Amióta csak az eszem tudom, mindig azon gondolkoztam, hogy vajon nekem miért csak egy szülővel kell beérnem, ameddig a többieknek kettő van. Folyamatosan emiatt nyaggattam anyát, aki mindig kitérő válaszokat adott. Aztán amikor már végre tényleg kezdtem volna belenyugodni, hogy sosem fogom megismerni az apámat és talán azt a családot akik miatt én sosem kellettem neki, akkor kiderült az igazság. Kiderült, hogy azért nem kellettem neki, mert nem is tudott a létezésemről. Sőt mi több még csak azt sem tudta, hogy akár létezhetnék is, mivel egy alattomos, gonosz bűbáj hatása alatt volt végig.
Most pedig, hogy alkalmam van látni Őt a nővérem és a húgom, minden régi érzésem újra a felszínre tört. Újra annak a szeretet és figyelemhiányos kislánynak éreztem magam aki mindig is voltam. Legalábbis addig ameddig az erőm meg nem mutatkozott. Onnantól nagyot fordult velem a világ és végre rátaláltam önmagamra. Vagyis… arra aki akkor lenni szerettem volna.
Talán annyi lehettem, mint most a kishúgom és így visszagondolva az akkori önmagamra és az esztelen világnézetemre, már csak mosolyogni támad kedvem. Pont ugyan úgy ahogy akkor amikor rápillantok és észreveszem az apró hasonlóságokat közte és köztem. Ezek mind olyan dolgok amiket apától örököltünk és amik különlegessé tesznek minket.
Kyra és Ő nagyon szerethetik egymást és emiatt egy kicsit féltékenynek is érzem magam. Persze Ők nem tehetnek róla, az egyetlen felelős ezért az anyám.
A testvéreimet és apát figyelve rá kellett jönnöm, hogy több közös van bennünk, mint különbözőség. Legalábbis ami apát és engem illet az biztos. Ahogy bizalmatlanul méregette az óriáskereket, az a saját gyermeki reakciómat juttatta eszembe, ennek köszönhetően pedig egy halk kuncogás szakadt ki belőlem.
Óvatosan ólálkodtam körülöttük, így pontosan láttam azt is amikor beültek a piros kis fülkébe és elindultak a magasba. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de valahogy egy borzongató érzés telepedett rám. Éreztem a zsigereimben, hogy baj lesz csak azt nem tudtam mi. Valahogy mindig megéreztem az ilyen dolgokat. Ez amolyan 6.érzék nálam ami sajnos vagy nem, de sosem hagyott még eddig cserben. Úgyhogy a legjobbnak láttam a közelben maradni és ha szükség van rá akkor besegíteni.
hűvös szellő kavarta fel a vidámpark járdájára rakódott vékony porréteget, miközben az egyik közeli árus standjánál hangos csilingelésbe kezdett egy szélcsengő. Már majdnem kellemesnek mondható volt a jelenet, amikor is egy hangos és fülsértő reccsenés érkezett a hatalmas szerkezet motorja felől.
Szinte egy szempillantás alatt csődült össze egy kisebb tömeg amikor az óráskerék megállt és imbolyogva mozgott minden kis fülke.
Természetesen a kezeléséret felelős személyzet azonnal összecsődült és ki-ki a saját feladatát kezdte el, hogy a hibát mihamarabb elhárítsák. Volt aki az embereket csitítgatta, volt aki szerszámot ragadott és olyan is akadt aki egy megafonnal a kezében állt ki az Óráskerék előtti részre, hogy onnan tájékoztathassa a fent ülőket az eseményről.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy egy pillanatig nem aggódtam a testvéreim biztonságáért, de teljesen biztos voltam benne, hogyha apa és én is itt vagyunk akkor nem eshet bántódásuk. Erre pedig ha kell akár meg is esküszöm.

Az utóbbi időben mindig akadt valami hír, amivel kedveskedhettem az olvasóimnak. Tudom, nem az én rovatom a legfelkapottabb az újságban, de azt hiszem azért nincs okom panaszra. A legutóbbi cikkemre is például, egészen jó visszajelzéseket kaptam. Így a mostani cikkemmel is hasonló színvonalat kellene megütnöm ahhoz, hogy a főszerkesztő talán észre vegye, hogy létezem.  
- Jen! Ha a főnök keresne, akkor mond meg neki légy szíves, hogy kimentem terepre, és időben megleszek a cikkel. – szóltam oda a velem szemben ülő lánynak.
Érdekes egy figura, a maga rendmániájával és fertőtlenítés mániájával, de már megszoktam, hiszen amióta itt vagyok azóta ülök vele szemben az irodában. Talán azért is bízom rá ezt a kis infót, hiszen tudom, hogy nem kezdene el kavarni a hátam mögött. Mert akármennyire is mézesmázos egy-egy személy, nagyon is jól tudom, hogy ki szeretnének túrni a szerkesztőségből. Az pedig ha nem tudja senki, hogy hová lettem munkaidőben, az egész jó alap lenne ehhez. Na nem mintha sűrűn oda dugná az orrát az asztalomhoz a felettesem, de sosem lehet tudni. Végtére is mindig történhetnek csodák.
Sietősen összeszedtem a dolgaimat és kistáskámmal a kezemben elindultam a következő cikkem eseményének helyszínére. Hosszas zötykölődés és egy kissé nehézkes parkolóhely keres után csak megérkeztem a célomhoz.
Azt nem mondanám, hogy sűrűn megfordultam a vidámparkban kisgyerekként, de azért tudtam, hogy hol találom amit keresek. Mondjuk ha nem lettem volna alapból tisztában vele, akkor is nagy segítségemre lett volna az a nagy és robosztus építmény amin ott díszelgett az „ÜZEMEN KÍVÜL” felirat.
A vidámpark vezetősége már évek óta tervezte ezt a beruházást, de valahogy sosem volt meg rá az anyagi keretük, hogy végül megvalósíthassák. Most viszont egy nagyobb jótékonysági rendezvény összes bevételét nekik ajánlották a szervezők. Így hosszas tervezgetés után, a hétvégén végre átadásra kerül a világ egyik legkülönlegesebb hullámvasútja.
Ennek alkalmából pedig a park vezetősége számtalan egyéb rendezvénnyel és kedvezménnyel várja az idelátogatókat. Ami valljuk be őszintén ösztönző lehet, hiszen az utóbbi időben rengeteg furcsaság történt amire semmilyen magyarázatot nem találtak, vagy nem is kerestek… De egy ilyen fajta jókedvet és örömöt okozó program mindenkit kizökkenthet ebből a letargikus állapotból.
Már csak arra van szükség, hogy az egészet, probléma nélkül letudják és utána is zökkenőmentesen működjön ez a monstrum.
Ahogy a jelenleg még lezárt bejárat előtt állva felnéztem, egészen parányinak éreztem magam. Na nem mintha amúgy hatalmas magasságokba csapnék, de azért ez még a nálam jóval magasabb emberek számára is meglehetősen ijesztő lehet. Főleg az olyanoknak akik ehhez nincs hozzászokva. Engem mondjuk nem zavar, hiszen a lakásom is a tizedik emeleten van, úgyhogy én személy szerint már megszoktam.
Éppen az utolsó mondatomat készültem lejegyzetelni a cikk vázlatához amikor ismerős hang ütötte meg a fülem. Ösztönösen kaptam a hang irányába a tekintetem, amikor hallottam Kyra jellegzetes orgánumát. Mégis mit keres Ő itt?
Aztán ahogy tüzetesebben megvizsgáltam a szituációt, rá kellett döbbennem, hogy nem egyedül van és nem is barátokkal. Sokkal inkább a családjával, vagyis a családunkkal. Apával és a kishúgunkkal.
Még az előtt, hogy végig gondolhattam volna, hogy mit teszek, a lábaim elindultak abba az irányba amerre Ők is tartottak. Nem kellett hozzá zseninek lenni, hogy rájöjjek, az óriáskerék az úticéljuk. Amit mondjuk meg is értek, hiszen eszméletlenül gyönyörű onnan a rálátás a kivilágított városra. Legalábbis, ha az emlékeim nem csalnak. Hiszen, talán ha egyszer ültem azon a fém óriáson. Már akkor sem volt túl bizalomgerjesztő és ez az évek alatt csak rosszabb lett, hiába minden próbálkozás. Nincs az a festékréteg, amivel azokat a hibákat el lehetne kendőzni, pedig ránézésre tetemes mennyiséggel próbálkoztak már.
Ettől függetlenül készen állok arra, hogy sanyargassam magam egy kicsit és figyeljem ahogy a családom szórakozik anélkül, hogy egyáltalán tudatában lennének annak, hogy én létezem.