A gyűrűmet forgattam középső ujjamon.  Drága ékszer, melyre a legtöbb férfi egész életében keres, csak hogy eljegyzési gyűrű gyanánt odavágja hőn szeretett kedvese orra alá, és azt mondja, jöjjön hozzá.
Egyszer velem is megtörtént. Amikor még hittem az igaz szerelemben. Amikor úgy gondoltam, ez az érzés bármit, szó szerint bármit képes legyőzni. Hamar rá kellett ébrednem, hogy egy dolgot még ez a nagyszerűnek titulált, ám amúgy marcangoló érzés sem tud kikerülni: a halált.
Így összegezhetjük, hogy a halál újdonsült szereposztása miatt kihagytam ezt az amúgy fájdalmasnak tűnő procedúrát, és besétáltam egy üzletbe, majd megvettem. Imádtam az efféle ékszereket, és amúgy is, az én kezemnél jobb helyet el sem tudtak volna neki képzelni. Már évszázadok óta vagyok saját magam ura, a jég hátán is megéltem, de az utóbbi időben túl nagy divat lett vámpírnak lenni. Nyilvánvalóan ha rajtunk múlna, már csődbe ment volna a gazdaság.
Felsóhajtottam, és ledobtam a térdemen tartott magazint. Igazán elegáns darabok, melyeket még senki nem viselt... hiába, a meggyőzőképességem pontosan erre irányult; mindig előbb jutottam hozzá ezekhez, mint a normál halandók. Mire is nem megy az ember egy elbűvölő szempárral?
Valójában utáltam repülni. Nem féltem a lezuhanástól, hisz valószínűleg semmi baj nem érne. Nem mellesleg a közlekedés leggyorsabb formája. Még emberkoromban szoktam hozzá ahhoz, hogy csupasz talpam hozzáér a macskakőhöz, amelyet gyakran borított szennyvíz, kosz és mocsok. Az utcán ráncigáltak bennünket végig, néhányan elestek, a kisebbek mindig sírtak. Már megedződtem addigra, de a szívem megszakadt rajtuk. Mondhatni, amíg velük voltam, én váltam az árvák védőszentjévé, és már akkor tudtam, hogy meg van írva a sorsom. Minél több hozzájuk hasonlón segíteni. Így jött az életembe Ők. A fiúk. Már nem öt évesek voltak, akik vacsora után sírtak, sokkalta szórakoztatóbb jellemmel bírtak. Három hasonló külső, mégis különböző jellemmel. Pontosan ezért imádtam őket, olyanok voltak számomra, mint három nagyra becsült ereklye.
Beszívva az oxigént, még éreztem a fülledt levegőt, mikor rájuk találtam egy ideig eltartó fogócskázás után. Hogy mit követtek el a törvény ellen? Bármit kinéztem belőlük. A vérük illata volt az, amely még inkább fokozta a kíváncsiságomat, s mely arra késztetett, hogy felfedjem magam előttük. Átváltoztattam őket, ezzel szinte összekötve magunkat egy életre. Elégedett mosoly jelenik meg ajkaimon, ahányszor csak rájuk gondolok, ám Alec általában szemforgatást is kivált belőlem mohó viselkedésével, és feltűnési viszketegségével. Noel az érem másik oldala. Számomra mindenképpen.
Ahogy kinéztem az ablakon, felrémlett a döntés, mely megpecsételte sorsunkat. Négy évvel ezelőtt a türelmem legapróbb szikrája is köddé vált Alec viselkedése miatt. Az álomról rémálom lett, hiszen nem volt képes felnőni,  vagy csupán irigy volt öccséhez fűző érzéseim miatt? Sosem derült ki. Elhagytam őket. Két választás közül kellett döntenem. Megölöm vagy elmegyek. Az utóbbit választottam, hisz bármilyen is legyen, az életem részeként élt évtizedeken keresztül. Sokat öltem velük, mellettük, néha vámpírokat is, azonban ez újabb idő volt Alec számára. Elég idő ahhoz, hogy kiderüljön, nem változott meg.
Összekoccantak fogaim, ujjaim ökölbe szorultak, ahogy ismét eszembe jutott, miért is térek vissza hozzájuk. Azt hittem, okosabb. Hogy felnő. De sehová sem jutott. S nemcsak magát, a saját testvérét sodorja bajba. Ez volt a végső döfés.  Nincs több bocsánat, nincs több idő. Egyszerre kell megmentenem az életüket, és megbüntetni a felelőtlensége miatt. Ő pedig tudhatná, hogy az én büntetéseim még a legdrágább gyermekeim számára sem kegyesek...
A csörgő telefonomra pillantottam. Ismerős volt a szám. Egy pillanatra halvány mosoly rajzolódott a szám szegletébe. Vajon most mit akar tőlem Washington ura?