belőlük vált a legjobb boszorkányvadász. Hiszen pontosan ismerték a boszorkányokat, az életvitelüket és szokásaikat... és a bosszúra tették fel az életüket, hiszen mágia nélkül többé már nem tudtak varázsolni, lényük esszenciális alkotóelemét vették el tőlük látszólag örökre. Kitartóak és szívósak voltak, hiszen úgy érezték többé semmi vesztenivalójuk. És ez tette őket még veszélyesebbé. Vadász családokkal házasodtak és mindent megtettek hogy fogadalmukat teljesíteni tudják. A gyűlölet pedig gyűlöletet szült. A generációk váltották egymást, a családok tagjai az évszázadok alatt szépen lassan elfeledték az eredeti indokot, ami miatt a salemi boszorkányokra eredetileg vadászni kezdtek. Csak a mérhetetlen utálat maradt meg, a gyűlölet pedig megmérgezte az utódok szívét a természetfeletti lények iránt hiszen ebben a szellemben nevelték fel az ifjakat is, akik a családba beleszülettek.

Mire napjainkig eljutunk a megszületésemhez már gyökeresen átalakult az egész családom szemlélete. Teljesen természetes volt úgy nevelni a gyerekeket - és köztük engem is -, hogy mindent aminek köze van a természetfelettihez azt ki kell írtani az emberiség védelmében. Legalábbis ez volt a legfőbb indok, valami amivel magam is szimpatizálni tudtam: a mi dolgunk hogy megvédjük a tudatlanokat a rájuk leselkedő veszélytől. A 2012-es események pedig csak alapot adtak mindarra, amit már eddig is tudtam a családom révén: a természetfeletti lények erőszakosak és könnyen radikalizálódnak. Washington pedig - ahol a családom élt és ténykedett - minden emberi erőfeszítés ellenére elesett. Bastien Monaghan színre lépésével új korszak vette kezdetét és az ellenkezők jelentős részét lemészárolták, a többieket pedig igyekeztek kényszerrel vagy megfélemlítéssel rávenni az új rend kényszerű elfogadására. Aki ellenkezett vagy holtan végezte vagy jóval rosszabb sors várt rájuk: vámpírrá vagy vérfarkassá változtatta a természetfeletti koalíció őket. Így kénytelenek voltunk eltűrni, hogy a 7 főből álló Tanács rátegye a mocskos mancsát a városra és kormányozza azt. Persze csak látszólag hunyászkodtunk meg az első vereség kudarca után, amint magunkhoz tértünk az első sokktól egy ellenállás kezdett alakulni. Az emberek szabadság iránti vágya oly erős volt, hogy nem tudtak tétlenül tűrni. Szervezkedni kezdtek, apránként létrejött több gócpont, mind több és több ember érezte úgy, hogy valamit neki is tennie kell a változásért mert ez így nem élet. Félelemben, szinte bezárva élni míg mások kényük-kedvük szerint döntenek az életükről. Meglepő módon nem mindenki osztotta a városvezetés radikális nézeteit és voltak olyan természetfeletti lények, akik szépen lassan kezdtek elpártolni az újdonsült polgármestertől. Azonban nem tudtuk ki a barát és ki az ellenség, viszont óvatosnak kellett lennünk így csak azokkal fogtunk össze, akikben megbíztunk. Vadászni is szigorúan csoportosan mehettünk az áldozat alapos megfigyelése után, különben nem volt esélyünk.

Fogalmunk sem volt, hogy a mi kis vadász mozgalmunkkal egyidőben a Monagham terveit ellenző boszorkányok egy része magánakcióba kezdett és ez komoly változásokat hozhat nem csak a város, de az én életembe is. Aztán eljött a 30. születésnapom, megjelent rajtam egy furcsa, hullám alakú anyajegy... pont a tarkómon, ám ennek nem tulajdonítottam komoly jelentőséget akkor még. Azonban a születésnapom megünneplése közben az unokabátyámat a tulajdon szemem láttára megölte egy vámpír az egyik szórakozó helyen. Ez pedig elég katalizátornak bizonyult ahhoz, hogy a vérvonalamban szunnyadó mágia utat találjon magának szinte kirobbanva belőlem. Bevallom őszintén, kevés dologra emlékszem aznapról. Homályos emlékeim vannak arról, hogy mi történt közvetlenül az elájulásom előtt és azt is mások beszámolói alapján tudom mit tettem. Hideg zuhanyként ért a tény, hogy bármi ilyesmire képes vagyok egyáltalán emberként. Ám nem csak engem, mind a vámpírt mind a családomat meglepte a dolog. A múlt pedig kis híján megismételte a Salemben történteket, ha nincs anyám aki még azelőtt segített megszöknöm hogy a családi tanács ítéletet mondott volna rólam és meglincselnek. Menekülnöm kellett hát. Menekülnöm éppen úgy, mint ahogy annó a boszorkányok közül kiátkozott őseimnek kellett. Gondolom ez volna a Sors fintora, csakhogy minderről semmit sem tudok még jelenleg. Ami ismeretem van a boszorkányokról az az, hogy miként ismerhetőek fel és miként lehet velük végezni. Se több se kevesebb. Erre képeztek ki egész életemben: lapuljak meg, figyeljem meg őket és a legalkalmasabb pillanatban tegyem a kötelességem és szabadítsam meg a világtól őket. Bár nem tudom mitévő legyek, a neveltetésem sokat segített abban, hogy eltűnhessek még a saját családom szeme elől is. Most térült csak meg igazán a gyerekkoromtól kezdődő kíméletlen kiképzések sora: a gyakorlatban jelesre vizsgáztam belőle. Míg ki nem derítem mi a csuda történt velem, meghúztam magam a külvárosban és álnéven munkát vállaltam gondosan ügyelve a nyomaim eltüntetésére. Mindennek már 3 éve. Viszont sajnos semmire se jutottam a boszorkányokkal vagy az erőmmel kapcsolatban. ~Oda mégsem mehetek hozzájuk, hogy "bocsánat de lehet hogy mégis közétek tartozom" ugye?!~ Idén januárral, amikor is a város falai bezáródtak pedig elveszett a reményem a szabad mozgásra. A városban rekedtem, amely számomra olyan mint egy időzített bomba. Minden és mindenki veszélyt jelent rám: a hatalmon lévők ám a saját családom is az idő pedig egyre ketyeg mielőtt valamelyikük rám találna...  (2160)