REJTÉLYES ELTŰNÉSEK TARTJÁK RETTEGÉSBEN A VÁROST
tényfeltáró riport, 1973. 08. 15.
A norvégiai Oppløya nem különösebben nagy város, közelebb áll a falu fogalmához, ha méreteit és lakosságát tekintjük; a helybéliek is hajlamosak a „halászfalu” kifejezést használni, amikor szülővárosukról beszélnek. Oppløyában nem történik semmi érdekes, mondják. Mondták néhány évvel ezelőttig.
A rejtélyes eltűnések sorozata 1967-ben vette kezdetét: ekkor regisztrálták az első eltűnt gyermek, az alig négyesztendős Jens Stordahl eltűnését. A kisfiút csupán néhány percre veszítette szem elől az édesanyja, akinek valamiért még vissza kellett szaladnia a házukba, de mire kilépett a bejárati ajtón, a kis Jens nyomtalanul eltűnt a verandáról. Az eltűnéssel kapcsolatos nyomozás pedig a döglött akták között landolt.
Jens Stordahl soha nem került elő. Az elkövetkező években pedig nem kevesebb, mint tizenkét gyermek osztozott a sorsában napjainkig. Az egyébként is kis lélekszámú város gyermekeinek létszáma ezzel jelentősen megcsappant, a rejtélyes eltűnések pedig hamar szóbeszéd tárgyává lettek. Miután a rendőrség nem tudta felgöngyölíteni az eseteket, nem kellett sok idő, hogy a különböző, természetfeletti jelleggel bíró babonás magyarázatok is megfogalmazódjanak; szekták, gyermekáldozatok, démonok, szörnyetegek...
Hogy ezekből mi igaz és mi nem? Részletes feltáró cikkünkért lapozzon a 17. oldalra.


NORVÉGIA, 2019
A dulakodás hangjai már elhaltak a kis viskóban is. Két test feküdt egymás mellett a földön, körülöttük a pórias berendezési tárgyak némelyike hevert, legtöbbjük törött állapotban; vagy, mert leestek addigi helyükről, vagy, mert szándékosan összetörték őket. Valamin. A törött széklábon és az üvegdarabokon éktelenkedő vöröslő vérnyomokból ítélve valakin.
Egyik test sem festett túl jól, ha azt nézzük, melyikük mennyire mozdult meg, azonban csak az egyikük alatt gyűlt össze akkora vértócsa, amiből egy laikus ember is meg tudná állapítani, hogy a testben már nem maradhatott belőle túl sok. Mellkasa nem emelkedett és süllyedt, sötét szemek meredtek üvegesen és tompán a göröngyös mennyezetre. Ruhái nem voltak rajta, de egy laikus nem mondta volna meg, hogy ez összefüggésben állt azzal a ténnyel, hogy eddig állatias hörgés, morgás, végszóként pedig nem sokkal ezelőtt fájdalmas nyüszítés törte meg a csendet.
A másik, sötét ruhákba bújtatott test megmozdult. Súlyos, nehéz, elnyújtott nyögés tört elő a torkából, véres, felsebzett tenyeréből halk csörömpöléssel esett kis egy jókora üvegdarab, aminek az éle, ha valaki kipróbálta volna, tökéletesen illett volna a másik, mozdulatlan test nyakán futó mély vágásba. A férfi ülőhelyzetbe küzdötte magát, de nem nézett a mellette fekvőre. Már nem volt rá gondja. Hosszú percekbe telt, mire képes volt két lábra állni; csupán az arcán voltak láthatóak a küzdelem jelei – a felszakadt száj és szemöldök, a zúzódásnyomok, a vérző orr és egy hosszanti irányban elnyúló, állatinak tűnő karmolás –, de mozdulatai arról árulkodtak, legalább egy bordája is eltörhetett, ráadásul a jobb lábára sántított is.
Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy elinduljon.
Elhaladt a bejárati ajtó előtt, de egyetlen felesleges pillantást sem szentelt az odakinti látványnak. Az apró, szegényes ház ajtajából rá lehetett látni a hófehér havat pettyező vércseppekre, a különböző, néhol kissé kifacsart testhelyzetben fekvő, mozdulatlan testekre. Egyikükön sem volt ruha, de már nem zavarta őket a hideg, északi tél.
A férfi a hátsó szobába ment, lassú mozdulatai okán a szükségesnél tovább kotorászott odabent. Fiókokat húzott ki és forgatott fel, szekrényajtók nyitódtak, ruhák és használati tárgyak hulltak a földre, míg végül egy rejtett rekeszben, a ruhásszekrény aljába rejtve megtalálta, amit keresett. Az ócska dobozban sok fénykép volt, mindegyikre egy-egy rövid, vékony hajtincs volt ragasztva, de őt csak egy darab érdekelte. Ez volt az egyetlen, ami nem egy embert ábrázolt, hanem kettőt. Összekapaszkodva, mosolyogva. A két hajtincs sem hiányozhatott, a rászáradt vér sötét, fekete foltként szennyezte be a hajszálakat.
Megérintette a fotót, előbb a nő, aztán a férfi arcát. Már nem emlékezett rájuk, hatéves volt, amikor utoljára látta őket, a mellkasában mégis ismerős fájdalmat érzett, és ezt most nem a törött bordái miatt. Megfordította a képet, a hátuljára két nevet véstek fel macskakaparáshoz hasonló írással, de nem kellett tudnia elolvasni ahhoz, hogy maga előtt lássa a neveket. Else Sørensdottir. Adam Piotrowski. Bár ne azt az elátkozott leánykori nevet írták volna rá!
A dobozt érintetlenül hagyta az ágytakarón, a fényképet visszakeverte a többi közé. Ellenőrizte, hogy a gyermekek nem jutottak ki abból a fűtött viskóból, ahová beterelte őket, de arra nem volt sem ereje, sem ideje, hogy megkeresse a két fiatal lányt, akik berohantak az erdőbe. Tudta, hogy ők csak áldozatok voltak, mint a gyermekek, de szerencsére még nem változtatták őket. Ahogy a fák sűrűje felé sántikált, a legnagyobb házban, a doboz mellett talált egyetlen mobiltelefonról felhívta a helyi segélyhívó számot és bejelentette a megtalált gyermekeket, és a két eltűnt fiatal lányt.
Mást nem mondott. A nyomait gondosan eltüntette maga után.
Később, amikor az erdő Oppløyához közelebb eső széléhez érve megtalálta a holmiját és elővett egy telefont a hátizsákjából, ujjai kissé remegtek, de maga sem tudta, hogy a hideg, csípős szél okozza-e, vagy az, ami történt. Kikereste a névjegyek közül Bronisław nevét, és tárcsázott. Karcos hang szólalt meg a vonal végén, de neki meg kellett köszörülnie a torkát, hogy válaszolni tudjon.
– Bevégeztetett.


NYARALNI INDULTAK, DE MÁR NEM JÖNNEK HAZA
1987. 03. 21., szombat
A Śniardwy-tó partján lévő apartmanházak egyikében találták meg a fiatal házaspár, Else P. (36 †) és Adam P. (40 †) holttestét. Lapunk értesülései szerint brutális gyilkosság történt, úgy tudjuk, az apartmanház tulajdonosát, aki azután talált rá a holttestekre, hogy a házaspár nem jelentkezett ki az apartmanból az előzetesen megbeszélt időpontban, sokkos állapotban vitték kórházba.
A rendőrség a nyomozásra való tekintettel nem válaszolt lapunk kérdéseire, de annyit elárultak, hogy többrendbeli, különös kegyetlenséggel elkövetett szándékos emberölés gyanújával nyomoznak az ügyben. A környékbeliek elmondása alapján senki nem hallott vagy látott semmi gyanúsat a kérdéses időpontban. Sikerült beszélnünk az apartmanház tulajdonosának egyik ismerősével is, a neve elhallgatását kérő nő azt mondta, a hatóságok kezdetben nem voltak biztosak benne hogy, valóban gyilkossággal állnak-e szemben. „Azok a szegény emberek olyan állapotban voltak, hogy eleinte valamiféle állattámadásra gyanakodtak”, árulta el a nő. A rendőrség ezzel kapcsolatban nem közölt részleteket.
A tragédiát tovább fokozza, hogy értesüléseink szerint a házaspár halálával egy hatéves kisgyermek maradt árván.


LENGYELORSZÁG, 2021
A nő egyenletes légzése kellemes monotonitást csempészett a szoba csendjébe; arccsontja nyomta kissé a mellkasát, de nem volt kedve megmozdulni. Hajnali három óra volt, de ő még mindig éberen bámulta a plafont, a függönyök közt beszűrődő vékony csík mozgásán követve a hold helyzetét. Telihold volt. Őt magát szerencsére nem rázta meg, de az emlékeit igen; a csípős hideg emléke a bőre alá kúszott, a farkasvonyítás a fülében csengett.
Egy pillanatra lehunyta a szemeit. Úgy érezte, túl kell tennie magát rajta, pedig még maga Bron is azt mondta, adjon magának időt. Amikor visszatért Norvégiából, felkereste, és bár nem adott erre különösebb magyarázatot, ő sem kérdezte meg, miért van ott. Mindketten tudták, miért van ott. Az idősebb férfi nem tett fel kérdéseket; a legfontosabbra már tudta a választ. Nem beszéltek Adamről; mindkettőjük számára fájdalmas pont volt, még akkor is, ha tulajdonképpen neki köszönhették, hogy együtt ültek abban a csendes egyetértésben, a lublini kúria könyvtárában. Bronisław egy jó barátot veszített el, Adrian pedig egy apát, és hiába ismerte előbbi jobban és hosszabb ideig, hiába próbálta minden tőle telhető módon betölteni a hátrahagyott űrt, egyszerűen voltak dolgok, amiket nem lehetett befoltozni. Ezt ő is pontosan tudta.
Adrian úgy emlékezett mindentudó tekintetére, mint arra a napra. Harmincéves elmúlt már, épp egy Franciaországi küldetéséből érkezett vissza, és csak annyit mondtak neki, hogy Bronisław látni akarja. Újabb kiküldetést sejtett, de ennél sokkal többet kapott – válaszokat. Válaszokat, őt hatéves kora óta kísértő kérdésekre, olyan kérdésekre, amivel csaknem egy évtizeden keresztül zaklatta akaratos kisfiú módjára a férfit, aki befogadta a saját családjába, a klánjába, hogy családot és célt adjon neki, hogy férfivá nevelje. Ez volt az egyetlen dolog, amit sokáig képtelen volt megérteni és nem gyerekesen kezelni, de Bron ezt jól tudta. Jobban ismerte, mint ő saját magát, és éppen ezért történhetett meg, hogy akkor adta meg neki a szüleivel kapcsolatos válaszokat, amikor ő már nem is számított rá. Amikor már elfogadta.
Amikor készen állt.
Tekintete végigfutott a karján és a felsőtestén; pontosan tudta, melyik hegeket szerezte ott, Norvégiában, abban a fertőben, ahova az édesanyja született, és ahonnan az apja megmentette. Megérintette a két halovány, de kitapintható csíkot az arcélénél.
Adj időt magadnak.
Nyolc évébe telt, hogy feltárja és bevégezze a bosszúját. Ideje volt, hogy túllépjen rajta.
Ujjai végigfutottak a mélyen alvó nő hosszú, vörös fürtjein. Túl sötét árnyalat, túl természetellenes. Elgondolkodva csavarta az ujja köré az egyik tincset. Talán jót tenne egy kis levegőváltozás. Talán tehetne egy látogatást az Államokban.
Bron nem volt túl kisimult, amikor szóbahozta a lányát.
Talán meg kéne nézni, mit csinál.