Furcsa volt két évtizedig a saját szabályaim szerint élni, majd hirtelen áttérni valaki más, szinte kőbevésett szabályaira. Elvégre ha valami biztosnak tűnt velem kapcsolatban, az az, hogy nem vagyok egy behódoló típus, saját elvekkel rendelkeztem világ életemben, és gyűlölök mások törvényei szerint élni. Talán a maximalizmusom miatt kedvelt meg annyira Benedict. Amit ő nem tudott vagy akart elvégezni, azt kellő magabiztossággal tudta rám ruházni, tudván, hogy nem okozom neki csalódást. Vagy így, vagy úgy, de teljesítem a rám bízottakat, ebben pedig kapóra jött az, hogy jó vagyok a spontán dolgokban. Szinte minden eshetőségre van egy megoldásom, egy olyan gondolatom, ami fordít az adott helyzeten. Az érzékeny felemet valamikor időközben végül magam mögött hagytam, már nem esik nehezemre megölni valakit azért, hogy életben maradhassak - vagy épp megóvjam azt, akinek viszont életben kell lennie. Már nem marcangol bűntudat azon agyalva, kinek okoztam szenvedést a tetteimmel. Már nem érdekelnek a következmények, az utánam sorakozó káosz. Benedict számtalanszor hozta a tudtomra: mindent elsikálunk. Az öltözékem épp olyan, mint a legtöbb huszonéves srácé. Beleolvadni a társadalomba, a lehető legjobb ötlet. Kerülöm a feltűnő viselkedést és ruhatárat. Ilyen egy jó megfigyelő, nem?

Önéletrajz

Két hónappal ezelőtt:

Szinte rögtön ébredezni kezdtem, mikor éreztem, hogy az amúgy is pihekönnyű női test eltűnik mellőlem az ágyból. Nem számítottam ilyen korán a reggelre, de tisztában voltam Gwen aggályaival. Benedict éppen házon kívül tartózkodott már napok óta, és vitte magával a díszes kíséretét is. Rögtön felmerült a kérdés, hogy engem miért nem hívott, bár erre viszonylag gyorsan választ kaptam: nekem kellett vigyáznom Gwendolyn-ra. Asszem, ezt többé-kevésbé teljesítettem is.
Amikor kinyitotta az ablakot, egy nagyobb sóhaj kíséretében felültem, majd megdörzsöltem az arcomat, hogy az álom maradékát is száműzzem. Mondtam már, milyen jól állnak neked a fehér ingjeim? - Lassú, álmos vigyorral néztem utána. Korán volt még ahhoz, rögtön aggodalommal indítsuk a mai napot.
Az elején minden görcsösen indult. Mikor először megláttam, szinte rá volt írva, hogy tiltott préda. A külseje miatt rögtön megakadt rajta a szemem. A szépsége bármilyen fakó helyiséget képes volt átragyogni, így inkább lesütött szemekkel vizslattam. Ki hibáztatott volna érte? Ez a nő hivatalosan nem hozzám tartozott. Annyi jogot gyakoroltam, hogy vigyázzak rá, vagy ha éppen úgy hozza a kedve, akkor kávéval szolgáljam ki, mint Benedict minden előző nőcskéjét. De ő különb volt tőlük. Még ha Benedict ezt nem is látta.
Volt-e bennem féltékenység? Először igen. Aztán ahogy egyre többször beleláttam kettejük kapcsolatába, rájöhettem, hogy a főnököm gyakran hagyja parlagon heverni Gwendolynt. Magával tartotta, talán megszokásból... szerette, a maga módján... de nem volt rá úgy szüksége, mint nekem. Kivert kutya voltam, a magánéletem romokban hevert - amúgy kinek volt ideje szerelmesnek lenni egy ilyen egész napos meló mellett? -, Gwendolyn pedig mint fény az éjszakában, megmentett. Tulajdonképpen... saját magamtól?
- Benedict ma visszatér. - Leült az ágy szélére, Lassan odakúsztam mögé, és ujjaimmal félrelöktem haját a nyakából. - Ne erőltesd ezt a komolyságot. Az ingem jól áll, de ez nem. - suttogtam a fülébe. Gwent nem azért kedvelték, mert kellőképpen komoly tudott volna maradni. Inkább a szeleburdisága, furcsa félmondatai voltak azok, akik kivívták a figyelmet, és nem az, hogy úgy tudott beszélni, mint akinek betörték az orrát. Az követte el a legnagyobb hibát, aki elhitte, hogy Gwen olyan törékeny és ártatlan, amilyennek a külseje engedi mutatni.
Lassan öltöztem fel, akkor még nem is sejtve, hogy azon a napon végleg megváltozik minden. És mindennek ahhoz volt köze, hogy Vincent látta, ahogyan Gwen szobájából sétálok ki...  

Napjainkban:

Még élénken élt a fejemben az emlék, mikor a habzó szájú Vincent-et meg kellett próbálnom leszedni Gwendolyn-ról. Nyilvánvaló volt, hogy tudott a mi kialakuló afférunkról, legalábbis külsősként ennél jobban aligha láthatott bele. Kicsi választotta el attól, hogy ne tegyen kárt a lányban, amit egyértelműen nem hagyhattam: az egyik piszkavasat döftem át rajta, mikor ismét nekitámadt volna.
Megráztam a fejemet, ahogy felelevenedett az emlék. Vincent egy jó ember volt. Ezt Benedict is nagyon jól tudta róla, így nem volt kétségem afelől, hogy minden követ megmozgat majd Vincent halálának körülményeiről. Érdekelték a részletek, de mindeddig elhitte Gwendolyn mniden szavát. Miért kételkedett volna benne? Azt hiszem, talán a lányra merné bízni a tulajdon életét is. Úgy, ahogyan én is.