Már évek óta kiveszek pár nap szabadságot karácsony előtt, hogy a régi holmiknak új gazdát találjak. Olyan tulajdonost, aki nem engedheti meg magának azt sem, hogy új ruhákat vegyen – legfeljebb csak szezonálisan, nem is feltétlenül minden évben -, pláne nem játékot, vagy használati tárgyakat ajándékba a gyerekeinek. Nincs ez másképp most sem. Az ilyen-, és ehhez hasonló napokon magamra vállalom a reggeli elkészítését, máskor egyébként nincs időm rá, és, mire a gyerekek felkelnek (illetve, most már csak Delia), addigra nekem már csak hűlt nyomomat lelik. Úgyhogy a reggeli mindig olyasmi volt, amit maguknak kellett megoldaniuk, vagy Aksel készített nekik valami laktató finomságot. Ő amúgy is jobb ebben is. Nem, mintha verseny lenne a szülő-lét, soha nem nehezteltem rá, amiért tehetségesebb és ügyesebb a konyhában, mint én valaha is lehetek, sem pedig más miatt.
Leszámítva persze egy-két aprócseprő dolgot, amire most nem akarok még csak gondolni sem.
Gyors zuhanyt veszek, és rám nem jellemző ruhákba bújok: szürke szabadidőalsót veszek, fehér pólót, az elnyűtt low Air Jordanemet (egyenesen a 90-es évekből!), meg egy kényelmes, sötétkék, kapucnis pulóvert, amihez hasonlóból még egyetlen-egy darab van, és azt is csak a reggeli futások alkalmával veszem fel.
Így, felvértezve költözök ki a garázsba – Aksel nagy bánatára csak addig, amíg mindent össze nem szedek, amit elajándékozhatok. Előkerül a régi, kazettás magnó is, meg a cipős doboz, amiben a lejátszóba valók vannak (szintén a 80-90-es évekből!), hogy teljes legyen az élmény, amit a régi holmik átnézésével töltök. Éppen ezért nem is hallottam, amikor később – talán egy-két óra elteltével - Lance autója csendesen a ház mellé gurult, majd azt sem, hogy nyílik a bejárati ajtó, vagy éppen azt, hogy halkan tesz-vesz az előszobában, még mielőtt rám bukkanna a garázsban.
Egyik doboz nyílik a másik után, régi ruhák, és egyéb divatcikkek (napszemüvegek tokban, övek, táskák) kerülnek elő, a sarkokból, vagy a fal mellől kis tricikli, meg bicikli (kosarában pótkerekekkel), de akad itt babaház is, berendezési tárgyakkal, elemnek való hellyel, hogy a lámpákat fel-, és le lehessen kapcsolni, plüss állatok, strand labdák, úszógumik, ingek, blúzok, farmerek, szövetkabátok. Itt van a bőrdzsekim is (zsebében üres, Red Marlborós doboz, az egykori védjegyem), magam elé tartom, méregetem, talán még jó is lenne. Aksel számtalanszor láthatott ebben az egyetemen, meg a boyfriend jeansemben, a jelenleg is rajtam lévő sportcipőben, meg az egyik napszemüvegben, a sok közül.
És ekkor kapom fel a fejemet, de szinte azonnal elmosolyodok, amikor felismerem Lance-t.
- Szia, drágám! – ledobva a dzsekit, átlépve egy dobozt, majd az egyik triciklit, lépek a fiamhoz, és szorosan magamhoz ölelem, fülébe, arcára puszit nyomok, megsimogatom a hátát. – Csak az éves, karácsonyi adományozásra gyűjtök dolgokat – vonom meg a vállam még mindig mosolyogva. – Nagyon kedves tőled, de, gondolom, van jobb dolgod is, mint pakolászni az anyáddal – simogatom meg a felkarját.