Rossz vagy, Emily – ezt mondta volna Robinson. – Nagyon-nagyon rossz lány vagy, Emily – ha szóhoz tudott volna jutni, de ajkai csak néma ordításra nyíltak el egymástól, ahogy a föld meghasadt.
Mint a szívem.
Mint a bőröm.
A kristálycsillár utolsó, keserédes dallammal ringott a plafonon, mielőtt éppen kettőnk között ért volna földet. A fények csak pislákoltak, még mielőtt végérvényesen kihunytak volna – örökre. A lemenő Nap fénye festette vörösre a hatalmas szalon falait, és csíkozta meg a bútorokat, vegyült aranyszín íriszeimben. Akik az emeleten ragadtak, úgy ordítottak, mint a sakálok, másokat a leomló lépcső temetett maga alá, és volt olyan is, aki inkább a lábát, vagy a nyakát törve kiugrott az egyik ablakon.
Az a sok félelem, fájdalom, az a sok némán töltött év, a rettegés, mely a bizonytalan holnapokban rejtőzött, most egyszerre átlényegült valami egészen mássá: a majd’ tíz év gyűlölete, megvetése, tehetetlen dühe egyetlen, mindent elsöprő, megállíthatatlan földcsuszamlássá, futóhomokká, földrengéssé elegyedett. És e gondolat nyomán torkomból kéjes, karcos kacaj tört fel megállíthatatlanul, mert olyan roppantul nevetségesnek tartottam, hogy ez a sok, fehér féreg ugyanazokban a jelöletlen tömegsírokban fog megrohadni, ahová engem is el akartak temetni, és, ahova már száz meg száz négert elástak már.

Nem rabszolgának születtem. Egy átlagos ember, átlagos lánya vagyok. Az apám borbély volt az egyik New Orleans-i szalonban, az anyám pedig a ház körül sertepertélt. Ez persze pórias megfogalmazása annak, hogy gyógyszereket és főzeteket kevert, és a pincében fogadta azokat a sérült embereket, akik nem engedhették meg maguknak, hogy a helyi orvoshoz menjenek, vagy az olyanokat, akik valami rossz dologba keveredtek korábban. Meggyógyította-, és kezelte őket. Messziről elkerültem a helységet, amikor anyám a betegeit, vagy a sérültjeit istápolta, mert rosszul voltam a vér látványától, a szagától, és az emberek ordításától, vagy épp a halálhörgésétől. A nővérem helyettem is nagyon jó volt ebben.
Szinte minden este nagy mulatságokat tartottunk az utcában, de arra én sem gondoltam, hogy az lesz az utolsó, azon a forró, augusztusi nyáréjszakán.
Amikor magamhoz tértem, sötét volt, és meleg, ringott alattam a talaj.  Áporodott szalma, húgy és veríték szaga terjengett a levegőben, bőröm más emberek bőréhez tapadt a nyári melegben. Fekete szempár csillant a holdfényben, és ajkakra szorított, psszt intő mutatóujj. Hallgattam rá.
Három nappal később, kora délelőtt megérkeztünk a Pokolba. A szemeimet marták a könnyek, de nem engedtem nekik utat, hiába rettegtem, és hiába nem értettem semmit, ami körülöttem zajlott, ami velem történt. Sorba állítottak minket, én pedig körülnéztem. Nagy, fehérre festett ház, és zöld pázsit. A közelben pár magas és vaskos fűzfa. Tücskök ciripeltek a sűrű gyep füvében rejtőzve. És, onnan nem is olyan messze, egészen, amíg csak a szem ellátott, termékeny föld feküdt. A földön pedig apró, fekete pontok, fehér, könnyű lenvászonból készült ruhákban. Rabszolgák.
- Hogy hívnak? – kérdezte egy villogó, kék szemű, szőke hajú férfi, David.
- Oya – felelem én, lesütött pillákkal.
- Mától a neved Emily, megértetted? – bólintok, ő pedig arcon csap. – Válaszolj!
- Igen.
- Igen, uram – élesen ordított rám, nagyon közel hajolt hozzám, a nyála az arcomba fröcsögött. – Így szólítasz mától kezdve, Emily – újabb, kelletlen bólintás. – A birtokon vannak szabályok, amelyeket be kell tartanod neked, és mindenki másnak is. Ha pedig nem teszed, azt megkeserülöd – egész addigi életemben egyszer láttam csörgőkígyót, de az pont olyan volt, mint David Robinson.
Megpróbáltam. Annyira igyekeztem jó lenni, hogy már fájt. A kezemen apró, véres hegek, az ajkaim cserepesek voltak, a hajam ápolatlan volt, és hosszú, a körmeim alatt föld és vér volt, szemem alatt sötét karikák, kilátszottak a bordáim, verítékszagom volt, de nem szóltam, csak tűrtem, és úgy tettem, mintha nem láttam volna semmit. Csak játszd el a hülyét, nem lehet olyan nehéz – mondogattam magamnak minden reggel, amikor Annie Mama a hajamat fonta. Aznap reggel elmondta, hogy ő már több, mint húsz éve volt ott, és valószínűleg ott fog meghalni, és majd abba a gödörbe húzzák a testét, ahova mindenki másét, aki itt szolgált. Feltűnt, hogy nem az 'élt' szót használta. Nem élet az ilyen.
Aztán észrevettem valamit. Egy alakot. Az egyik fűzfa alacsonyabb ágán lógott, de még élt; lábujjhegyen egyensúlyozott, és fuldoklott, amikor túlságosan kilengett, vagy túlságosan is belefáradt, és izmai elernyedtek. Gyapotvirágot szedtem, amikor meghallottam, hogy fuldoklik, és, amikor körülnéztem, senki sem sietett a segítségére. Úgy tettek, ahogyan én tettem. De van egy pont, amikor kinyílik a szemed, és rájössz, hogy csak azért, mert úgy teszel, valami nincs ott, attól az még nagyon is valóságos. Láttam már korábban felhasított ajkakat, bevérzett, véraláfutásos szemeket, szemöldököt itt, vagy éppenséggel törött ujjakat, megcsonkított kezeket, amik nem kerülték ugyan el a figyelmemet, de nem tettem szóvá. Egészen addig a napig azt gondoltam, hogy, ha nem teszem szóvá, hamarabb szabadulok.
De aznap reggel, és akkor, ott, délelőtt a földön rájöttem: így, vagy úgy, előbb vagy utóbb, de itt fogok meghalni. Miért ne vegyem végét ennek az egésznek?
Eldobtam a kosarat, és a férfihez szaladtam, feltámogattam, hagytam, hogy rám támaszkodjon. A következő pillanatban pedig megjelent egy férfi, Robinson egyik hű kutyája, Shaw, azon a szép, magas, sárga lovon.
- Mégis mit képzelsz magadról, szuka? – köpi ki a szavakat.
- Nem hagyhatjátok itt...
- Már miért ne tehetnénk? Lopott az almából, lopni pedig nem szokás. Örüljön, hogy nem vágtam le a fekete kezeit. Engedd el – a hangja ellentmondást nem tűrő volt, a pillantása pedig fenyegető. – Gyerünk! – álltam a tekintetét, és nemlegesen megingattam a fejemet. Nem eresztettem a férfit, még biztatón rá is mosolyogtam, éppen az előtt, hogy Shaw fejbe lőtte volna.
Én pedig ötven korbácsütést kaptam, ugyanahhoz a fához kötöztek, és a felakasztott férfi felé fordítottak.
A lenvászon ing szétszakadt, és véres darabokban lógott rajtam.
- Vedd le – ez pedig már Robinson volt, késődélután. Nagyon sokáig maradt ott, és nagyon sok megalázó fájdalmat okozott.
Amikor Mrs. Robinson ezt megtudta, csupán hónapokkal később, egy földbe ásott, tömörvas koporsóba záratott, de nem elég ideig ahhoz, hogy megsüljek, vagy szomjan haljak. Ez után az ő szobalánya voltam, hogy mindig maga mellett tudjon, és soha ne a férje alatt – mintha én ott akartam volna lenni. Én pedig nem árultam el neki, hogy a férje más, nigger nőket dönget szabad perceiben.
Az évek lassan és monotonul zötyögtek. Egy kicsit abban reménykedtem, hogy miután Mrs. Robinson megtudta, hogy mit csinált velem a férje – az az elfajzott féreg -, akkor majd elküld engem. Elad, jó pénzért. Sokat érhettem volna, ismertem a kemény munka fogalmát, és, bár minden okom meglett volna rá, nem volt büdös a munka. Nekem is fájt belegondolni, hogy vehettek volna helyettem egy férfit, valakit, aki erősebb, és akihez Mr. Robinson egy ujjal sem nyúlt volna hozzá, én pedig máshova kerültem volna, ahonnan egyszerűbb megszökni. Persze, tagadhatatlan, hogy minden nap a szökésen járt az agyam, de tudtam, hogy okosnak kell lennem és gyorsnak, mert, ha rajtakapnak, azonnal megölnek. Jobb esetben csak a fejembe röpítenek egy golyót, miközben az életemért rohanok, ki tudja, hová, és ki tudja, meddig, rosszabb esetben pedig bármi kitelt volna tőlük. Talán még elevenen is megnyúztak volna, vagy karóba húznak, csak, hogy napokig, vagy hetekig szenvedjek a vétkem okán.
Titokban a társaimat gyógyítottam és istápoltam, mint, ahogyan azt az anyám is tette. Soha nem voltam ott, amikor ilyesmit csinált, de valahogy zsigeri szinten éreztem, és tudtam, hogy mit-mivel kell összekevernem, milyen mennyiségben, és melyik sérülésre, milyen keveréket kell használnom, és, hogy mit kell tennem. Mintha a növények suttogtak volna nekem.

Persze, amiről már többen tudnak, az nem titok, és hiába szolgáltam a halandókat legjobb tudásom szerint éveken át, hálátlanok és talán irigyek voltak, és elárultak, önző módon, valamiféle jutalom reményében. Robinson karóba akart húzni, de meggondolta magát, és még mielőtt ilyesmit tett volna, vacsorázni invitált. A főétel pedig Annie Mama volt. Az egyetlen ember, aki tényleg szeretett, az egyetlen ember, akit én viszont szerettem itt. Valaki, akitől mindig telt egy-két jó szó, hiába volt fáradt, vagy szomorú, vagy reményvesztett, aki feltétel nélkül adott, és nem várt viszonzásul semmit, aki az anyám helyett anyám volt, aki megosztotta velem azt az aprócska kalyibát, amiben hosszúra nyúlt mindennapjainkat, és rémálmoktól terhes éjszakáinkat töltöttük.
Így tehát valójában én nyitottam először néma sikolyra ajkaimat – amire a föld is megremegett. Minden fájdalmam, szomorúságom és haragom egyetlen csapással tört ki belőlem. Robinson a szépen megmunkált kandalló peremébe kapaszkodott, de vele ellentétben, én tudtam, hogy már az sem mentheti meg. Ordítva csaptam az asztalra, amire megtört valami a világban körülöttem.
- Hogy van képe úrnak hívatni magát, amikor nem más, mint egy szadista vadállat, aki mások szenvedésében leli örömét? Hogy van mersze úgy adni és venni a nigrókat, mintha tárgyak lennénk? Emberek vagyunk! Érző, lélegző, hús-vér emberi lények! Nem leölésre szánt állatok, Robinson. Undorodom magától – és ezt kifejezve a földre köptem, majd kést vettem magamhoz, és úgy közelítettem felé. – De eljön az a nap, amikor már senki sem fog emlékezni sem magára, sem a feleségére, de még csak az édeni birtokára sem, mert nem marad belőle semmi. Fél? Remek – elmosolyodom, mert érzem, ahogy az erő vadul pulzál ereimben. – Nagyon jól teszi. Mert nagyon sok fájdalomban lesz osztályrésze, és a jövőben senki sem fogja tudni, hogy valaha létezett, hogy valaha itt élt, mert eltörlöm a föld színéről még csak az emlékét is, Robinson – a kés hegye egyenesen rá mutatott. A föld pedig kérlelhetetlenül remegett, a sok, giccses porcelán a földre hullt, ezer, színes és éles darabra pattant szét, a borospohár eldőlt, és kiborult belőle a vörös nedű, bemocskolva a fehér abroszt. Valahol leszakadt a plafon, vagy beszakadt a padló, a ház egyik oldala hatalmas robajjal semmisült meg. Odakint az emberek sikítva próbáltak menekülni, de sötét volt, és vihar tombolt; mindannyiukat elnyelte a futóhomok. Mrs. Robinson jajveszékelt az emeleten, és, amikor a félig megrogyott lépcsőn sietett lefelé, valamiféle oknál fogva leesett, szegény pára, és nyakát szegte. Hallottam, ahogy nyekken, és hallottam, ahogy a nevét sikítják.
Az én nevemet akkor még nem kiabálták, azóta is talán csak suttogni merik. Mind a mai napig fel tudom idézni, ahogy Robinson a halálommal fenyeget, aztán ahogy könyörög a mocskos életéért. Emlékszem a saját hangomra, ahogy kinevetem őt. Emlékszem, ahogy lezuhant a mennyezet, ahogy kettényílt a föld, ahogy elnyelte a Robinson házat, és minden egyes lakóját és rabját, és oda került mind, ahová való, ahonnan felkúsztak ide: a Pokolba.
Amikor visszatértem New Orleansba, és a régi házunkhoz mentem, ott már egy másik család élt. Fehérek. Elvettek tőlem mindent, mindent, ami fontos volt, mindent, ami szent és sérthetetlen volt: a családomat, az ártatlanságomat, az életemet. Egy senki vagyok, évekig úgy néztek rám, amivé tettek: mint egy véres húscafatra. Azt hiszik ezek a halandó férgek, ezek a fehér kutyák, hogy az övék vagyunk, a lábtörlőjük, hogy az övék az ország, a világ. De ott, és akkor úgy döntöttem, hogy nem engedem, hogy elnyomjanak bennünket.
Régi ismerősöket kerestem fel, akik talán magyarázattal tudtak volna szolgálni, hogy hol találom a szüleimet és a nővéremet, de senki sem tudta, hogy hova vitték őket, vagy éppen azt, hogy egyáltalán élnek-e még.
Marie Laveau az utcán talált rám. Azt mondta, hogy már messziről megérezte, hogy itt vagyok, és feltett szándéka volt megkeresni engem, hogy segítsen nekem. Ez pedig több volt, mint, amire számítottam: nem csak vacsorát és fedelet adott a fejem fölé, hanem tanítani kezdett. Mágiára. Boszorkányságra. A bennem fortyogó erő használatára, kordában tartására.

Azt mondják, a szörnyetegek nem szörnyetegnek születnek – azzá válnak, azzá teszik őket, az emberek, a körülmények. De mi van azokkal a szörnyetegekkel, akiknek megvan a választás lehetősége, és ők mégis maguk választják a sötétséget? Akik véres bosszút esküsznek, megtorlást, mészárlást. Halált.
Erőm teljében, újra szabadon, és a magam uraként, akár a világ ura is lehetnék.