A kézfogása határozott volt, de nem az a fajta, amelyik egymásnak préseli az összes csontot a kézfejedben, aztán alaposan megropogtatja őket, hanem a tudom mit akarok érzést kölcsönző; azt hiszem, nem is vártam tőle mást. Még anyámtól tanultam meg, mennyit elmond az emberről a puszta kézfogása is, ő véste örökre az eszembe, hogy csak úgy lehetek másik szemében is határozott és erős nő, ha elfelejtem a petyhüdt kézfogásokat.
A szavai önkéntelenül is mosolygásra késztettek, legszívesebben egy nevetést is megengedtem volna magamnak, de annál azért nagyobb önkontrollal bírtam. Márpedig valahol roppant viccesnek találtam, hogy éppen azért fejezi ki az örömét, amiért tulajdonképpen fizetett is. Nem keveset. Az iránymutatása alapján foglaltam helyet, kíváncsian és várakozón függesztve rá a tekintetemet, bár amikor egyenesen rám nézett, igyekeztem nem sokáig a szemeibe nézni, mert az a tiszta kékség egészen zavarba hozott, márpedig én épp hivatalos voltam jelen. Üzletelni jöttem, nem a nyálamat csorgatni.
Amit ezután mondott, már sokkal inkább felkeltette az érdeklődésem, és talán egy kicsit az önbecsülésemet is. A hangjában nem éreztem ugyan gúnyt vagy lenézést, mégsem tudtam hová tenni a megjegyzését, és ezt felszaladó szemöldökeim is jól tükrözték. – Négy évvel ezelőtt szereztem meg a diplomámat, a mérnöki kamara pedig két év gyakornokságot ír elő, mielőtt valaki önálló tervezői minősítést kaphat. – Nem magyarázkodtam, inkább felvilágosítottam a tényekről, ha esetleg nem volt jártas az építészeti jogszabályok körében; a hangom mindenesetre ugyanúgy nem tükrözött sem felháborodást, sem sértettséget. A munkám minőségének dicséretét hallva pedig megengedtem magamnak egy finom mosolyt is. – Köszönöm. A legjobbnál kevesebbel általában nem érem be. Már ami a munkámat illeti – tettem hozzá gyorsan, magam sem tudom, miért.
Még ha sikerült is ellenállnom annak, hogy elvesszek a szemeinek kékségében, hát most azzal a vigyorral nem tudtam mit kezdeni, ahogy hol engem, hol az előtte heverő papírokat nézte. Ha nem fizetett volna sok pénzt azért, hogy most itt legyek, egy kicsit úgy éreztem volna, mintha nem lett volna biztos, mi is itt az üzlet tárgya: a munkám, vagy én. Talán ezért is próbáltam sürgetni, hogy térjünk a tárgyra, hátha még idejében kiderül, ha nem is a tervezőasztal feletti fáradozásaimat szeretné megfizetni...
A gondolatra el kellett fordítanom a pillantásomat, de szerencsére épp leült, így megadva nekem azt a két pillanatot, amire szükségem volt. Nem mintha az ezt követő intenzív nézése sokat segített volna rajtam... de legalább az kijózanított, amikor végre elárulta a terveit.
– Úgy érti, egy teljes új szárnyat szeretne? – kérdeztem vissza, meg sem próbálva leplezni a meglepetésemet. Ezek után még furcsábbnak tartottam, hogy még fizetett is a találkozóért; a telefonban legalább ötször elmondtam neki, hogy aligha van időm egy új projektre, hát még egy teljes épületszárny megtervezésére. Hátradőltem és kinéztem a hatalmas ablakon, hogy egy kicsit emészteni tudjam a hallottakat, mielőtt ismét rászegeztem volna a pillantásomat. – Ne vegye sértésnek, Mr. Raynor, de nem sok turistát láttam errefelé – vontam fel a szemöldököm, a „sok látogató” kifejezéssel ellentétes tapasztalataimmal reagálva. Persze nem az én dolgom volt, hogy mire költi a pénzét.
– És milyen határidőkben gondolkodik? – fűztem össze magam előtt a kezeimet, homlokom enyhén ráncba szaladt, ahogy őt figyeltem. – A telefonban már említettem, hogy jelenleg elég sok projektem fut párhuzamosan – tettem hozzá lassan, szinte elnyújtva a szavakat, hiszen ez az üzenet mondhatni legutóbb is süket fülekre talált. Inkább megoldotta a dolgot pénzzel. Sajnos, ha erre utazik, ezúttal kénytelen lesz a cégnek fizetni, ha azt akarja, hogy bizonyos feladatokat ne végezzek el; nem kockáztathattam az állásomat miatta. Addig nem, amíg én fizettem Nancy óvodai tagdíját, bár volt egy olyan érzésem, hogy a tanulmányaira sem árt majd félretennem.

Lesimítottam a szoknyámról az autó ülése okozta ráncokat, és közben újra meggyőztem magam arról, hogy nem öltöztem túl. Sophie tegnap este hangosan kinevetett a telefonban, amiért még a szerelésemen is problémázok – határozott célzásokat tett arra vonatkozóan, hogy talán egy kicsit nagyobb hatással volt rám a hang a vonal túlsó felén, ami nyilvánvalóan nem volt igaz –, de végül közösen egyeztünk meg ebben a ruhában. Nem volt kihívó színe vagy kivágása, még a hossza is konzervatívnak minősült azzal, hogy a térdemig ért, mégis furcsán éreztem magam; miért nem vettem egyszerűen csak kosztümöt?
Türelmetlenül megráztam a fejem, és reménykedtem, hogy Mr. Raynor ablaka nem a parkolóra néz, különben abban a szent pillanatban bánta volta meg, hogy még fizetett is ezért az időpontért, amikor látta volna, hogy így megbeszélem magamban a dolgokat. Hátrapillantottam a vállam felett, hogy ellenőrizzem, bezártam-e a céges kocsit, aztán megmarkoltam a táskámat és a parkolóra árnyékot vető impozáns épület felé vettem az irányt. Kíváncsian vettem szemügyre az építészeti megoldásokat, de annyira nem szemléltem kritikus szemmel; az én szakmai ártalmam főleg a belső terekre korlátozódott.
A cipőm sarkai ütemes, határozott kopogással jelezték érkeztemet az előtérben, de ahogy célbavettem a háttérbe nyúló folyosó előtt álló asztalt, erővel kellett lepleznem a meglepetésemet. Csinos, dekoratív hölgyre számítottam, a szükségesnél eggyel kevesebb gombbal rögzített blúzban és szűk ceruzaszoknyában, ám az asztal mögött ülő asszisztens valamennyire rácáfolt – ugyanis férfi volt. A kihelyezett névtábla alapján Jordan.
– Üdvözlöm – mosolyodtam el magabiztosan; tudtam, hogy a megbeszélt időponthoz képest pár perces előnyben is vagyok. A pontosságot mindig is nagyon fontosnak tartottam, hiszen ez volt a megbízhatóság egyik alapköve. – Tamara Rhodes vagyok, időpontra jöttem Mr. Raynorhoz.
Természetesen tudta, ki vagyok – jó asszisztensnek tűnt,  a mosolya is kedves és megnyerő volt, miközben egy kis türelmet kért tőlem, hogy informálhassa a főnökét az érkezésemről. Türelmesen várakoztam az előtérben, de közben egy fokkal kritikusabb szemekkel mértem fel a környezetemet; engem is meglepett, hogy alig tudtam koncentrálni, megmagyarázhatatlan idegesség lett úrrá rajtam, ahogy egyre közeledett a találkozás pillanata. A telefonban kinyilatkoztatott rámenőssége persze hagyott bennem némi keserű szájízt, de... volt itt valami más is.
Mielőtt még újra végiggondolhattam volna, hogy vajon megfelelően öltöztem-e fel, Jordan már vissza is ért, egy udvarias gesztussal jelezve, hogy szabad a pálya. Megköszöntem neki, nem feledkezve meg az udvariasságról, aztán elindultam a folyosón, aminek a végén szerencsére csak egy ajtó volt, nem adva sok lehetőséget a tévedésre. A lépteim magabiztosak voltak, ujjaim azonban a szokásosnál erősebben kapaszkodtak a táskámba, főleg, amikor megtorpantam a küszöb után két lépéssel.
A leendő ügyfelem – vagy nem – háttal állt nekem, az iroda tágas és nagy fényt beengedő ablakánál, széles vállain elegáns zakó, hosszú lábain a zakóhoz illő nadrág. Egy részem reménykedett benne, hogy az erőszakos jellemhez egy apám-korabeli fickó társul, vagy legalább valami taszító jelenség, ám hamar azon kaptam magam, hogy átható, világoskék szemek vizslatnak markáns, jóképű vonások takarásában.
Nem tudtam uralni a mosolyom zavartságát; azt hittem, könnyebb dolgom lesz.
– Személyesen – bólintottam, amikor megszólalt, és tettem egy újabb lépést befelé, pedig egy bizonyos idegpályám bekapcsolta a menekülj funkciót. Amennyiben ő is közelebb lépett, az udvariassági szabályokra tekintettel én nyújtottam neki kezet; ha nem jött oda hozzám, akkor csak egy biccentést fűztem az üdvözléshez. – Üdvözlöm, Mr. Raynor. – Normális esetben megköszöntem volna, hogy időt szakított rám, ezúttal azonban én voltam az, akinek... nos, megvásárolták az idejét, szó szerint.
Pillantásom az asztalra vándorolt, és természetesen azonnal felismertem a saját portfóliómat; az egyik tavalyi projektemnél volt nyitva. A tény, hogy azt lapozgatta, egyszerre legyezte az egómat, és töltött el még egy kis zavarral, ha eddig nem lett volna elég, pedig az elszántságát mi sem mutatta jobban, mint hogy még fizetni is hajlandó volt azért, hogy most itt legyek.
– Határozott elképzelései vannak? – szólaltam meg hamiskás mosollyal, mert bár a kérdést komolyan gondoltam, az egyik aspektust megint csak a körülmények válaszolhatták volna meg helyette. Ha hellyel kínált, annak megfelelően ültem le, ha viszont nem, úgy döntöttem, nyugodtan feltalálhatom magam. Egy ilyen határozott jellemmel szemben nem engedhettem meg magamnak, hogy meghunyászkodjak, és egyébként is érzékeltetnem kellett vele, hogy nem érek rá a küszöbön ácsorogni, annál értékesebb az időm. – Miről is lenne tehát szó? Remélem, így személyesen már pontosabban is megismerhetem a munka jellegét – céloztam a személyes véleményem szerint indokolatlan titokzatosságára a telefonban, és közben erősen koncentráltam, hogy minden határozottságom benne legyen a pillantásomban, amivel ránéztem.