Sokan sokfélék lehetünk attól függően, hogy az élet milyen akadályokat gördített elénk. Vannak, akik nyugodtabbak, míg vannak lázadóak, és vannak olyanok is, akik örülnek annak, amilyük lett. Büszkék rá, és ki is használják. Én az utóbbit képviselem.

1957. október 26.
A rádióban rock'n roll szól. Egészen pontosan Elvis Presley énekli a legújabb dalát. Táncolni támadt kedvem, de ez nem az a hely, ahol ezt megtehetem, ezért csak dúdolgatom a dallamot, amit már kívülről fújtam...
-Ezt vidd a ketteshez, de igyekezz. Egyre többen lesznek.
Szól rám Bob azzal a mosolyával, amivel a nőket magához édesgeti. Lehengerlő, de ő a főnököm, így csak mély lélegzetet veszek, és elveszem tőle a tányért. Tudom, ő nem az ilyen nőkről álmodozik. Legutóbb is valami gazdag nőcskével volt, én pedig...hát...soha nem leszek gazdag.
-Rendben Bob. Igyekszem, csak elég rosszul aludtam. Tudod, Carol megint beteg lett, és...
-Semmi baj, Nancy. Tudom, milyen nehéz neked... -mondja a szemeimbe nézve, miközben megtörli a kezét egy konyharuhával. Gyorsan fújja ki a levegőt, és gondterhelt arcot vág.
-Meg tudod oldani a húgod gyógyszereit? -kérdezi, miközben a szemeimet vizslatja. Azt érzem, hogy a vesémig lát.
-Igen, hát persze. De ha nem gond, kérhetek egy kis előleget?
Nehéz feltennem ezt a kérdést, de csakis a húgom egészsége számít.
-Hát persze. -csak ennyit mond, és már azt hiszem, hogy végeztünk. Megfogom a tálcát, és a megrendelője felé indulok vele.
-Nancy... -fordul felém. -...munka után gyere kérlek az irodába. Odaadom a pénzt... -halvány fél oldalas mosolyt ejt felém. -Aztán hazaviszlek, nehogy megfázz.
Hálás vagyok neki, és visszamosolygok rá. Zavarba esek.
-Köszönöm. -válaszolok, majd kitárom a lengőajtó egyik felét a hátammal, és kihátrálok...

Este már csak néhány asztalnál ültek emberek. Körmeimmel sürgetően kopogtam a pulton. Türelmetlen voltam. Minden zsigeremmel csak a húgomra tudtam gondolni.
Hálásan néztem Bob szemeibe. Azt hiszem, örömömben még meg is öleltem.
A hazafelé vezető úton azonban csend telepedett ránk. Nem tudtam, mit mondhatnék, így inkább csendben maradtam. Talán Bob-ot is zavarta kicsit a csend, ezért bekapcsolta az autóban a rádiót. Valami lassú, szerelmes zene szólt, és mikor megállt a kocsi a ház bejárata előtt, körbe néztem. A ház ajtaja nyitva volt. Különös...soha nem hagyjuk nyitva a bejárati ajtót, most mégis tárva volt...
-Nancy, én mondani szeretnék valamit, amit régóta meg kellett volna mondanom... -szólalt meg Bob, míg én a bejárat felé néztem.
-Itt valami nincs rendben...én soha... -kezdek bele, amire gondoltam, és kinyitom a kocsi ajtaját.
-Hé, Nancy...-szól utánam Bob, majd ő is kiszáll, és követ a ház felé. -Te nem is figyelez rám... -teszi hozzá, miközben megfogja a vállam.
-Ne haragudj, de én soha nem hagyom nyitva az ajtót... és Carol sem. Valaki van bent. -kissé idegesen hagyják el ajkaimat a szavak, de összeszedem a bátorságom, és tovább megyek.
-Nancy, vigyázz. -kiált Bob, és mire felé kapom fejem, már a nyakához hajol valaki, és csakis a vért látom végigfolyni, eláztatva hófehér pólóját. Felsikoltok, és azonnal Carol-ra gondolok. Bob-nak eltöri a byakát az a valami. Mintha egy rémálomba cseppentem volna. Már nem hallottam hangokat, és nem érzékeltem semmit.
-Carol... -suttogtam húgom felé, aki az ágyon vérben úszva, eszméletlenül feküdt. Talán holtan...
-Ki tette ezt veled.... ne... -nem tudom, milyen hangos lehettem, de zokogtam. Az egyetlen húgom, az én drága testvérem vérbe fagyva feküdt.
Reszketve ráhajtottam a fejem, és mire észrevettem volna, hogy bejött valaki a szobába, az már lefogta a kezeimet, és a nyakamhoz hajolt.
-Hm, téged is mindenképpen át kell változtatnalak. Biztosan hasznodat vesszük még. -ijesztő hangja a velőmig hatolt, ám ezután már csak a nyakamba nyilaló fájdalomra tudtam gondolni, és arra, hogy fogy az életerőm...

Napjainkban.

Unottan nézek a velem szemben ülő férfiakra, miközben ők mohón vizslatnak. Le sem veszik rólam a szemüket. Ilyen férfiakra lenne szüksége Bastien Monaghan-nek? Tökéletesen kétlem, ezért kecses táncmozdulattal arébb lépek.
-Hé, gyere vissza. A haveromnak legénybúcsúja van, és te vagy itt a legjobb nő. Kicsit elszórakozhatnál vele. -kiált oda túlkiabálva a zenét, és pénzt lebegtetve, mire elmosolyodok. A környezetem azt hiheti, hogy ez egy csábos mosoly, de én inkább mondanám vérfagyasztónak. Egészen más gondolataim támadnak most az elszórakozást illetően, mint amire gondolnak.
-Hát jó, fiúk. Menjünk szórakozni. -játékosan megnyalom a szám szélét, ám ha tudnák, hogy mi ennek a végkifejlete, biztosan inkább menekülnének. Megfogom az egyiknek a nyakkendőjét, és azzal vezetem magam után. Egy külön szobába megyünk, miközben mindenki éljenzi a férfit, aki odakiabált nekem, én pedig táncolni kezdek. Tudom, hogy bármit elérhetek azzal, amivel a természet megajándékozott, nem kell bevetnem azokat a tulajdonságaimat, amelyek miatt nem vagyok embernek nevezhető. Tekergetem a csípőm, és vonaglok a zene ütemére. Aztán egyszer csak magához a vőlegényhez lépek, és megcsókolom. Érzem, ahogy felgyorsul a szívverése, és kezeit a fenekemre csúsztatja. Jobb is, hogy megszabadítom a kedves jövendőbelit tőle. Egészen közel hajolok a nyakához, és a fülcsimpájába harapok, majd a nyakát csókolgatom, és szívogatom. A pasas teljesen magához húz. Még hagyom, hogy kicsit kiélvezze a helyzetet, de aztán belémélyesztem a fogaimat. Szabadulni akar, de közben mégis kéjesen felnyög. Kioltom az életét, ahogy a többiekét is, akik kiabálva próbáltak kimenni a VIP helységből...