Én ragyogásnak hívom. Mások káprázatnak. A családom legifjabb tagjaként én születtem az egyik legerősebb képességgel, amit a természet csak kioszthat; képes vagyok hallucinációkat és víziókat előidézni, amelyek valójában nem is léteznek. Miért ezzel kezdem? Mert leginkább ez határozta meg a még alakuló személyiségemet, majd később a cselekedeteim nagy részét. Titkon mindig is kissé önteltté tett, hogy mindenki pajzsán ismertem egy kis rést. Azt a bizonyos kis rést. A képességeim kiegészítették egymást, majd ha más nem működött, szemet kápráztatva vittem be az utolsó ütést. Valamivel ellensúlyoznom kell azt, hogy fizikailag könnyen betámadható vagyok. Azt szokás mondani, hogy ahol Isten ad, ott el is vesz valamit. Hát ez lenne az ára egy bámulatos képességnek? Legyen. Most nem kedvelsz, igaz? Amúgy nem vagyok én olyan rossz. Csak megválogatom a barátaimat. És a jó embereket, akikből amúgy elég keveset ismertem meg a röpke három évszázad alatt. Mindenkinek van legalább egy bűne. Nekem nem is egy.

Önéletrajz

1896. Párizs
Érdekes a parfüm, amit választottál, érzem benne a málna jellegzetes zamatát. Ezer közül is megismerem az illatod, Marla. Itt ülsz velem szemben, kezedben azzal a méregdrága itallal, amellyel ismét nem cáfoltad meg önmagad. Tekintetem közötted és a teraszról nyíló gyönyörű látvány között ugrál; belátni az egész teret, a Champs-Élysées fényei pedig tökéletes megvilágosítást biztosítanak a lemenő nap árnyékában. Látom a szemeden. Látom, hogy tudod. És nem úgy ismerlek, hogy sokáig titokban tartanád a tényt: lelepleztél. Talán te ismered egyedül a valódi arcom, vagy eltúlzom a szerepedet az életemben? Ugyan, Marla. Az bánt, hogy rájöttél, nem vagyok az az égiekkel szálló tünemény, aminek eddig hittél, vagy inkább az érte el az ingerküszöbödet, hogy átvertelek? Gyűlölsz érte? Pedig valld be, William elvesztése után úgy doromboltál a két karom között, mint egy szárnyatörött pacsirta. Félsz, hogy én már láttalak gyengének? Kérlek! Néha mindannyiunk támogatásra szorul. Vigaszra. Ettől még nem vagyunk gyengék. Csupán emberek. Te pedig, Marla. Te nem vagy gyenge. Úgyhogy rajta, mondd ki! Mondd ki, hogy tudod. Tudod, hogy mit tettem. Aztán árulj el. Hisz most már ezt akarod. Elsüllyeszteni, mint egy léket kapott hajót. Halálért halál jár. Én pedig halált osztottam, miközben az életért prédikáltam. Gyerünk, ne kímélj. Üss meg, Marla!


1966. Boston
Álmaimban sem gondoltam, hogy téged kell majd először eltemetnünk, Constance. A fehér virágok, amelyeket a tiszteletedre hoztam, még ennyi idő elteltével is rögtön hervadásnak indulnak. Nem tudom, mit mondjak, Connie. Talán ott kellett volna lennem. Talán Cleva-val ketten megakadályozhattuk volna a tragédiát. Talán akkor nem veszítek el egy olyan barátot, aki oly' nagyon hasonlít rám. Valljuk be, együtt akár az egész világot is megválthattuk volna. Nem kellett volna hozzá senki engedélye. Azt hiszem, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy engedtem, ami veled történt. Egy kérdés azonban jobban emésztett... te megbocsájtasz nekem?
Mindannyian tudjuk, milyen erős boszorkány vagy. Voltál. Mondd, tényleg nem maradt egyetlen kártyád sem, ami a kijátszásra várna? Te vagy a legnagyobb játékos, akit ismerek. Nem maradt semmid, ami felkészült volna minden eshetőségre? Képes voltál ilyen könnyen elmenni? Így, egyszerűen? Mondd, Constance... tényleg meghaltál?


2008. London
Victoria. A megtestesült béke. Kegyetlen benned az a vágy, amely a tetőfokára hág eme szentségesnek vélt béke fenntartásakor. Mondd, miért? Miért ér ennyit valami, ami oly' elcsépelt? Bár érteném. Talán szorult volna belém egy csepp vágy arra vonatkozóan, hogy társad legyek ebben, helyette inkább egy másik utat választottam; egy utat, amely rögös és tele van démonokkal. Soha nem ártottam neked, Victoria. Legalábbis te így tudod. Valahol a felszín alatt azonban mindig is ott munkálkodott az jobb kezem; méghozzá a béke ellenségeként, a háború szószólójaként. Kétlem, hogy tudnál róla, különben már ellenem is felléptél volna, nem? Mondd, Marla figyelmeztetett már? Elmondta, hogy még a kérdéseimet sem lehet elhinni? Azt hiszem, ha tudnál erről, már régen választás elé állítottál volna, a lehető legradikálisabb eszközökkel egzecíroztatva. Helyette csak itt ülsz velem szemben, és hallgatod Cleva terveit az én tolmácsolásomban. Mondd, te sem akadályozod meg ezt a kabarét, Victoria?


2020. Washington
Nem tetszik, amit látok, Cleva. De hisz láttad te is; az életeddel játszol. Minden nap kiszámíthatatlan, amit emellett a vámpír mellett töltesz. És miért? Hogy egy napon megöljön? Te nem vagy áruló. A bizalmam a tiéd. Nem az övé. Bár örökké fiatalok maradhattunk volna, Cleva. Bárcsak...
Ismerlek. Féltelek. Miért nem hallgatsz rám? Miért küldesz el? Miért küldesz el mindig, amikor hangot adok a félelmemnek? Miért nem veszed észre, hogy évtizedek óta egyedül veled kapcsolatban vannak aggodalmaim? Kérlek, csak hallgass meg! Nem, nem megyek sehová. Mindig melletted voltam. Én vagyok az egyedüli, aki soha nem fordított neked hátat. Te voltál az első nő, akit szerettem. Bolond és vak dolog a szerelem, nem? Voltak napok, mikor csak veled tudtam túlélni a napot. A tested éhséget oltott, a lelked pedig szomjat. De valójában soha nem illettünk össze. Mások vagyunk. Vagy épp túlontúl hasonlóak? Ma ezt már úgy mondják, szigorúan barát-zónába kell, hogy tartozzunk. Te pedig nem ellenkezel az ellen, hogy ez a barátság tele legyen extrákkal.
Hajthatatlan vagy. Most kinek akarod megjátszani magad, Cleva? Előttem soha nem tudtad. Minden porcikád ismerem. A legjobb barátom vagy.
Most nem fogsz beszélni velem. Mindig ezt csinálod, ha olyat teszek, ami nem tetszik neked. Micsoda macska-egér játék. Azt elfelejted, hogy mindig elkaplak. Most is el foglak, Cleva.  


2021. Velence
Mindig tudom, hol keresselek. Egyedül én ismerem a rejtekedet - ami nem is olyan csúnya, Carmela. Olyan vagy, mint egy eltitkolt, féltve óvott kistestvér. Valakinek mostoha, valakinek szeretni való, viszont egyben mindig is egyetértettünk: kétségkívül szükséges. Nekem barát vagy. Hű maradok hozzád, amíg nem szúrsz hátba.
Te már nem tartod a kapcsolatot a többiekkel. Elfelejted, hogy a közöttünk köttetett kötelék örök és megtörhetetlen? Nem. Nem vagy te egy feledékeny kislány, Carmela. Kőszikla vagy, viszont veled ellentétben én gyakran teszek látogatást a tengerentúlra. Te pedig általában nem vagy kíváncsi a hírekre, amiket hozok.
Mi változott? Miért kérdezel most rá, hogy mi folyik Washingtonban? Miért akarod tudni? Úgy mesélek el mindent, ahogyan történt. Remélem, nem aggódsz. Nincs miért, Patricia kézben tartja a dolgokat. Habár titkon bízom abban, hogy végre egyesülhetünk. Bízom abban, hogy egyszer megtöröd a bujkálást, és ismét elfoglalod a méltó helyedet a palettán. Indulnod kellene.
Már csak a hátadat látom. Ez az. Vedd fel a kesztyűt, bébi.