Kegyetlen dolog a bosszúvágy. Nekem már egész fiatalon kijutott ebből a mérgező érzésből, pedig egyet megtanulhattam volna: a bosszú nem old meg semmit. De tényleg így lenne? Elég korán árva lettem, miután az apám áldozatául esett egy boszorkánynak. A boszorkánynak. Anyám maradt velem és a nővérem. Furcsa volt úgy felnőni, hogy mindvégig pokoli szavakat suttogtak a füledbe. Majd mikor idősebb lettem, változott a mondóka. Akkor már nekem kellett igazságot szolgáltatnom. Bosszút állnom azon, aki megcsorbította a családomat, és elvette tőlünk az apámat. Mások rögtön nekiindultak volna ennek a rögös útnak, én azonban inkább kivártam. Tanultam, küzdöttem, edzettem. Az egyik legjobb ügynök lettem az évfolyamban. Ez volt az első, ami miatt igazán küzdöttem. Kellett egy akadály, amit magam elé állítva meg akarok ugrani. Csak így lehettem erősebb. Így kaphattam kellő motivációt ahhoz, hogy ne adjam fel. Az, hogy makacs vagyok, szinte a homlokomra van írva. Beszélni annál kevesebbet beszélek, a humorom viszont a helyén van. Csak nem gyakran keveredem olyan szituációkba, mikor brillirozhatnék ezzel a képességgel. Az életem valójában úgy telt, hogy a hátam mögött egyengették az utamat. A fülembe sugdosták, hogy mit kellene tennem. Anyám egy manipulatív bestia, a nővérem pedig rá ütött. Talán ezért hiányzott annyira az apám. Mélyen élt bennem az emlék, mikor tanított. Talán anyám emlékéért nem küzdöttem volna ilyen elszántam. De Isten lássa a lelkem, apámat meg fogom bosszulni. Rám nézve megállapíthatod, hogy külsőm valójában tükrözi a mivoltomat. Megjelenésem előkelő, a női szemeket szinte vonzom. A szemem kék, mint az égbolt, hajam pedig sötétbarna, amely a napsütésben néha teljesen barna színt kap. Izmos testalkatom van, melyet a hosszú óráknak köszönhetek, amiket az edzőteremben töltöttem.  Borostám gyakran borítja be az arcom, jelezvén, hogy utálok borotválkozni. És mert jól áll.

Önéletrajz

Washington, napjainkban

Az időm nagy részét szerencsére nem ezek a rendezvények töltötték ki. Kicsit sem rajongtam ezekért a programokért, elvégre míg itt rabolták az időmet, annyi mindent tehettem volna; mondjuk ténylegesen dolgozhattam volna. Ez pedig amúgy sem lett volna nagy hátrány, tekintve, hogy rengeteg befejezetlen ügyet pakolt az asztalomra nem is olyan régen a bájosnak nem nevezhető, újdonsült főnököm. Az a főnököm, aki mellékesben ideküldött, hogy figyeljem meg az egyik városi tisztségviselőt. Vagy, ahogy hétköznapiasan mondanánk: vigyázzak rá, nehogy kinyírják. Annyira volt unszimpatikus a figura, hogy ha más nem, én nyomtam volna a fejét egy tálcányi üvegpohárba. Hataloméhes senkiháziak voltak mind. Az ilyen pofavizitek után szembesültem azzal, hogy nem volt olyan rossz dolog csóróként felnőni. Legalább ember maradtam mindig, minden körülmény között. Vagy hogy szokást ezt mondani. Nem tudtam azonosulni ezzel a fényűző bájolgással, annak ellenére, hogy mióta ügynökként dolgoztam, én sem voltam szegény, nem aggódtam a mindennapi betevőért, de mit tehettem volna? Voltak a nagykutyák, akik dirigáltak. És voltak az ügynökök, mint... én. Na, élveztem én minden pillanatát. Bár tény, hogy okozott már kellemetlen percet a hivatásom, de ezeket a pofonokat márpedig bírni kellett.
Felemeltem egy pohár pezsgőt, majd belekortyoltam. Szorította a nyakamat a szoros nyakkendő, emiatt odanyúlva lazítottam rajta, éppen csak egy centit. Legközelebb megmondom Watson-nak, hogy ne engem küldjön ilyen bevetésekre. Bár ezt nagyon csúfolkodva lehetett volna akciónak nevezni. Csak álltam, rákokat kóstoltam különböző szószokkal, a gyomrom teljes védelmi pozíciót vett fel, hogy túlélje a procedúrát. Én pedig... nagyokat sóhajtottam. Nem beszélgethettem senkivel, szakmai ártalom.
Az egyik rákot ízlelgetve felrémlett az, hogy pár hete még egy olasz tengerparton kóstoltam valami garnélát, bár  nem értettem a tengeri herkentyűkhöz. Nem is az volt a fő feladatom, habár az ügynökségnél nem szerették, ha a saját szakállamra nyomozgattam. De egy megbízható forrásom azt mondta, ott kell keresgélnem. Az évek alatt csak erősebbé vált bennem a hitvallás, amivel el akartam kapni az apám gyilkosát. És mikor megtaláltam azon a fényes napon, másnap köddé vált. Láttam az arcát, ezer közül is megismerném. Fiatalnak tűnt, és ártalmatlannak. Talán ezért szokás azt mondani, hogy soha ne ítéljük a küllem alapján. Mert ha azt vettem volna számítási alapnak, az a nő egy legyet se tudott volna bántani. Közben pedig megölte az apámat. És ki tudta, vajon hányan követték még őt a sírba a nő keze által.
Repedezni kezdett a pezsgőspohár a kezemben, de még időben kapcsoltam, és lelazítottam a szorításomat.
Sokáig nem hittem a karmában. Vagy inkább a szerencsében? Te a helyemben minek nevezted volna azt, mikor hirtelen a semmiből megpillantod azt, akit körülbelül hat éves korod óta el akarsz kapni? Mint valami ócska mágia. Ilyen véletlenek nem létezhetnek.
Valamilyen oknál fogva légszomjam lett. Kapkodni kezdtem a levegőt, majd hirtelen ellazult a tüdőm. Talán apám története már véget ért. De a miénk még csak most kezdődik. Úgy éljek, annyit fogsz szenvedni, amennyit ő szenvedett...