Josephine && Tatiana

You can’t play God without being acquainted with the devil.

Bíztam benne, hogy sikerült utol érnem őt. Az sosem volt kérdés számomra, hogy eljön ha megkapja a hívásomat. Túlságosan sürget minket az idő. Tudja nagyon jól mást különben nem zaklattam volna fel a legszebb álmából. Ma este több kérdés megfordult a fejemben, azok egyike se tartozott a boszorkányhoz. Kevés baráttal rendelkezem, talán ketőt ha feltudnék sorolni. Nem titok, hogy ő áll az első helyen. Sosem ragaszkodtam vagy kötődtem igazán senkihez, mégis a kettőnk között lévő megértés valami olyat eredményezett, melyet képtelen vagyok másképp leírni mint barátság. Mély és kölcsönös szimpátia, mely egy erős kötelékké alakult az évek során. Nincsenek titkaim előtte, ismeri az életem szöszevényes fonalát egytől egyig. Annak ellenére, hogy tisztában votlam jöttével nem hagyhatom köszönet nélkül. Egy apró bólintást kapok válaszul, melynek láttán egy erőltetettnek tűnő félmosolyt kipréselek magamból. Mázsás súly nyomja a vállaimat, túlságosan hosszúra nyúlt ez az éjszaka. Bepillantást engedek neki az elmémbe, hogy megmutassam mitől váltam olyan kifacsarttá és az is világossá válhat számára miért éppen most hívtam. A pecsét kettőnk közös műve, mely arra hivatott, hogy elzárva a bennem munkálkodó Sötétséget. Ezt a valamit, ami gyermekkorom óta nem hagy nyugodni, folyton a bőröm alá kúszik, hogy aztán szörnyűségekre késztessen. Így láttam egykor, azóta megtanultam kontrollálni és magamévá fokozatosan magamévá tettem. Josephine elengedi a akezem, hoy aztán kínzóan lassan felnyissa szemeit. Ezernyi gondolat kavarog benne az előbbi képsorok után, mégis egyet bólint jelezve, hogy mindent ért.
- Köszönöm, tudtam, hogy rád számíthatok. Nem volt időm ilyesmin gondolkodni, cselekednem. Nem hagyhatjuk, hogy a fiatalok szét húzzanak, mikor az összefogás lenne a cél - megrázom a fejem mosolyogva - Köszönöm. A Sötétség erejét képes vagyok szinten tartani, feltéve... ha tudunk kezdeni valamit a pecséttel - kissé hangosan gondolkodom. Nem hagyhatom, hogy elhatalmasodjon felettem, az a mágiámba kerülhet. Mégis az elzárás gondolata meg se fordult a fejemben, ő nem is engedné, ahogy a jelenlegi állapotom sem a legalkalmasabb erre. Emlékszem mennyi erőt és energiát kivett belőlünk a megalkotása. Míg ezen töprengtem Jo elhelyezkedett mellettem és a gondolataiba merül megoldás után kutatva. A vagy szócska hallatán magasba szökik a szemöldököm és kíváncsian kémlelem a hold fényében.
- Mégis mire gondolsz pontosan szabadon engedés alatt? - teszem fel a kérdést, miközben pontosan tudom, hogy valaki alatt kire gondolt. A módszereink különbözőek, de mindketten hisszük, hogy a boszorkányok többre hivatottak annál, mint amire Bastien kárhoztatott minket. Sephine a koalíció tagja és a vímpr elkötelezett híve, legalábbis a többi talpnyaló előtt biztos, míg a háttérben mérhetetlen ellenérzéssel van felé.
- Hogy ne emlékeznék a 3 napos kis kalandunkra, majd az azt követő 1 héten át tartó film és gyorskaja maratonra - nevetek fel, majd szisszenek egyet a fájdalomtól. Kétségtelen, hogy az azt követő héten nem sok mindenre voltunk képesek, mintha teljesen lecsapolt volna minket egy vámpír. A kérdése egyértelmű, ahogy a válaszom egy része is.
- Nem zárhatom vissza két okból. Egyértelmű, hogy nem engedné, most is érzem, hogy a felszín alatt kapargatja a pecsétet és tombol a felvetés hallatán. Mindazonáltal az a kis rész, melyet nap mint nap használok belőle a részemmé vált. A testembe ivódott a feketesége és a mágiámmal össze olvadt. Ha a Sötétség meghal, akkor én is - vázolom a tényeket Jonak halálos nyugalommal. Erre túlságosan fiatalon rá kellett döbbennem. Ha teljesen elzárom, akkor olyan tettekre sarkall, melyek vérben fürödnek. Ha teret engedek neki úgyszint vérmező tarkítja utamat. Így az aranyközéputat kellett választanom és megosztanom vele a testem, míg ő készségesen adott az erejéből. Ez majdnem a mágiámba került. Azokban az időkben, végső elkeseredésemben kerestem fel a mellettem ülő boszorkányt.  Hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat.
- Nem megyek vissza a kovenhez. Zsákutca az egész - teszem hozzá inkább csak magamnak, mégis a boszi számára fontos lehet ezen információ.

●●  ●●  by barb

Kevés barátom volt. Az idők folyamán a bizodalmam, vagy éppen a hűségem fogyott, mert olyanok árultak el, akikről sosem sejtettem volna, hogy megteszik, miközben olyanok nyújtottak segítő kezet, akikről addig tudomásom sem volt. Az idő bebizonyította, hogy még az is tévedhet, aki a mágia által lehetőséget kapott mások elméjébe betekinteni. A hazugság időnként olyan szinten növekszik és burjánzik a gondolatok között, mint a rákos sejtek. Nem lehet kiválogatni, hogy mi a valós, és mi az ami csupán fikció.
Tatiana azon kevesek közé tartozott, akikben szemernyit sem csalatkoztam az évek alatt. Éppen úgy vállalta személyiségének árnyaltabb, vagy éppen sötétebb oldalát, mint azt, hogy örökké a jót akarja szolgálni. Csak az ő eszközeit időnként beszennyezte a tehetetlenség vagy éppen a túlzott küzdeni akarás minden sötét démona. Nem volt vétek nélküli, ahogyan egyikünk sem, de ő ezt mindig vállalta. Előttem legalábbis. Sokan szerettek mártír szerepben tetszelegni, sokan gyáván megbújtak a háttérben, ahogyan én is, és voltak olyanok, amilyen ő volt, akik az utolsó leheletükig küzdöttek egy célért, vagy éppen azért, hogy a méltóságukat megőrizzék. Bárcsak akkor lett volna bennem ennyi erő és ennyi kitartás, ami Tatiban volt, amikor hagytam, hogy Dorlan magamra hagyjon.Megvoltak az eszközeim a visszatartására, de mi értelme lett volna, ha ő maga másképpen döntött? Az elméjét manipulálni pedig sosem állt szándékomban.Ha nem őszinte, akkor hagyni kell elmenni, ahogy én is tettem. Most mégis minden alkalommal, valahányszor emlékezni akarok, valahányszor zaklatottan nyugalmat keresek, mindig a temető vaskos fái között lelem meg. A helyen, hol ő nyugszik, vagy legalábbis emléke annak ami volt. Mert sosem tudhattam meg valójában mi történt. Bastien kizárta az elmémet Trish varázslata által arról, hogy mi történt azon az éjszakán, amikor a férjem meghalt. Sosem volt lehetőségem úgy meggyászolni őt, ahogyan azt illett volna. Ezt is elvette tőlem.Megbocsáthatatlan vétkeinek nincs vége, és bennem egyre jobban és egyre erősebben munkálkodik az indulat és a harag. Érzem is, hogy már nem vagyok olyan vétek nélkül való mint egykoron. Már nem csupán a jót szolgálom, noha továbbra is az egyensúlyra törekszem. Mégis talán a sötétség többet elfoglal a lelkemben, semmint egykor.
Tapintható az a fajta zajos csend, ami ezen a helyen fellelhető A fák beszélgetnek csupán, az éjjel minden apró neszre a szél játékos fütyülésével felel, és átszalad a levelek között. Nem akarok csendes lenni, a lépteim hallhatóak már messziről, fizikálisan akarom, hogy Tatiana érzékeljen. Nem volt kérdés, hogy jövök. Nem volt az sem kérdés, hogy bármit szeretne, segíteni fogok neki. Nagyon rossz állapotban találom. Amidőn ott előtte térdelek és fürkészem a fáradt és fájdalmas vonásokat, megszólítom. Köszönetére csak egy fél másodpercre lehunyt szemhéjjal és egy óvatos bólintással felelek.
Ujjai a csuklómra simulnak, és egy pillanatra rámfonódik az ereje. Végigáramlik a testemen a gondolatainak kusza örvénye, hogy a végén az elmémbe képekként jelenítse meg az elmúlt idők eseményeit. Olyan az egész mintha egy forgatagban néznék színes és egybefüggő képeket. Próbálom feldolgozni, noha vannak részeket, amelyeket nem teljesen értek. A végére azonban világossá válik, hogy a pecsét, amelynek nem szabad lett volna, hogy kinyissa okozta mindazt a bajt, amiben most volt. Ideiglenesen talált rá megoldást egy zöld boszorkány, ez azonban csak fizikálisan oldotta meg a helyzetet. A pecsét végleges lezárásához ketten kellünk, ahogyan egykor ahhoz is, hogy megalkossuk. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy Tati a jelenlegi állapotában erre alkalmas lenne. Óvatosan engedem le a kezem és lassan nyitom ki a szemeim, még kissé pislogok a holdnak kékes fényében, amely szokatlan az előbbi világos képsorok után. Bólintok.
- Ez nem is kérdés, hogy segítek. De Tati….akármennyire szorongató volt a helyzet, ezt nem szabad lett volna. Te is tudod. Az életeddel játszol minden alkalommal. A pecsét olyan mint a viasz, amelyet minden nyitáskor kicsit megolvasztasz, és a végére elfogy. Nem lesz mit lezárni. A mágia szövete szakadozott, és a hiányosságokat kellene pótolni. Túl sok erőt kellene visszazárni. Az évek alatt sokat erősödtél ebben is.- jegyzem meg, miközben elengedem a kezét, és a térdelő helyzetből visszahelyezkedem, és egy nagyobb földtúrásra ülök rá. Alkaromat a combjaimon pihentetem. Elgondolkodva hümmentek néhányat, mert talán létezik valami más megoldás is.
-....vagy…- óvatosan próbálom a dolgot megközelíteni, mert még magam sem vagyok abban biztos, hogy ez helyes lenne, vagy éppen erkölcsileg vele szemben nem lenne aggályos. Ugyanakkor tudom, hogy ezt az erőt kivételesen jó vagy legalábbis számomra jónak ítélt dolgokra lehetne fordítani.
-....esetleg engedhetünk belőle szabadon egy kicsit. A sötétségből. Nem mondom, hogy biztonságos, azt sem, hogy tökéletesen tisztában vagyok a körülményekkel, vagy éppen a következményekkel. De van valami, ami ellen talán felhasználhatnánk. Vagy valaki ellen…
Tatiana előtt nyílt titok, hogy bár a koalíció és Bastien elkötelezett híve vagyok, valójában egészen más érzéseket táplálok a város fővámpírjával szemben. Sokan gyűlölik őt, de a legtöbbjét ilyen vagy olyan módon a saját oldalára tudta állítani. Tőlem azonban olyasmit vett el, amit soha semmilyen módon nem tud nekem kárpótolni, éppen ezért a haragom sem múlik iránta, ahogyan a megvetésem és a gyűlöletem sem. És egy ideje már az eszközökben sem válogatnék, ha arról lenne szó, hogy őt eltiporjuk.Dorlan hiánya úgy szakítja szét bennem az összes jót és tisztaságot, mint a vihar a kint hagyott mosott ruhákat.Képtelen vagyok már az lenni aki egykor mellette voltam, és nem vagyok büszke arra akivé nélküle váltam.
Kérdőn és várakozón figyelem Tatiana-t, hogy vajon mit gondol erről, ugyanakkor felvázolok egy másik, lehetséges utat is.
- De ha azt akarod, hogy mindent ami benned van zárjunk el, akkor szükségünk lesz még egy boszorkányra. Te nem vagy jelenleg elég erős, bár tagadhatatlan, hogy te semmiképp nem maradhatsz ki belőle, de kell még egy biztosíték, valaki aki megtámogat a varázslat ideje alatt. Elkészíteni sem volt egyszerű erre te is emlékszel- nagyjából három napon át tartott az idézés, és után majdnem egy hétig olyanok voltunk, mint akik gyalogszerrel járták meg keresztbe a sivatagot, víz nélkül.
- Visszazárni sem lesz olyan könnyű. Mit választasz?
Teszem fel végül halkan, majdhogynem suttogva a kérdést, teljes mértékben rá bízva a döntést, és még csak meg sem próbálkozom az elméjében kutakodni. Pedig tudom, hogy hagyná.

Josephine && Tatiana

You can’t play God without being acquainted with the devil.

Röviden és tömören. Pocsék estém volt. Nem elég, hogy a koven tagjai fékezhetetlen idióták, még a pecsétet is fel kellett oldanom, hogy móresre tanítsam őket. Sajnos nem ez volt a legjobb ötletem. A hegy gyorsan vissza állt eredeti állapotába, amint rá helyeztem tenyerem és elmormoltam a lezáró varázslatot. Ugyanakkor valami balul sült el és a vérzés nem akart elállni. Egyedül képtelen voltam megoldani ezt a problémát, így a zöld boszorkányhoz kellett fordulnom, aki nagy gyógyító hírében áll. A sebet sikeresen ellátta, viszont óva is intett egy újabb pecséttöréstől. Mondania sem kellett, anélkül is tudtam. A következő az életembe kerülhet. Hatalmas dilemmába kerültem, miután elköszöntem tőle. Kerestem egy nyugodt helyet, hogy felelevenítsem a gondolatátvitel fortélyait. Pár óra elteltével megtaláltam azt, akit kerestem. Segíts! Suttogtam az elméjébe, de talán többet sikerült átadnom neki, mint azt szerettem volna. Nem akartam, hogy tudjon a fájdalmaimról és a csúnya éjszakámról. Mindketten tudjuk, hogy ok nélkül sose hívtam volna, főleg nem ilyen korai órán. Alig érzékelhetően karon ragadtam, kellett egy kis nyomás és nekem is szükségem volt egy apró érintésre. Tudnom kellett, hogy nem vagyok egyedül. A kovenre nem számíthattam se most, se később. Ő viszont megért és ismeri a történetem. Hallom a hangját elmémben, de képtelen vagyok válaszolni. Kifáradtam és amúgy sem az erősségem a gondolatátvitel. Indulnom kell, ha előtte akarok oda érni a megfelelő helyre. A temető ódon kapuja nyikorogva adja meg magát, ahogy mozgásra kényszerítem. A hold magasan halad az égen, fénnyel itatva át hangtalan utam. A jelöletlen sírok felé haladok, melyek gazdája homályba veszett az évek alatt. Egy kisebb imát elmormolok az ősök emlékére. Tudom mit keresek. Azt az apró főnix alakú szobrot, mely egy kisebb kupacon áll árván. Sosem fog újjá születni, s ez valahol szomorúsággal tölt el. Egy kivágott farönkön pihenek meg, halkan lélegzem. Talán még a sokk hatása vagy a belém nyomott gyógyfüvek hatása ez. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mire ágak reccsenésére lettem figyelmes. Ezen az órán senki se jár a temetőbe, így biztos vagyok benne, hogy ő az. Néma fohászom száll az égbe, az ősöknek mondok köszönetet, amiért engedték, hogy segítségkiáltásom eljusson hozzá. Biztonságra vágytam, éppen olyanra melyet ő is tapasztal, amikor ide jön a férje nyughelyéhez. Évekkel ezelőtt kiváltságosnak éreztem magam, amiért megmutatta ezt a helyet. Az én szememben akkor indult útnak igazán a mi kis szövetségünk. Nézem vékony alakját, ahogy közelít, mégsem látom igazán. Szememet ellepi a láthatatlan köd, ami apránként oszlik fel csupán. Ez mégsem vet véget gondolataim cikázásának, ahogy a megoldás után kutatok elmémben. Elém térdel, én pedig hagyom, hadd fordítsa a fejem maga felé. Ha nem így tennék akkor is látná rajtam az apró jeleket. Belém lát az ismeretségünk kezdete óta, ezért sem okozott problémát, hogy megnyíljak neki.
- Jo... - suttogom mérhetetlenül fáradtan - Köszönöm! - tekintetünk össze fonódik. Ahelyett, hogy beszélnék megmutatom neki azt, hogy mi történt velem ma éjjel. Kezdve a Szentiván éji ünnepséggel, a koven tagok versengésén át az én móresre tanításomig. Itt kicsit megszakítom a képet, hiszen számomra sem teljesen világos hogyan jutottam el a gyógyító házáig. Aztán pár gyors képben megmutatom a probléma forrását és annak ideiglenes megoldását is. Könnyebbnek érzem magam, hogy nem kellett elmondanom mindezt. Tudom enélkül is pontosan látott mindent.
- A következő alkalomkor vagy a Sötétség nyel el vagy a pecsét okozta seb miatt elvérzek. Egyik sem tartozik a jövőképeim közé. Egyedül képtelen vagyok kiküszöbölni a hibát. Ugye segítesz nekem? - hangom és pillantásom kérlelő, majdhogynem könyörgök neki. Megváltásra van szükségem.

●●  ●●  by barb

A digitális óra számlapja éppen csak átfordult hajnali kettő órába, és vörösen, élénken világított bele a koromsötét éjszakába. Akkor már legalább másfél órája forgolódtam, elaludni nem bírva, noha nem tudnám megmondani, vagy megfogalmazni még gondolatban sem, hogy mi okozta nálam ezt a fajta nyugtalanságot. Valami rossz előérzetem volt, bár ennek jele, ebben a különösen nyugodt, szokatlanul csillagfényes éjszakán nem mutatkozott. Odakint olyanfajta csend honolt, amit a megszokott apró neszek, alig érzékelhető zajok törtek csupán meg. Én mégis dobogó szívvel, rideg verítékkel a halántékomon, nyitott szemekkel bámulva az eperfa ágainak mozgó, szurokszín árnyékát feküdtem az ágyamban.
Ólomként nehezült az érkező álom a szemhéjamra és egyre többször, egyre sűrűbben maradt lehunyva a szemem. Kopogni kezdett a szél a fák lombjai között, suttogott a száradó levelek között én pedig hagytam, hogy a jótékonynak ígérkező, pihentető alvás magával ragadjon.
Nem tudom mennyi idő telhetett el ebben a testetlen lebegésben, éppen csak az elején, az álomtalan térben létezve, amikor a mellkasomban egy erőteljes lökést éreztem. Átforrósodott az utolsó csontom is, a véremet az erek falának feszítette az energia, a mágia hulláma pedig úgy emelt fel, mintha könnyű kis pitypang ernyő lennék a lankadó nyári szellőben. Szemeim sarkig nyíltak, meredten bámultam magam elé, a levegő után pedig kapkodnom kellett, mintha éppen most akarna elfogyni az utolsó is. A hang a fejemben ismerős volt, olyan ismerős….régen hallottam, idejét sem tudnám megmondani mikor. Akkoriban határozott volt, eltökélt és erejét tökéletes egyensúlyban tudta használni. Kisérletező jellem, mégis több volt benne az igazságérzet, csak éppen az eszközök amelyeket használt nem feltétlen egyeztek az én értékrendemmel. A hangjára mégis jól emlékszem, ahogy arra is, hogy bármikor hívott volna, bármikor amikor szüksége volt rám, gondolkodás nélkül indulok. Vékony volt a hangja, szinte alig hallottam, mégis az erőben megkapaszkodva eljutott hozzám. A segítségem kérte, bár nem mondta, hogy miért. Abban azonban biztos voltam, hogy bármi is legyen az, kellően fontos lehet, ha ilyen módon próbál eljutni hozzám.
Szinte éreztem a hűvös érintését a karomon, a sürgető ujjak szorítását, a néma pillantást, amely arra sarkall, hogy ne azt nézzem, hogy mennyi az idő, hanem induljak. Tudni fogom hova kell mennem. Érzem belülről...éreznem kell….és érzem is. A fejemben zakatol, ott bújkál az első léptekben amelyet megteszek, amint kikelek az ágyból és öltözni kezdek. Némán, hangtalan, még villanyt sem kapcsolva, csak a szűrt kandelláberek arany fényébe burkolózva, félig az árnyak között. Farmert húzok magamra és egy vörös vászon inget, férfias gallérral és gombolással. Háromnegyedes ujjú,így fölé mindenképpen veszek egy bordó blézert is. Hűvösebbek már az esték mint nyár közepén. A hang a fejemben halkan zokog és tovább keres. Felelnék neki, felelek is a magam módján. A kezet, amely illúzióként fonódik a csuklómra, ugyanúgy gondolatban lágyan átsimítom. Megyek már.
A szoba ajtajából azonban még visszafordulok. Valahogyan érzem, hogy van pár dolog amire szükségem lehet, így a gardrób szekrény jobb oldali fiókjából egy sötétkék bársony kis szütyőt emelek ki. A zsinórozása, maga az anyag, a rajta lévő hímzés arról árulkodik, hogy nem mai darab, és az igazság az, hogy a benne lévő holmik sem azok. Egy része a sajátom, egy része pedig a férjem hagyatéka. Megérzés, vagy talán nagyon is valóságos érzet az amely elragad, és arra ösztönöz, hogy vegyem ezeket magamhoz, mert szükségem lehet rá. Az erő egyre nehezebben terül el a mellkasomon, és hirtelen éles, nagyon erős fájdalmat érzek a fejemben. Összegörnyedek, kezeimet a halántékomhoz tapasztom, és kell legalább egy perc, mire magamhoz térek. Vér szaga teríti be az orromat, amely aztán hirtelen alábbhagy, ahogy a fájdalom is. De a biztatás arra, hogy indulnom kell nem marad el. Valami történt. Tati mit csináltál?
A kérdés csak némán hangzik el, inkább csak magamnak, bár meglehet a foszlányok, valamiféle visszhangként hozzá is eljutnak. Nem tudom. Most csak az számít, hogy mihamarabb rátaláljak. A belváros fénytelen házait magam mögött hagyom, ahogy a csupaüveg, feketén ásító ablakokkal pettyezett toronymagas épületeket is. Némán, csak előre a kanyarodó járdát nézve haladok, hagyom, hogy a mágia hívogatása vezessen. Szinte nem is én irányítok. Kerteket, külvárosi üres telkeket, romosabb, vagy éppen viszonylag jó állapotú házak egész sorát hagyom magam mögött. Elhagyott raktárépületeket, kibelezett üzleteket,emberek nélkül hagyott egykor szebb napokat látott játszótereket. A külváros nem Washington ékköve, de őszintébb minden errefelé, semmint a hazugságok mérge a luxusban. Amikor a töredezett, pókhálóként szabdalt járdákkal tarkított utcákra érek már tudom hova tartok. Mélyet sóhajtok, a múlt fájdalma órási súllyal még rám telepszik. A temető kovácsoltvas kapujában megállok, és felnézek a holdtól ezüstfeketében úszó égboltra. Ez az egyetlen hely ahova titokban, láthatatlan járok, az egyetlen jelöletlen sír, ahol megfordulok. Egy bazaltból faragott apró kis főnix madár egy földkupac tetején, és néha három szál fehér rózsa. Nincs név, nincs semmi más, csak a madár, amely emlékeztet egykor volt ígéretemre, amit neki tettem 1836 nyarán.
“ Ha elbuksz én felemellek. Én leszek a tűz, amely porrá hamvaszt, hogy aztán ebből éledj és szállj magasra! Életem Csodás Főnixmadara!”
Bukott ígéret, amelyet sosem tudtam betartani. Kárhoztatnom kellene magam, de nem teszem. Én próbáltam, ő ellenállt. Bastien azonban éket vert közénk a bosszújával, a csillapíthatatlan mohóságával.
Reccsennek lépteim alatt a vékonyabb ágak, ahogy befelé haladok. Nem is törekszem a csendre, sőt talán szeretném is, hogy ha hallana. Tatiana ismeri a helyet, tudja, hogy hol nyugszik emléke a férjemnek, hol érzem magam a világon egyedüliként biztonságban. Hát ő is idejön, talán mert tudja, hogy itt ő is biztonságra lelhet. De mi történhetett?
A kupac melletti kivágott farönkön ül. Tekintete egyenesen rám vetül, és végig követi amint közelebb érek hozzá. Ebben a gyér, szinte semmi fényben is látom, hogy fáradt és gondterhelt az arca. Pár hónapja, hogy utoljára láttam, és akkor azt mondta van valami aminek utána akar járni….nem mondta mi az, én pedig nem faggattam. Csak bíztam benne, hogy tudni fogja mikor kérjen segítséget, ha úgy hozná a szükség.
- Tati….- sóhajtom megszólítva őt, és fél térdre ereszkedem előtte. Kezem megemelem, és ha hagyja, akkor tenyerem finoman helyezem arcának jobb felére, hogy magam felé fordítva jobban megnézzem magamnak.
- Hívtál, én pedig jöttem.
Nem kérdezem mi történt, látom magamtól is, hogy baj van. Csak még azt nem tudom mi lehet a baj. Vele történt valami? Bántották? Nem akarom faggatni, de tekintetem egy pillanatra sem ereszti őt, sőt biztatón vezetem végig rajta, jelezve, hogy beszéljen, mondja el mi történt.