There’s nothing we can’t do

Helvegen 1985 húsvétja

João már legalább fél órája ült mozdulatlanul, egyenes háttal a székén, miközben hallgatta, ahogy a két nő és a másik férfi szót szót követve beszélgetett. Leginkább a felesége állapota miatt aggódott, de ennek jelét nem adta, mert nem kellett, hogy a másik két embernek nem mondható egyén tudjon arról, hogy van egy gyengesége. Hogy a nő, aki az életet jelentette számára, a legnagyobb ellenségévé is válhatott volna. Egy szerelmes és védelmező férfi vadállattá volt képes válni, ha az ő egyetlen társa bajba került és most így is minden egyes gondolata a még meg nem született gyermeke körül forgott. Tudták, hogy lány lesz. És bízott abban Navarro, hogy nála és a neje képességeinél is hatalmasabb erő fog lakozni a kicsiben. A két asszony az ünnepség lázas előkészületeiről csacsogott, de a vele szemben helyet foglaló férfit nem igazán kedvelte már csak ránézésből sem. Olyan erőszak és undor is áradt belőle, amit a brazil férfi már nem tudott hova tenni. Valahol a sonka főzésénél járhattak a nők, amikor João megszólalt.
- Mi lenne, ha inkább arról beszélnénk, hogy a két család erejét egyesítsük? Nem kell a mellébeszélés, az ámítás és az ájtatosság a nem gyakorolt emberi hitvilág undorító eseményeiről. Nem fogok és nem is akarok várni addig, ameddig a lányom meg nem születik. Alkut ajánlok, kedves uram - hagyta a nőket. Az egyik már anya volt, a másik pedig épp arra készült, hogy nem egészen három hónappal később egy kislányt hozzon a világra. Egészséges, erős babát. Pontosan ezek miatt nyúlt le mélyen a férfi logikáért, és el is érte azt, amit akart volna. Teljes figyelmet egy idegen ház urától.
- Érdekházasság - tett még hozzá ennyit, ölében összefűzve az ujjaival.

Kingdom - 1985. 07.06. után

A hálóing szakadt anyaga fodrozódott combjai alatt, miközben egészen a hideg kövezeten a sarokig menekült. Megrögzötten figyelte a vékony csíkban bekúszó holdfény apró reménysugarát, ahogy az megtörte a kripta sötétjét, de nem ért vele semmit sem. Órákkal ezelőtt még dörömbölt az ajtó felületén, órákkal ezelőtt még sikoltozott és fohászkodott Istenhez, az apjához és a nagyapjához, hogy engedjék ki innen. A pánik eluralta a testét, és a remegés előbb a meztelen talpától kúszott felfelé az öléig, hogy aztán zsibongva metssze a félelmet az aprócska testbe és törje meg őt az. Rettegett a valódi sötéttől, a lélektelen semmitől.
Időről időre a sírás kerítette hatalmába, és hiába szajkózta azt, hogy képtelen megtenni, hogy képtelen segíteni az állaton, egyedül nézte végig a haldokló, kivéreztetett kutya halálát. Valószínűleg beállt már nála rég a hullamerevség, de Gen képtelen volt nem azt nézni. Olyan volt, mint Évának az alma a Paradicsomban. Csábító, természetfeletti, érdekes és félelmetes.
Összerezzent, amikor a hatalmas kőfal beengedte a késő novemberi hideget a nyirkos, dohos falak övezte kriptába, és megkönnyebbülten könnyezte meg az óriásnak tűnő testet. Észre sem vette, hogy az ajka megmozdult, hogy a nagyapjának könyörgő éllel a hangjában gyászolta a kutyust. Az ő kutyáját és sírva motyogta el azt, hogy sajnálja, hogy nem akarta, hogy nem volt szándékos, hogy egyszerűen csak félt, és képtelen volt elhinni, hogy Dodo már nincs többé. Ezequiel könyörületet nem ismerően rántotta fel az öt éves kislányt a padlóról és vonszolta el a bejáratig. Genesis lábai az elmúlt órák görcsössége miatt megmacskásodtak, a talpán ezernyi hangya robbant szét és erőtlenül hagyta, hogy azt tegyen vele a nagyapja, amit csak akart. Már nem könyörgött, és mielőtt még tiltakozhatott volna, a nagyapja térdre kényszerítette őt Dodo mellett. A térdei a fájdalomnak engedve reccsentek egy nagyot, de a nagyapja ezzel sem foglalkozott. A hajlított pengéjű kés éle megvillant a holdfény alatt, annak éle pedig elmetszette Gen bőrét a csuklója mentén, a bőr pedig felbugyogott némi feketének látszó bíborszínű pettyeket. Gen a hirtelen rátörő fájdalomtól képtelen volt levegőhöz jutni, a szemeit ellepték a könnyek, és ahelyett, hogy a seb a gyógyulási folyamatnak megadta volna magát, Ezequiel két ujjával a megvágott bőrfelület sebszéleit kiszélesítve hagyta, hogy a lány vére patakokban folyjon alá, beborítva a koszos szőrgombócot, ami már nem lélegzett. Ami már soha többé nem fog ugatni és farkát csóválni, ha Gent meglátta.

Fekete tűsarkú mélyedt bele a nedves földbe, és annak ellenére, hogy úgy tűnt, az időjárás is fejet hajtott az idős ember létezésének, Genesis hagyta, hogy a kövér esőcseppek elmossák az arcán a már nem létező könyörületesség árnyékait is. A fekete felhőkkel tarkított égen nem sütött át egyetlen napsugár sem, de még a távolban sem volt nyoma a boldogságnak. A lány nem állt sem a rokonai, sem az anyja és az apja mellé a koporsóhoz, hogy megcsodálja még egyszer a gyűlölt férfi holt testét. Tudta, hogy mi történt vele és az évek óta tartó tortúrának véget kellett vetnie. Sokáig küzdött azért, hogy képes legyen elrejteni a rá-rátörő képességeinek szilánkjait, és azon imádkozott éjjelente, hogy a nagyapja ne tudjon túljárni az eszén, hogy ne férkőzzön be a gondolataiba és ne félemlíthesse meg annyira, hogy az ereje végigkússzon a termen, az erdő talaján vagy éppen egy elhagyatott épület mennyezetén sem az áldozataira várva. Nem akarta, hogy Ezequiel erejét megsokszorozza. Nem, a nagyapjának a halálát kívánta már megszámlálhatatlanul sok napja, talán azóta, hogy nem csak a könnyeit, de a vérét is áldozta egy fel nem éleszthető, az élők sorába vissza nem hozható lényért.
Nem egészen három héttel ezelőtt volt életében először képes arra, hogy a rejtegetett jegyzeteket átböngészve megtalálja az igazit.. Alig tudta elolvasni a papírra vetett szavakat, amit még az egyik felmenője jegyzett le. Nem csak azért, mert a lapszélek már rongyossá, porhanyóssá váltak az idő vasfogának engedve, hanem mert a jegyzetet férfi siető macskakaparása fémjelezte. Sokáig építkezett az ereje a kimondott szavakból. Sokáig tartott, mire a nagyapja teste az akaratának meghajlott, és mire megérezte magán a változásokat, már késő volt - a genetikai génmódosítást nem lehetett visszafordítani és Genesis nem is akarta.
A halált hirdető ruhájához tökéletesen passzolt a szabadon engedett, derékig  érő hollószín haja, ám ezzel ellentétben nem gyászolt. Már nem. Vékony ujjai kényszeredetten simították le a csípőjén a ceruzaszoknyát, amikor Manuel mellé lépett a gyászolók sorából, erős, napszítta keze oltalmazón ölelte át a lány derekát.
- Sajnálom, kicsi - a fiatal férfi próbálta megvigasztalni a barátnőjét, Gen állkapcsa pedig megfeszült egy pillanatig.
- Meg kellett tennem. Ne sajnálj - pillantott fel a mogyoróbarna íriszekbe. - Se őt, se engem - felemelte a vizes kezét, ujjainak hegye csúszott végig a férfi arcán, de nem volt szüksége a támogatásra. Nem kért bocsánatot akkor sem, amikor kifordult az ölelésből, hogy hátat fordítson ennek a nevetséges temetésnek. És akkor sem kért bocsánatot, amikor az anyjának és az apjának elmondta a valódi halál okát. Akkor tudták meg a szülei azt, hogy tulajdonképpen mire is képes.
Az anyja szemében észrevehető félelem megbénította, az apja arcán visszatükröződő büszkeség pedig keserédessé változtatta a pillanatot.

João már legalább negyed órája ült mozdulatlanul, egyenes háttal a székén, miközben hallgatta, ahogy a két nő vitatkozott egymással. Pontosabban a lánya őrült szavait, és a feleségének nyugtatását. A mai napig szeretett engedni élete két nőjének, de akkor is, hiába, hogy egyenrangúak voltak vele, még mindig ő hordta a nadrágot, és még mindig ő volt a család feje.
- Befejezted, Gen? - érdeklődött kedélyes hangon, mire egy tányér röpült a feje felé a konyhaasztal felett. Még idejében hajolt el előle, hogy a lánya alakjával találja szembe magát. Gen csípőre tette a kezeit, az arcán a dacosság jelei látszódtak.
- Te megőrültél! Nem terveztem, hogy férjhez fogok menni, szóval ezt most azonnal fejezd be. Nem! - hiába, hogy harmincöt éves volt - hamarosan - függetlenebbnek tartotta magát annál, mintsem egy olyan alku része legyen, amiről hallani sem akart és ráadásul nem is volt beleszólása. Az Istenért, akkor köttetett, amikor még vígan lubickolt az anyja hasában, talán még ki sem fejlődött végtagokkal.
- Itt az idő. Elszaladtak a fiatal éveid és volt időd kiszórakozni magad. Van munkád, magadra fordított idő. Itt az ideje annak, hogy családot alapíts és legyenek unokáim. Ennyit talán anyáddal megérdemlünk, Genesis. Nem gondolod? - megkeményedett az apja hangja, amiből mindenféle kérdő él hiányzott. Tulajdonképpen ez már nem alku volt a részéről, hanem követelés.
- Te most komolyan azt gondolod, hogy létezik szerelem első látásra? - a lánya kérdésére az apa megingatta a fejét.
- Senki nem beszélt szerelemről. Ez színtiszta érdek. Az évek során ő is megerősödött, saját falkával rendelkezik, és az anyja erős boszorkány - ült rá az asztal sarkára és pakolta lapát kezét az asszonya vállára, mintegy megnyugtatásként. A nő arcán bizalmatlanság és féltés tükröződött. Belekapaszkodva ura kezébe figyelte  lányukat már a csendet választva, hagyva, hogy João elintézze az ügyet.
- Jó, rendben - Gen a mosogatón száradó edényeket figyelte nagy beleéléssel. - Gondolom tisztában vagy azzal, hogy nem érdekel, ki kicsoda és hogy esetleg farokméregetéssel bír az, hogy hány plüsskutyája van otthon az ágya alatt - nem, nem így gondolkodott. Tisztelte az élővilágot, az állatokat és a növényeket is. Szeretett a természetben lenni és imádta a vizet. Az erdő illatát. A talpa alatt besüppedő moha-fedte tájat. Szerette a szabadságot, amit az erdő jelképezett az életében. Ha csak tehette, minden szabadidejét a szabadban töltötte, ha a kötelessége nem a városba űzte különféle megnyitókra, vagy éppen nem órákat, napokat töltött el a műhelyben a múzeum alagsorában. Szeretett szépet alkotni, felfedni a műalkotások valódiságát, amit a jelen elfeledtetett.
- Pompás! Három nap múlva fogtok találkozni. Örülök, hogy egyetértünk valamiben, lányom! - hajolt le, puszit adva az asszony kobakjára, és már fordult is ki a konyhából, hogy magára hagyja a nejét és a lányát. Biztos volt abban, hogy Maria Genesis lelkére tudott beszélni és azt is tudta, hogy három nappal később nem lesz ennyire ítélkező seggfej. Olyan, mint a saját apja volt.

Három nappal később Gen egy bíborszínű tűsarkúban kopogtatott be az apjához, a hozzá illő vérvörös rúzzsal az ajkain pedig csak egy vékony hajszállal maradt el az üzletasszonyos kinézettől. Inkább csak szép volt. Inkább csak nőies volt a fekete testhez álló ruhájában. Vonzó és nyugodt.
És fogalma sem volt arról, kivel is van találkozója, mert arról az apja szerencsére nem szólt egy szót sem.