A nem is olyan távoli múltban...

Felriadtam. Éreztem a saját verejtékemet a számban. A meleg nedűt az egész arcomon, a ruhám pedig a bőrömre tapadt tőle. Nem voltam egy érzékeny gyerek, általában azok közé tartoztam, aki inkább röhögött, ha valaki elesett, semmint hogy odamentem volna felsegíteni. Anya nélkül nőttem fel, a finomság minden szikrája hiányzott belőlem, hát még a nőiesség... annak ellenére, hogy egész szép pofival áldott meg a természet. Vagy a szüleim.
Tök mindegy.
Mindig is a kedvenceim közé tartoztak a kihívó ruhák, a sokat mutató toppok, bár az én életemben nem jött el az a fordulat, hogy egy csúnya, tapogató fickó miatt végül apácává váljak, és eltakarjam a bájaimat. Tudom kezelni az ilyesmit. Legalábbis sokáig tudtam...
Kinyitottam a szemeimet, majd hirtelen felültem. Megint a szemeibe néztem. Fogalmam sem volt, minek nevezzem azt, amit tenni próbált velem... a szemembe nézett, és azt mondta, menjek el, felejtsem el, amit ott láttam. Az apámra kaptam a tekintetem, aki nem szólt, a tekintetével követelte, hogy fogadjak szót. Csak így élhetem túl. Aznap este végleg árva lettem. Az a fickó megölte az apámat. Éppen akkor, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá.
Nagyot nyeltem. Éreztem a feszülő idegeket, amelyek mindenáron próbára akartak tenni. A gyomrom korogni kezdett, és hiába a vad rémálom, nem nyomta el az éhséget. Még mindig szenvedtem ettől az egésztől... olyan volt, mint valami átok; csak úgy jött. Vérfarkas lettem, közben pedig semmit nem tudtam erről az egészről. Apám egyszerű ember volt, nem hitt az ilyesmi tündérmesékben. Ő viszont régóta ismerte egy családi barát titkát... és egy különös, családi alku bizarr részleteit, aminek végül én lettem az elszenvedője. Bár előbb ismertem volna a titkát. Annak idején röhögtem a vámpírokon, Draculán, a feszületen... most már kicsit sem tűnt viccesnek. Az sem, hogy most már minden összesúgást hallottam a hátam mögött a bárban, ahol dolgoztam. Emberként kezdtem az ipart, de mióta farkas lettem, valamiért elkezdett zavarni a főnököm, Frank jelenléte. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek, miért. A farkasok és vámpírok örök ellenségek... de ő a barátom volt, mielőtt ez az egész történt. Vagyis... az attól függ, honnan is néztük. A munkaadóm, a főnököm, és ha szükségem volt fizetés előlegre, néha vonakodva, néha dühösen, de belement.
Kiugrottam az ágyból, hogy megmossam az arcomat. Elég fáradtak voltak a végtagjaim. Az órára nézve láttam, hogy egy óra múlva a bárban kell lennem, különben Frank megint dühös lesz. Azt sem szerette, ha egyetlen percet kések, nem még ötöt, vagy tízet... amikor kezdtem ezt az egészet, nehezen álltam át arra, hogy nappal aludjak, és éjjel dolgozzam. Aztán szépen hozzászoktam, hogy este hétre kell beérnem.
Megráztam a fejemet, majd egy gyors fogmosás után a hűtőhöz léptem. Testem-lelkem nem kívánta ezt az újabb estét, és mostanában egyre nehezebben türtőztettem magam, ha egy-egy kóbor kéz a fenekemre siklott. Vagy máshová. A beszólásokhoz már hozzászoktam, de azokat is egyre nehezebb volt ignorálni. Minap sikerült úgy elkapnom az egyik nyúlkáló fickó kezét, hogy kicsavarodott a csuklója. Hát, a főnököm nem volt büszke rám. De azt hiszem, még nem buktam le előtte, még nem tudja, hogy farkas lettem...
Felöltöztem, és a sok atrocitás ellenére sem váltam meg a kényelmes, ámde kihívó daraboktól. Minek is takargatnám azt, amim van?
Az ajtón kilépve viszont... a tekintetem rögtön találkozott a szemközti járdán álló férfi tekintetével. Mostanában túl sokszor láttam ott, ahol én is járkáltam. Mondhatni, olyan volt, mint valami árnyék, csak éppen nem értettem, hogy miért. Ekkora véletlenek ugyebár nem lehetnek... de nem tudtam őt beazonosítani. Láttam már a múltban... régen. Azt tudom, hogy az apámat megölték, méghozzá okkal. Talán ez a fickó az egyik kémük. Én lennék a következő? De akkor... miért nem ölt már meg?