Van, aki választja a saját útját. Van akit a dicsőség hajt, másokat a halhatatlanság iránti olthatatlan vágyakozás, megint másokat a vak és mindent felemésztő indulat.
És vannak azok, akiket az út választ. Akik rosszkor vannak rossz helyen, vagy jókor rossz helyen, és a rendszer, a sötétség bekebelezi, majd szépen lassan felemészti őket.
Néha elgondolkodom, hogy emlékszem még vajon bármire is abból amilyen egykor voltam? Azokra a dolgokra, amiket akkor akartam, ami akkor volt számomra a fontos? A gyilkolás, vagy éppen a precízen végrehajtott akciók sokasága nem tartozott hozzá. Normális életet akartam egy olyan nő mellett, aki fontos volt a számomra. Családot, istenverte fehér kerítéses házat, hétvégente füvet nyírni, meginni egy rekesz sört  a haverokkal, hetente pókerezni járni, szombat reggelenként átölelni az asszonyt, és belefúrni magunkat a gyönyörbe. Olyan életet, amire azt hiszem mindenki vágyik, és a többségnek meg is adatik. Nekem vajon miért nem? Mi volt bennem olyan különleges, mi volt az ami miatt kellettem nekik, és ami miatt kellek a mai napig? Ha egyszer a hálójukba kerültél, hidd el,megtalálják a módját annak, hogy ne is akarj onnan kiszabadulni.Tíz éve már. Tíz rohadt éve, hogy ezt csinálom, és elhiheted nekem, barátom, hogy cseppet sem élvezem.

Tíz évvel ezelőtt…

Hope még aludt. Mellettem a párnába fúrta a fejét, a barna fürtjei pedig kacéran borították be az arca egy részét. Már vagy egy órája fenn voltam és semmi mást nem csináltam, csak néztem ahogy alszik. Békésen szuszogva veszi a levegőt és arra gondoltam, hogy hamarosan soha többé nem láthatom majd őt így. Hamarosan el kell hagynom, és soha többé nem térhetek hozzá vissza. Magyarázat nélkül, indokok nélkül egyszerűen csak kisétálok majd az ajtón, és ő hiába is várna haza, már nem jövök. A telefonom süket lesz, a barátaim pedig, akikkel időnként összejártam, akiket gyerekkorom óta ismertem azt fogják neki mondani, hogy fogalmuk sincs róla kit keres. Nem fognak rám emlékezni. Hope azonban igen. Minden napunkra, minden eltöltött közös időre, mindenre….ott lesznek a közös fotók, a videók, az apró tárgyak, amiket neki ajándékoztam. Rajta kívül azonban senki nem fog tudni többé rólam. Egy fantom leszek, az ő képzeletének a szüleménye, aki csak benne él majd tovább.
De legalább életben lesz. Ezzel vigasztalom magam, meg azzal, hogy minden hónapban megkapja majd az ellenanyagot a méregre, amely a szervezetében kering. És ez mindaddig így lesz, ameddig végrehajtom a feladatokat, amivel megbíznak, és nem kérdezek. Jó katona leszek, majdhogynem tökéletes, a rendszer csendes gyilkológépe. Apró kis csavar a gépezetben, de nélkülözhetetlen, mint a hozzám hasonlóak többsége. Amíg Hope életben van, addig pontosan azt fogom tenni, amit elvárnak tőlem.

Öt évvel ezelőtt…

Mindig alkudoznak. Mindig próbálnak meggyőzni arról, hogy ők majd segítenek, bármi is legyen az oka annak, hogy ezt csinálom. Valahogy nem hiszik el a könyörtelenségem, talán érzik, vagy látják rajtam, hogy még van bennem szánalom, hajlam a könyörületre, de a kezem nem mozdul soha. Az olyan szorosan és feszesen szorítja őket, hogy ne legyenek képesek semmi másra, csak arra, hogy beszéljenek. A szavaik leperegnek rólam.
- Én segíthetek….
- Kussolj!
-...csak engedd, hogy segítsek!
- Azt mondtam pofa be!
De sosem hallgatnak el. Mindig pontosan oda céloznak,ahol a leggyengébb vagyok, ahonnan a mai napig rémálmoktól gyötörten ébredek. Ahol még látom azt az utolsó reggelt, Hope lehunyt pilláit. Látom ébredni a világot, a reményt arra, hogy jobb lehet. De nem lesz jobb. És évek óta mindig egy kis darab letörik a lelkemből. Lassan már azt sem tudom miért csinálom, egyszerűen csak megyek és teszem a dolgom. Lassan elhalványul Hope arca is, az utolsó pillanatok, a régmúlt emlékei. Lassan már indok sem kell, lassan már az sem, hogy fenyegessenek. Egyszerűen csak megyek és teszem a dolgom, ahogy kérik.

Két évvel ezelőtt….

Visszakézből vágtam pofán a fickót. Nagyjából negyedszer kértem, hogy fogja be, és fejezze be az állandó és vég nélküli duruzsolást. A kapcsolattartóm késett, pedig ezt az faszit át kell adnom neki még hajnal előtt. A távolban a város apró villogó fénygömb volt csupán, és itt fenn a dombon, a magasban kicsit mintha megállt volna az idő. Nem néztem az arcába, kerültem a tekintetét, a szavait pedig igyekeztem kizárni.
- Ugye nem is akarsz te valójában bántani?
Áttúrtam a hajam, és idegesen szusszantam egy nagyot. Ha tovább folytatja, komolyan mondom addig fogom ütni amíg elájul.
- Miért kell a magad fajtának állandóan pofáznia? Miért nem tudjátok egyszerűen elfogadni a sorsotokat?
- Úgy mint te?
Mintha legbelül a koponyámat markolták volna csontos ujjak, amelyek a gondolataimba vájtak és a múltam után kapirgáltak.  Összeszorítottam a szemeim, az arcom torz grimaszba futott. Ökölbe szorított kézzel próbáltam kiűzni magamból. Mint a jeges fuvallat úgy csapódott állandóan vissza, végül egy hatalmas üvöltéssel zártam őt ki a fejemből. Hirtelen pördültem meg és jobbommal az állára szorítottam, egyenesen a szemeibe nézve. Fogaim között lassan, indulattól és haragtól cseppenőn szűrtem a szavakat.
- Ha még egyszer megpróbálsz belemászni a fejembe, esküszöm mindenre ami szent, hogy öntudatlanra csapom a fejed.
- Ki az a Hope?
Ajkaim összeszorultak, a még mindig ökölbe szorított kezemmel pedig néhány másodpercet követően úgy sújtottam le rá, mint egy égből a mélybe zuhanó mázsás pöröly. A fickó kiterül a hideg murván, a szája sarkából csordogált a vér.
- Én szóltam.

Napjainkban….

Fehér kerítéses ház. A gangon kékre festett hinta, virágtenger és szépen gondozott, tökéletesre nyírt pázsit. A reggeli napsütésben pillantom meg őt, amint búcsúcsókot ad a fickónak, aki egy lepukkant Dodge-hoz siet, aktatáskával a kezében. Az utca túloldalán, egy platán takarásában állva, kezemet a kabátom zsebébe rejtve figyelem a jelenetet. Érzelmek nélkül az arcomon, de legbelül üvöltve próbálom feldolgozni a látványt. Hope tovább lépett. Szeretném őt gyűlölni ezért, szeretnék haragudni, hogy miközben én azért veszek el életeket, azért gázolok a vérben és azért hagyok magam mögött számtalan megcsonkított sorsot, hogy ő életben maradjon, de nem megy. El kell fogadnom, hogy tíz év után elérkezettnek látta az időt, hogy lezárja a múltat, és ne várjon minden éjjel vissza, miközben talán már ő is érzi, hogy soha többé nem térek haza.
Csak én vagyok olyan ostoba barom, hogy mindig eljövök ide, mindig meggyőződöm róla, hogy jól van. Aztán mindig megfogadom, hogy ez volt az utolsó, többé nem teszem a lábam se a környékre. Persze nem tartom be. Talán majd egyszer.