Gyerekként is imádtam az olyan helyzeteket, amikor én kerültem hátrányba és 110%-ot kellett nyújtanom ahhoz, hogy az előnyömre kovácsoljam a helyzetet és végül győztesként kerüljek ki az egészből. Mármint főleg a verekedésekből – ha éppenséggel valami logikai feladatot kellett volna kitalálni és hasonlók akkor abban Remus verhetetlen volt.
Most is érzem ahogy feléledek, ahogy a bennem levő farkas feléled arra készen, hogy nekiugorjon a többi farkasnak akik éppen körbevesznek. Egy ideig el is hiszem, hogy van esélyem ellenük. Talán a meglepetés – vagy hülyeség? - ereje velem van, nem számítanak arra, hogy akár meg is fordulna a fejemben, hogy kiállok ellenük. Márpedig kiállok. Beviszek pár találatot, az oldalbordákat a hasfalat célzom, hogy beszoruljon a levegő, hogy összegörnyedjenek. A fültöveket támadom, hogy megszédüljenek és képtelen legyenek koordinálni a mozgásukat. Hiába. Egyet-kettőt sikerül hatástalanítanom, de még mindig túl sokan vannak.

Hiába az egész, ahogy egyre tovább tart a harc egyre inkább kezd olyan érzésem lenni, hogy ezek csak játszanak. Végül a földdel kerülök közelebbi barátságba, a karjaimat hátrafeszítik és érzem, hogy mennyire közel áll ahhoz mindkét vállam, hogy kiugorjanak a helyükből. A vereség keserű íze gyűlik össze a számban a saját véremmel keveredve. Köpök egyet. Mintha az segítene. a. Az előbbi gimis szürke kisegér filmjelenetet most egy másik, az érettségi bankett utáni jelenet váltja fel. Amikor a szőke kislány egy kanapén ül és körülötte csupa csupa hatalmas, kigyúrt fekete férfiak állnak. Az egyetlen különbség, hogy az én mosolyom az nem olyan izgatott és őszinte.

Akkor jelenik meg Ő. Érzem, hogy mennyire tisztelik, hogy mennyire tartanak tőle. Talán nekem se ártana követni a példájukat és fejet hajtani, nem nekimenni – mondjuk esetleg megkérdezni, hogy mit akarnak. Miért kell ez az egész felhajtás? Ez azonban még mindig az egyszerűbb és könnyebb út lenne, ha pedig meg akarnak ölni akkor még mindig meg kell, hogy erőltessék magukat. Egy Eastaughffe nem adja olyan könnyen magát. Ha valamire, hát erre megtanított a Kalóz és Papa.

Nem tudom, hogy mi bosszant fel jobban. A tény, hogy a hirtelen jött támadásom kivitelezését már csírájában elfojtja azzal, hogy hárít vagy pedig az, hogy mindezt egy mosoly keretében teszi. Remus szerint hajlamos vagyok elveszíteni a fejem. Könnyen. Olyan könnyen, mint ahogy Seneca dől hátra velem együtt és kovácsolja a saját előnyére a lendületemet és a meggondolatlanságomat. Szeretném még a levegőben letörölni a mosolyát, mondjuk úgy, hogy az egész arcát letépem vele együtt.

Első ránézésre nem tűnt ilyen nehéznek, de ahogy teljes súlyával rám nehezedik kicsit átértékelem a felállást, ahogy a hátam is átértékel minden mást, ahogy a farkas is kicsit megrémül amint közeledik a föld. Fájdalmas a találkozás, de fejben már felkészültem rá így nem adok egy másodpercet sem Senecának arra, hogy még jobban a földbe döngöljön. Amilyen gyorsan érkezünk a földre olyan gyorsan próbálom lerúgni magamról a férfit és oldalra gördülve négykézláb tornázni magam. A bordáim sajognak, a farkas mérges, én még mérgesebb vagyok.

A vicsor valahogy magától kúszik az arcomra, ahogy az egész testem megremeg és az egyébként is fájdalmas átalakulást az előbbi zuhanás még szarabbá teszi. Nem vesződök azzal, hogy kordában tartsam az állatot, nem érdekel, hogy a múlt héten vásároltam a pulóvert meg a pólót ami rajtam van. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt: megölni és elmenekülni.

A morgás már nem az én pofámból szakad fel hanem a farkaséból. Minden sokkal erőteljesebb lesz ahogy a négy tappanccsal állok a földön, sötétszürke már-már fekete bundába bújt szörnyetegként. Ahhoz, hogy elismerjem a vereséget, ahhoz az egyébként emberi mivoltában is eléggé farkasnak kinéző férfinak, nem csak Romulus Eastaughffet kell meggyőznie hanem a benne élő farkast is. Talán a farkassal jobban jár – de csak akkor ha Ő is megmutatja a benne élő igazi szörnyeteget.

A futás kikapcsol. Ilyenkor csak arra koncentrálok, hogy egyik lábam a másik elé rakjam és a légzésem összhangban legyen a mozgásommal. Nincsenek borús gondolatok a családdal kapcsolatban, nincsenek visszatérő rémképek a Kalózról, nem gondolok arra, hogy mennyire jó lenne ha összeszedném magam és írnék Esmenek egy annyit, hogy „mizu?”.  
Meg egyébként is szeretem ezt a futópályát, mert a többivel ellentétben ez bevisz a fák közé nem pedig egy focipálya körül kell rónod a köröket. A légzésem már az első kör végére állandósult – milyen rég is volt még amikor egy kör után már az oldalamhoz kapva szenvedtem és minden egyes lépés haláltusa volt a tó körül.
Eperillat csapja meg az orromat és hallom ahogy a távolban, pár száz méterrel előttem a fák között egy szív szaporán ver miközben a tulajdonosa erőteljesen fújja ki a levegőt a száján. Felgyorsítok, lépteim puhák, na nem mintha a gumiborítású pálya lehetővé tenné, hogy egy halandó a fülében üvöltő zene mellett érzékelje, hogy valaki fut mögötte.
Elképesztően könnyű lenne elrabolni. Ez jut eszembe először amikor megpillantom a szőke fonatot ütemesen himbálózni magam előtt. Csak egy kósza gondolat, ami amilyen gyorsan jött úgy is tűnik el.
Tehát a futás kikapcsol. A kerek idomokra, az izmos lábra tapadó jóganadrág pedig bekapcsol. Legalábbis addig amíg elfutok a szőke hölgy mellett aki egy pillanatra összerezzen – hallom ahogy a szíve kihagy egy pillanatra majd gyorsan próbál visszatérni az eddigi ütemébe. Nem nézek rá, mintha egyébként nem is érdekelne – pedig ahogy mellette elhaladva még jobban megcsap a parfümének és a tusfürdőjének édes keveréke, ami annyira tökéletes arányokban oszlik el, hogy nem émelyítő hanem inkább kellemesnek mondató...az az elrablás nem is tűnik olyan rossz ötletnek.
Felgyorsítok és a következő körnél már nincs ott, amin nem is igazán lepődök meg – lévén, hogy már jócskán elmúlt este 9 is és bármennyire is biztonságosnak tartják ezt a környéket, azért a nő helyében nem igazán futkorásznék egyedül.
És én se vagyok egyedül. Bár a nő befejezte a futást, most egy számomra ismeretlen férfi tűnik el a fák között, ahogy a pálya az erdőbe fut. Amióta beköltöztünk a külvárosból szinte minden egyes nap itt futok. Ismerem a szemüveges srácot aki keddenként jár és három kör után már sípol a tüdeje pedig már lassan egy éve, hogy nekikezdett az egésznek. Ismerem a lányt a muffinos pólóban, aki az apró termete ellenére olyan gyorsan és kecsesen fut, mint egy gazella – pedig csak egy ember. Ismertem a szőke nőt is, aki minden egyes futás előtt az instán posztol egy képet – amit minden alkalommal jutalmazok is egy like-kal amikor hazaérek.
Ezt a férfit viszont nem ismerem. Az illata ismeretlen számomra és valami oknál fogva fenyegető. Pár perccel később azonban egy másik szívdobogás is társul a kettőnkéhez és az érzékeim egyre jobban kiélesednek. Az egyik egy bő száz méterrel van mögöttem a másik pedig a fák között előttem, talán most ér a kis tisztásnál levő kanyarhoz.
Paranoiás vagyok? Talán. Nem ártottam senkinek – abban azonban nem vagyok biztos, hogy Bartie se ütötte semmi olyanba az orrát, ami miatt ne akarnának kinyírni minket. Egy pillanatra lehunyom a szemem és az idegen szívverésekre koncentrálok. Lassúak, egyenletesek és szinte biztos vagyok benne, hogy nem emberhez tartoznak.
Ahogy beljebb érek a fák között és már majdnem a tisztásnál vagyok megpillantom őket. Azt hihetné az ember, hogy egy nagyobb baráti társaság úgy döntött, hogy együtt adják hozzák formába magukat, miközben az asszonyaik otthon csitítgatják a gyereket és nézik a legújabb  Ricky Gervais Show epizódot. Valamelyikőjük még fel is röhög valamin mire a mellette álló lazán hasba bokszolja.
Lassítok és őket figyelem, ahogy egyre közelebb érek. Nyugodtak. Vigyorognak. És vannak vagy nyolcan. Plusz az amelyik mögöttem fut – mert a nyakamat rátenném, hogy ő is hozzájuk tartozik. Az előttem futó alak pedig megáll és lepacsizik velük. Én is megállok egy pár méterrel előttük.
Tudjátok ez az a pillanat, amikor az eddig szürke kisegérként éldegélő gimis kiscsaj felvesz egy vörös miniruhát, kirakja a melleit, a hosszú lábait egy magassarkú szandálba bújtatja és ott áll a szalagavatóbált hirdető csicsás szalag alatt. A zene a teremben pont elhallgat, mert a dj épp most cserél CD-t, a focicsapat bétája meglöki a mellette álló gyereket és a csaj felé mutat majd egy másodperccel később már mindenki azt a csajt nézi, akiről azt hitték, hogy fiú és most kiderült, hogy C kosaras mellei vannak. Jelenleg én vagyok ez a csaj és nagyon nem tetszik a kialakult helyzet.
- Haver – az egyikőjük elvigyorodik és felfedezem benne azt az arcot, aki az utóbbi három meccsemen a sarokban figyelt egy üveg sörrel a kezében. - Velünk kéne jönnöd.
Időközben megérkezik a díszes alakulat utolsó tagja, érzem a forróságot ami belőle árad a hűvös éjszakába. Érzem a kezét a vállamon.
- A helyedben szót fogadnék, bár gondolom számolni tudsz – tökéletesen igaza van, szinte esélytelennek látszik az egész és ha Remus itt lenne biztosan oldalba bökne, hogy hallgassuk meg amit mondani akarnak. A gond csupán annyi, hogy az egész családban Remus az, aki képes az ilyen helyzeteben higgadt maradni és logikusan gondolkozni.
- Sose voltam jó matekból – morgom válaszul végül majd innentől igazából minden homályos lesz és összefolyik. Addig még megvan, hogy a férfi vállamon levő kezét egy pillanat alatt csavarom hátra egészen míg meg nem hallom azt a hangot, amint a csuklójában levő csontok megadják magukat az akaratomnak. A többit viszont képtelen vagyok megfelelő sorrendbe rakni. Érzem az ütést a bordáimnál, ahogy a levegő egy kicsit beszorul. Valaki felmordul – talán én vagyok az – az öklöm valaki arcélét találja el miközben lehajolok egy másik ütést elkerülve. Elfutnék, de a földön találom magam így képtelen vagyok újból támadni, hátha annyi időt nyerek magamnak, hogy újból megpróbálhatok kitörni a fák közül.
Nem tudom mennyi idő telik el, csak azt tudom, hogy a saját vérem fémes ízét érzem a számban és egy jó adagot köpök belőle a pálya melletti fűre miközben erős kezek szorítanak a földre. Talán a szemöldököm is felszakadhatott, de az is előfordulhat, hogy nem a saját vérem csöpög a szemembe. Szürke melegítőfelsőm koszos, jó pár helyen zöld és vörös foltok díszítik – Mimi biztosan örülni fog neki amikor meglátja. Kibaszottul megalázva érzem magam, ahogy a fejem a föld felé nyomják és nem látok mást csak a cipőjük orrát. Aztán egyszer csak valami megváltozik. Bár nem látom, érzem ahogy megfeszülnek az izmaik, mintha várnának valamire – vagy valakire. Nem telik bele egy percbe sem újabb léptek zaja üti meg a fülemet és csak akkor engedik el a fejemet, amikor már újonnan érkező idegen előttem áll.
Ahogy felnézek rá a következők jutnak az eszembe: magas, erős és a szakállát elnézve nincs pénze borotvára. A következő gondolat pedig már akkor fogan meg bennem, amikor érzem, hogy enyhül a karjaimat lefogó kezek szorítása: a derekánál kell elkapnom és a földre vinnem. Lendületet veszek.
Romulus, te idióta.