Jellemében maga a folyó: nyugalommal hömpölyög, a végcél felé. Nézheted a partról, megmártózhatsz benne, valódi arculatát azonban csak azon kevesek érthetik meg, akik átlátnak a felszínen, ami korántsem az, hogy lenéznek a mélyére. Éppen ellenkezőleg: ha kitágítod a horizontod, akkor érted meg ki ő: maga a folyó. Nem a csepp, nem a cseppek összessége, hanem maga a folyó. Belső nyugalmával, amellyel valódi önmaga, figyeli a körülötte és vele, benne zajló eseményeket, s mégsem vonódik bele. Attól, hogy igazán önmaga, képes táplálni, mint folyó, a benne élőkkel, képes megtisztítani, ha megtisztulásra vágysz, képes szomjat oltani, ha arra van szükséged, s megnyugtat, ha csak a jelenlétére vágysz. Pártatlanul és elfogulatlanul, mert egy folyó szerepe nem az, hogy megválogassa, ki részesülhet belőle. Mindekőzben ő marad, aki mindig is volt: maga a folyó. Nem ragaszkodik, hisz abban, hogy az élet titka abban rejlik, hogy képesek legyünk az élet sodrásával haladni. Egyáltalán nem kiszolgáltatottan: meg lehet ismerni, ki lehet ismerni a folyó milyenségét, s a helyett, hogy kétségbeesetten kapaszkodva az evezőkbe, igyekszünk mi magunk megszabni, hol és merre menjünk, képesek legyünk felismerni, hogy a sodrások nem véletlenül haladnak arra, amerre: elvezetnek a célodhoz és ráadásul még erőfeszítést sem kell tenned érte. Csak... Engedd. El.

Önéletrajz

Hallgatja a remegő és gyenge levegővételt. Óvatos gyengédséggel simítja le az ölében fekvő hideg homlokáról a haját. Vár.
Elmondhatná úgy az eddigi életét, hogy kiskirályfi módra élt, megtalálta kiválasztott párjában a szerelem, s végre megszületett a trónörökös, s azután belecsapott a sors keze, hogy visszavegyen mindent tőle, büntetve őt ezzel.
Már azon az éjszakán tudta, hogy ez a házasság nem lesz hosszú, s a gyermek élete sem, aki éppen akkor fogant neje méhében. Látta. Képessége ugyan még mindig bontakozóban volt, mégis, tudta, hogy amit lát mindekőzben, amire rátapintott, az meg fog történni. S senki sem tehet ellene semmit. Még ő sem. Akárhányszor kutatta a lehetséges kimeneteleket a jövőbe nézve, míg a Nap fel nem kelt a keleti horizonton, aznap éjjel, s figyelte szerelmének boldog alvását, mintha tudná, hamarosan még egy szív fog dobogni sajátja alatt – tudta, hogy nem fogja tudni őket megmenteni. Minden egyes idővonal azt a véget mutatta, ami miatt most kedvese az ölében pihen. Fiukhoz, ki csak pár órát élt, hamarosan csatlakozik Elizabeth is. Amit még jobban gyűlölt, hogy látja szenvedni, ahogy a test még küzd az elkerülhetetlen ellen, szenvedést okozva ezzel Elizabethnek.
- Mondtál valamit, Lis? - Pillant rá, úgy hívén, elmerengett a várakozásban, s nem hallotta meg, mit is mond élete párja. Ám a hang valóban gyenge volt. Megérzi hideg tenyerének érintését arcán, ráhelyezi saját, forró tenyerét a kézfejére, úgy pillant a borostyán íriszekbe.
- Köszönöm – Elizabeth érintése. Az idő vonala meglódul. Ezúttal visszafelé. S megérti, az, amit büntetésnek és átoknak hitt, valójában ajándék. Még akkor is, ha szenvedés van mögötte. Akkor is, ha csak pár órányi életet takar magában.
- Szeretlek – mosolyodik el végre nejére pillantva, megértve mindazt, aminek a közepében vannak. Érzi, ahogy a kéz képtelen tartani magát, mit arcához vont, s figyelmesen elhelyezi, miután az utolsó lélegzet is elhagyta Elizabeth ajkait. Megsimítja arcát, s felkelve az ágyról, hagyja, hogy megtegyék a többiek, amit szükséges. Otthagyva, megszabadulva mindazon kétségektől, melyek eddig őrölték, s az aggódó gondoskodás, hogy ne tudja meg senki, mi vár rájuk. Örömet akart a szemeiben, az izgatott várakozást az új jövevénynek, s csak most értette meg, miért is történt mindez vele. S leteheti ezt az ólmos súlyt, amit sokszor érzett úgy, képtelen lesz majd tartani és hordani.

Legalábbis úgy hitte, hogy akkor megértette. Csak jóval később fogta fel, hogy a felszínt kapargatta értésben akkor mindössze, a képességének új arcának megismerésével egyetemben. S amit akkor megértett, mikor az angol partoktól az új kontinens partjaira érkezett, s zaklatott lélekkel kergette a … semmit.
Úgy érezte, mégis megtörte lelkét mindaz, amin keresztülment, s az új képesség, s maga a mágia is, amit úgy hitte, ha kis sikerrel is, de már uralt, teljesen elvesztette felette az irányítást. Teljesen bezárt, hideggé és merevvé vált a viselkedése, udvarias sértéseket vágott szinte mindenkire, virágnyelvbe csomagolva, s ezzel még inkább elriasztva mindenkit maga mellől. Mára már tudja, hogy segélykiáltás volt, az övé, hogy végre megtalálja azt, amit úgy vélt, bírta, aztán elvesztette. Időbe került, mire megértette, hogy semmi sem lesz, mint volt és ez még jobban megrémítette. Huszonegy évesen akkoriban már elég felnőttnek számított valaki, s számára addigra egy éve özvegység és két évvel ezelőtti házasodás volt a háta mögött.
A kavargó helyzetben egyre többször merült fel egy arc előtte, s nem sokkal később meg is jelent az életében. Nem akart gondolkodni és tépelődni, mennyire helyes vagy nem helyes döntés, mégis, akkor gondolta azt, amit azóta szeretne, mióta a föld alá helyezte a nejét: bárcsak az intuíciót kapta volna az idő helyett, s nem lenne gondja azzal, mennyire tépelődjön, hogy helyesen döntött-e az adott helyzetben, vagy nem.
Egyedül Victoria volt képes elérni hozzá, az arc, mely többször is megjelent gondolataiban, s mostanra már nem tudja, miként is kerültek egymás életébe: ő vonzotta be Victoriát, vagy Victoria őt. A világ jobban a helyére billent benne.

Bele akart merülni képességének új oldalába, mégis, a jelen olyan vonulata ragadta magával, amely miatt sokkal inkább a jövő felé irányuló képességei erősödtek meg. A találmányok, a felfedezések vonulatának bűvkörébe vonódott. Minden egyes alkalommal, ami új és nagyon fontos feltalálásokat hozott, újabbakat generált benne, meglátva azokat s a bennük rejlő jövőbeli lehetőségeket. S kíméletlenül hajszolni kezdte, látni akarta a fizikai szemeivel, ahogy megszületnek és működni kezdenek az addig fejben élő tervek. Mérnökként hajtotta, űzte a vonalat, s úgy érezte, nyeregben van. Az első pofon a valóságtól a háború kirobbanásával történt, felismertetve benne, mennyire vak tud lenni jelzésekre. A világ újfent összeomlott benne, mert felismerte, a lehető legtévesebb úton járt, s erőltetésével olyan helyzeteket vonzott be, amelyek nem a legjobb események voltak. Mégis, a mai napig mosollyal emlékszik arra az eufóriára, amelyben akkor élt, s mára már tudja, ehhez Victoriának is rengeteg köze van.
Visszavett a lendületből és a kialakult helyzetben olyan találmányok felé fordult, mellyel úgy vélte, jóváteheti a hibákat, amiket vétett.  

A szőnyeg hirtelen billent meg a lába alatt, még érezte, ahogy elterül, tudata azonban már száguldani kezdett az idők vonalán, s oly erővel tette, hogy hosszú évek után most először akart kilépni. Félelem, fájdalom, ami átjárta, megrémisztette. Látta a próbálkozásokat, hogy megelőzzék a katasztrófát és látta azokat, akik lelkesen, s éppen olyan naiv kíváncsisággal hajszolták magukat a katasztrófa felé, mint ahogy éppen ő tette a háború előtt.
Mikor ismét magához tért, mégsem rohant sehová lélekszakadva, hogy megelőzze. Nem csak a katasztrófát látta, hanem annak következményeit is, amelyek sokkal jobban felgyorsítottak eseményeket, amelyek utána történtek. Belemarkolt a hajába, s kis híján elnevette magát. Múltidőben beszélni a lehetséges jövőről. Biztos volt benne, hogy kezd valóban megőrülni és valahol mélyen érzékelte, mégsem. Tudta, hogy nem avatkozhat be.
Miután összeszedte magát, kísérletképpen megpróbált beavatkozni, ellenlépéseket tenni. Sikertelenül. S akkor már tudta, nem kíván többé a felfedézesekkel foglalkozni, nem akarja a világot előre hajtani, ha annak az a vége, ami be fog következni, nem akar a részese lenni.
Megváltozott, megértve, hogy a szabad akarat itt mindennél elsőbbséget élvez. Az az élmény, ami azon a napon történt, majd utána azon, amikor valóban be is következett, ledobott róla minden olyat, amit addig jelmezként viselt, képtelen volt többé magán tartani.


Zörgés nélkül próbálja összehajtani az újságot, úgysem látja a sorokat, gondolata minduntalan a lehetséges jövőkön száguldozik. Körbe-körbe. Hagyja őket keringeni, egy ideje már egészen jól kezeli, hogy csak megfigyelőként legyen ilyenkor jelen. Tudja, hogy ezek jelek, jelzések, azokat illetően, mik lehetnek, következhetnek be a jövőben. S amit még megtanult, hogy tartsa a szavait magában, mi az, amit lát. A jövő mindig kiszámítathatlan, számtalan, egyéni és csoportos döntések akár másodpercek alatt képesek milliónyi más jövőszálat építeni, s ez az, amibe majdnem teljesen beleőrült, akkor képtelen volt kezelni. Azóta megtanulta az objektív figyelést és azt is, hogy a szabad akarat nagyon megköti abban, mit mondhat ki és mit nem, mit tehet és mit nem. Minden döntésnek szabad akaratból szükséges születnie, s mindenki, aki az adott helyzetben van, felvállalt egy szerepet, elvállalt egy részt a játékból. És ez nem minden esetben a megmentő hős szerepe és nem minden esetben napsütéses boldogság az esemény. Mindez tapasztalat az egyének számára, amit felvállaltak, elvállaltak. És nagyon nehéz volt számára az ezt elfogadni, s a következményei azonnal jelentkeztek is, ha közbe akart avatkozni, segítség címén.
Az asztalra teszi az újságot, ideje mennie az előadására, még el akarja vinni a postára a leveleket, mikkel Victoria bízta meg. Nem kötelessége megtennie, ám amúgy is útba esik, s szívesen megteszi. Leteszi a teáscsészét is, s megakad a tekintete egy kisebb sorkölteményen, mire kis híján csak csapódik a csésze, meg kell fognia a másik kezével, hogy ne csörögjön. Elgondolkodva tekint ki az ablakon, amelyen végre besüt a napfény, a hosszú hetek óta tartó esőzések után első alkalommal. Jel lenne? Visszasiklik a tekintete a sorokra s már tudja a választ: igen. Felismerte, hogy mindaz, ami a század elejének nyüzsgő rezgésében keresett, ebben fogja megtalálni.

Csendben nyitja ki az ajtót, kezében puha takaróval. Gondos óvatossággal takarja be Victoriát, nem kívánja felébreszteni. Egy ideig nézegeti a két alvót. Az érzés, amely Juliettel érkezett hozzá, olyan érzés, amelyet nem érzett és ugyanígy látja Victoriában. Mellette volt, mikor azon aggódott, Juliettet elviszik, s néha elég egy-egy finom mozdulat, hogy kirángassa  kétségeiből. Victoria tökéletes anya, annyira, hogy úgy véli, néha szükséges jeleznie, túlzottan is aggódik Juliettért, s hogy valóban megfelelő-e anyának. Mindazon tapasztalatok, melyek a kislánnyal jöttek saját életébe, tárt karokkal fogadta. Új arculata életének és szeret törődni másokkal. Mégis, a kapocs Victoria és Juliet között nagyon erős, s hagyja őket, ha csak egymás társaságára vágynak. Oka van, hogy egymást választották, s hagy nekik alkalmat, hogy ezeket megtapasztalják.