Már New Yorkban nekem dolgoztál, mint a személyes sofőröm. Jó pénzt kaptál és a műszakod sem volt olyan vészes, hogy ne tudtad volna másodállásban végezni. Bár a közeledben lenni, számomra igazi kínzás volt -gondolok itt véred kellemes, csábító illatára és a tényre, hogy elképesztően jó pasi vagy-, mégse bántam. Annak ellenére, hogy egy egyszerű halandó voltál, egy ember, különös módon biztonságban éreztem magam a közeledben, nem beszélve a nyugodtságról, ami áradt belőled és ezáltal rám is kihatott. Nem történt köztünk semmi. Már rég letettem arról, hogy valaha is egy emberrel kezdjek -abból mindig csak szívfájdalom van-, de a visszapillantóban sűrűn összefonódott a pillantásunk, amitől állandóan zavarba jöttem. Én!? Zavarba!
Azt hiszem, titkon mindig is vágytam arra, hogy valami több lehessen köztünk, de sosem mertem lépni. Ez megint csak olyasmi, ami rám nem jellemző, de te ezt hoztad ki belőlem. A határozott, magabiztos kisugárzásod és az, hogy az érzéseidet olyan prímán el tudtad rejteni, elbizonytalanítottak. Olyan voltál, mint egy katona. Tetted a dolgod kérdés és vita nélkül, halálos nyugodtsággal és ennyi.
Csak egyszer engedted, hogy az érzelmeid eluralkodjanak rajtad: amikor az apád, aki évek óta betegeskedett és aki miatt másodállást vállaltál, meghalt. Emlékszem arra az időszakra, hiszen teljesen kifordultál magadból. Dühös voltál, cinikus, arrogáns és a tekintetedből tükröződött a színtiszta fájdalom. Akkor először, miután meguntam a flegma válaszaidat, megállíttattam veled a kocsit és megkérdeztem, hogy mi a f@sz bajod van. Aztán beszélgettünk. Betekintést nyertem halandó életedbe, melyben elvesztetted az utolsó családtagodat és ismeretségünk óta először bizonytalannak, tanácstalannak és sebezhetőnek láttalak.
Az a beszélgetés változtatott a dolgokon. Valami barátság-féle alakult ki köztünk, viccelődtünk, beszélgettünk és egészen megszoktam, hogy ott vagy. Nem a sofőröm voltál már, hanem egy jó barát.
Sajnálatos módon akkor is jelen voltál, amikor egy vadász rám támadott. Ketten voltunk csak, hiszen régóta nem történt semmi hasonló, így lazítottam kicsit a védelmemen. Hiba volt. Meg akartál védeni, de az életedbe került. Vagy legalábbis, meghaltál volna, ha akkor nem hozok meg egy fontos döntést: átváltoztattalak. Talán önző dolog volt részemről, de nem akartam hagyni, hogy miattam meghalj és nem voltam hajlandó megbékélni azzal a lehetőséggel sem, hogy elveszítelek, arra viszont nem számítottam, hogy hála helyett te kiborulsz és leugatod a fejemet. Pokolian dühös voltál rám, majd eltűntél. Ennek már három hónapja. Azóta se tudom, hogy mi van veled vagy, hogy merre vagy. Segíteni akartam neked és melletted lenni, hogy átvészeld a dolgot, de nem engedted, én pedig úgy gondoltam végül, hogy hagyom, hogy feldolgozd egyedül. Most viszont váratlanul megjelensz, mert kell a segítségem. Képes szeretnél lenni újra fürdőzni a napfényben...