Zöldbe borult a világ, a fákon apró rügyeket fakaszt az első tavaszi sóhaja a szélnek. Lombjukkal vidáman bólogatnak az érkező, csiklandozó napsugaraknak a fák, friss ruhájukkal dicsekszenek, alattuk virágok bújnak szendén és színükkel tisztelettudón elterülve. Szeretem ezt az évszakot, és szeretem várni. Mint a karácsonyt a hóeséssel, mint az őszt a parkban szedhető gesztenyékkel. Csinált már bárki bármit egy kosárnyi vadgesztenyével, azon kívül, hogy összeszedte és napokig csak nézegette, forgatta, gyönyörködött benne? Én sem. Gyöngyvirág. És orgona. És jázmin. Őrülten futnak elmémbe az illatok, és egy bársonyos puha kéz simul az arcomra. Lágyan cirógat, a kóbor tincseket óvatosan, érzéssel simítja ki. Gyűröttnek és fáradtnak érzem magam, nincs kedvem megmozdulni sem. Nem kell kinyitnom a szemeim, hogy halljam, amint a puha simítás gazdája pakolni kezd aprókat neszezve körülöttem. Számtalan könyvvel magam körül aludtam el, a füzetem, amelybe jegyzeteltem valahova az ágy mellé eshetett le, az utolsó sorok minden bizonnyal már olvashatatlanok, ahogyan a fáradtságtól kissé bódultan jegyeztem le őket. Távolabb a tollaim egyike elhullva, a másik a párnám mellett a telefonomra esve. Még üzenetet váltottam Kaia-val az este folyamán, ő is éppen az egyik vizsgájára tanult. Hiányoztak a közös pizsipartik, az éjszakába nyúló beszélgetések, a hajnali kettőkor készített popcorn aminek a pattogására rendszerint a szüleim felébredtek, és fejcsóválva, mosolyogva zavartak bennünket vissza a szobába. Hárman voltunk nagyon jó barátnők, hárman mindent megosztottunk egymással, minden titkot, mindent amit senki másnak nem mondtunk el. Aztán úgy alakult, hogy más egyetemekre mentünk, és bár szerettük volna ugyanúgy tartani a kapcsolatot mint régen, egyszerűen egyre nehezebben volt kivitelezhető. Mara másik városba ment, Kaia-nak pedig teljesen más volt az időbeosztása mint nekem. Maradt a neten való kapcsolattartás, ami nem volt az igazi, de a semminél mindenképp többet jelentett.
Mondhatnám, hogy az életemben minden rendben, hogy tökéletesen boldog vagyok így, hogy nem vagyok elégedetlen, hogy nem vágyom olyan dolgokra, amiket nem tudok elérni, vagy amit a szüleim nem adnának meg nekem. De az igazság az, hogy egyre többször és egyre jobban érzem, hogy kezd körülöttem szűkülni a világ. Kezd egyre inkább érdekelni minden ami azon túl van, ameddig a szüleim engednek. Más minden bizonnyal fellázadt volna, más minden bizonnyal már menekülne ebből az ékkövekkel kirakott csodaszép bilincsből, én azonban nem tudok. Nem volt lázadó korszakom, még csak hisztizni sem hallhattak soha. Engedelmes és jó gyerek voltam. Ugyanakkor mindig is éreztem, hogy több van annál mint ameddig én látok, mint ameddig a lehetőségeim terjednek, csak éppen nincs elég bátorság bennem tovább lépni. Mindig kell, hogy legyen egy kéz amibe kapaszkodom, ha ezt nem érzem, akkor visszafordulok. Akkor inkább választom a korlátok közé szorított, de már jól ismert életet.
- Emmy édesem, ideje lenne felkelni. Délután kettő van.- anya hangja nem volt feddő élű, egyszerűen és lágyan szólt mellettem, újra végigsimítva az arcomat, amit annyira szerettem. Mindig is bújós, szeretetre éhes gyerek voltam, és ez most sincs másképpen. Az ölelésnek nálam különös, misztikus jelentése van. A feltétlen bizalom jele. Keveseknek adom, de nekik őszintén.
Érzem ahogyan leül az ágyam szélére, enyhén besüpped a szivacs. A hajamból kihalász egy tincset majd felfűzi az ujjára és leengedi. Lassan nyitogatom a szemeimet, és mosolyogva, kicsit vékony hangon morgolódva, duzzogást mímelve fúrom magam az ölébe még jobban. Motyogásom érthetetlenül veszik el a könnyed nevetésében, és azt hiszem ezt még órákig tudnánk játszani, de végül megemberelve magam úgy negyed óra múlva már viszonylagosan ébren sétálok le a nappalin át a konyhába.
Az események aztán itt kerülnek bele valami olyan végeláthatatlan spirálba, amelynek bármelyik elemét nézzük, minden történhetett volna másképpen is. Ha előbb kelek fel az ágyból, vagy ha később. Ha nem eszem meg az ebédet, amit anya olyan kedvesen rakott elém, vagy ha tovább kanalazgatom, mint azt alapvetően tettem. Ha felhívom Kaia-t, hogy késni fogok a délutáni találkozóról, vagy ha nem hívom fel, mert egyszerűen pontosan érkezem. Ha nem akad meg a tekintetem az egyik kirakat mögött díszelgő eszkimó babán, amelyik csöppecske, épp csak akkora mint a tenyerem, de ilyenem még nincs. Orrom a kirakatüvegnek nyomom, és hosszú percekig bámulom a szépséges kincset, amit úgy de úgy megvennék. Ha az eladó később teszi ki a babát a kirakatba, észre sem veszem és akkor elsétálok mellette egyetlen megtorpanás nélkül. Ha elsétálok, akkor elérem a zöld lámpát, akkor még át tudok menni az úttesten, akkor még vidáman tudtam volna átölelni a barátnőmet.
Mindez azonban másképpen történt, mert az idő furcsa összjátékának köszönhetően az ablaküvegben, a bolt kirakatnál nem vettem észre az idegen árnyékot, amelyik a nyomomba szegődött. Nem vettem észre, így nem tudhattam előre, hogy megragadja a karom és a sikátorba ránt magával, egy ruhaanyagot szorítva a számhoz, mely eltorlaszolta a kiszakadni készülő sikolyomat. Végül elvesztettem az eszméletemet és nem tudhattam mi történik velem. Nem tudhattam, hogy egy autóba vonszol, nem tudhattam, hogy magával visz….valahova.
Ahogyan azt sem tudhattam, hogy amikor én magamhoz térek, a sikátorban hagyott telefonom eszeveszett módon csörög majd folyamatosan, az édesanyám pedig aggódva várja, hogy felvegyem. De nem vagyok ott, nem veszem fel, mert valami másképp történt ezen a napon. Nem is valami, hanem minden másképp történt, én pedig megtettem az első lépést a változás felé. Mert ezt akartam: változást. Talán csak nem ilyen módon, nem ilyen hirtelen és nem ilyen áron.
Hol vagyok?
Félek…
Eltelik aztán három hónap mire rám találnak, de nem tudok mondani semmit. Nincsenek emlékeim. Nem tudom mi történt pontosan. Még kevésbé, hogy ki tette ezt velem.