Sokáig nem bírt aludni. Újra és újra álmodott a régi, ágyakkal teli szobáról, amelyben élete első szakaszát töltötte. Ismerte mindet. Tőle balra, tudta, hogy ott aludni nem kellene, előző lakója minden éjjel szinte bevizelt, a matracot ugyan mosták, szárították, de valahogy mindig lehetett érezni a szagát. Na meg a foltok… Tőle kettővel, szintén balra, az a vörös srác „lakott”, akivel mindig jókat mókáztak, általában mások kárára. Nem ők voltak benne a legjobbak, rendszerint, az ajtóhoz legközelebb fekvő, már akkor igencsak nagy darabnak számító gyerek rendszerint el is verte őket. Senki sem mert ellene kiállni, még úgy is, hogy mindenki tudta, a fiúk közül, hogy éjjelente miket beszél. Az apja verte, az anyja verte, az élet verte és a haragját másokon töltötte ki. És hagyták neki. Voltak még csendesek, hangosak, jövő-menő, gyorsan elkopó tagok. Van, aki pár hetet töltött csak itt, a szerencsések, voltak, akik éveket. Mint a menhely, amikor eljött a nap, a látogatók, mindenki szépen mosolygott. Akkor is azt tette, amikor „érte jöttek”. Monoklija volt, lehorzsolt térde és bütykei, egy foga hiányzott – na de nem neki. A sor végén állt, mint a törött porcelán, mert ugye, senki se arra kíváncsi. Emlékszik, hogy vörös haverja milyen egyenes háttal állt, a többiek mennyire igyekeztek jól kitűnni, ő pedig, a cipője orrát bámulta.
Végül, mégis ő kellett. És hiába volt ő merész, megszeppent, megijedt.
Semmit se ismert, nagyra nyílt szemekkel feküdt az ágyban, állig felhúzott takaróval. Hiányzott neki a motyogás, az ajtó felől, a szuszogások, horkolások egyvelege. Nem volt egyedül, mégis, úgy érezte. Megint a sor végén, fáradtan, hiányzott neki az egész, pedig, kidobott valaki volt, akiből nem kértek és mikor végre megtörtént, nem tudott mit kezdeni vele.
Két héttel később jött meg a hangja, kíváncsi, mindent tudni akaró, ügyetlen, tolakodó. Két hétre rá volt képes úgy álomra hajtani a fejét, hogy nem attól tartott, ez vicc, csak próbaidő, bármi. Mert félt. Szinte mindentől. De a félelem hamar elpárolog.

Később talán elgondolkodtak rajta, hogy talán mégis csak élhettek volna azzal a bizonyos, „vissza a feladónak” életérzéssel. Ahogy felszabadult, ahogy félelmei elmúltak, elpárologtak, úgy bújt elő belőle az, aki akkor volt a leggyanúsabb, ha csendben volt és nyugton ücsörgött. Az első sörét egy igencsak kétes, félig-meddig alkoholista egyéntől kapta 14 évesen. Hogy miért lógott vele? Tetszettek neki az öreg meséi, sztorijai az életről és már akkor jobban szeretett a kötelességek alól kibújni, elszökni, mint később. Aztán, egy másik pillanatban pontos volt, mint a halál, jelen volt, sosem lehetett kiigazodni azon, épp melyik arca bukkan elő. Mintha, valahol, mindenkinek meg akart volna felelni egy kicsit, épp csak addig, hogy minden mehessen tovább. Az első sört több követte, asztal alatt tekert cigaretták, újabb monoklik. De ha valahol nem felelt volna meg, ha valami nem lett volna benne, itt sem lehetne, nemde? Ő volt mindig az, aki meglepetést váltott ki, hogy tettére senki sem számított, hogy ki sem nézték, mire képes. Ezek sarkalatos esetek, messze a legjobbaktól és még csak nem is akart az lenni. Nem álmodott már a sokágyas szobáról, nem álmodott arról az arcokról, vajon mi lett velük, vajon merre sodorta őket az élet. Néha már ő beszélt álmában, széttárt tagokkal horpasztott, valahol elhitte, hogy övé az egész világ.
Aztán minden megváltozott.
Hisz nem a véletlen műve az, hogy ők itt léteznek, nem valahol messze, nem tudva egymásról, ahogy annak talán lennie kellett volna. Valahogy mindenki megváltozott a marás után, vagy csak épp ő egyedül, ezt sosem fejtette meg. A világa kissé kifordult magából, a gátak, a határok elmosódtak, a fék, amely talán a saját maga műve volt, eltűnt. Mintha, kissé azt hitte volna, az egész világ az övé. Egy volt közülük, végigjárta a lépcsőket, de hogy, mikor elbotlott, tanult-e belőle, már jó kérdés. Talán sosem.

- Lemaradtam valamiről? – ha valaki számolná, hányszor tette volna fel ezt a kérdést, foghatná a fejét. Lazán, nyugodt képpel dőlt az ajtófélfának, ahonnan a többiek felé tekintett. Biztos lemaradt, az arcok, a tekintetek erről árulkodtak, vagy csak meglepődtek – néha nem tudja, észreveszik-e a hiányt, vagy csak az a meglepő, hogy itt van. Sosem mond semmit, merre jár, sosem meséli, mit él át. Nem látni rajta, hogy szenved, hogy bajban lenne, csak a fáradtságot vagy épp azt, hogy megint nem tiszta. Hiába a kérdés, csak a vállát vonja meg, terel és azt mondja, nem fontos. Míg előtte inkább bezárkózott és úgy vált távolivá, úgy most már jelen sincs, hogy valaki megfejthesse. Pedig harag nincs, nincs benne ellenszenv, egyszerűen ilyen. Mióta csak „szabad” kezet kaptak, mióta nincs ami úgymond visszatartsa, miért ne tehetné azt, amit csak akar?
De hogy mi is az? Jó kérdés. Egyszer egynek azt vallja, nője van. Máskor, hogy pasija, aztán hogy gyereke, sokadik állása, sőt, néha pedzegeti, hogy a maffiának dolgozik, titkosban. Előzetesben ült, berúgott és elfelejtette az időt, mikor mit, amikor épp nem a semmi a válasz. Melyik az igazság? Azt csak ő tudja, és elméje olyan kusza, hogy ember legyen, aki kiszedi onnan. Azonban, nem lehetetlen.
- Szóval, miről maradtam le?
Mindenről.