szerepkör

Az íróasztalomnál ülök, és dolgozom. Jelenleg műfordító vagyok, de képtelen vagyok a munkámra gondolni, mindig elkalandoznak a gondolataim, és leginkább Kasumi felé. Az a kölyök. Mindig az a kölyök, pedig a legkevésbé sem volt betervezve nekem egy gyerek, aki még csak nem is a vérszerinti gyerekem, mert én képtelen vagyok rá.
Hehh, beleírhatom az életművembe. Mintha nekem lenne olyanom, és érdemes lenne foglalkozni vele. Nem vagyok különösebben érdekes alak, aki bármi figyelemre vagy éppen tiszteletre méltót tett volna az életében. Nem vagyok egy meg nem értett zseni, és nem vagyok egy különös népszerűségnek örvendő egyén sem. Egy egyszerű férfi vagyok, egyszerű múlttal. Valaki, aki talán senkinek nem volt megfelelő. Aki senkinek sem kellett. Aki kívül reket az életen.

- Kei, nem hiszem el. Már megint hol jár az agyad?! - förmedt rám Nobu, és visszapislogtam rá. Tizenhat éves voltam, nem érdekelt a bátyám mondandója, lévén sosem volt jó a kapcsolatunk.
- Ne érdekeljen. Mit akarsz, Nobu? Mondd, és aztán hagyj is békén, nehogy apa kiszúrja hogy azzal lopod a napod hogy velem akarsz beszélgetni - vágtam vissza. Kiábrándult tini voltam. Nem szerettem hogy Nobu mindig tökéletes volt, és mindig azt kaptam vissza a szüleimtől hogy bezzeg a bátyád. Az árnyéka örökösen ott lebegett felettem és nem voltam ezzel kibékülve. Nem voltam egyébként rossz gyerek csak dacos, és a diákmunkákkal megszerzett pénzem félretettem. Otthon nem voltak költségeim, csak amit én akartam magamnak megvenni. Gyűjtögettem hogy elmehessek innen.
- Megint azon töröd a fejed hogy elmész? Tizenhét vagy Kei, hol állnál meg egyedül az éltben? - csóválta a fejét Nobu. Kínosan ráérzett mit akarok tenni, talán ő nem érezte hogy én nem kedvelem különösebben.
- El is fogok menni innen. Ez nem élet. Örökké csak te és te... nem a te hibád, Nobu de egyszerűen belefáradtam már hogy a szüleink semmibe vesznek - sóhajtottam fel, ahogy ránéztem. Szerettem a bátyámat, de valahol mégsem. Furcsa kettős érzéssel töltött el mindig is.

Megrezzenek, ahogy pislogok, és eltűnik az emlékkép. Keserű mosolyra húzom az ajkaim, hiszen hány éve már hogy a bátyám meghalt, talán már az unokái sem élnek. Őszintén szólva nem érdekel. Az utolsó hírem róla az volt hogy megnősült, de hogy hány gyereke lett vagy lett-e, azt már nem tudom. Tudom hogy szörnyű alak vagyok, de egyszerűen semmit nem kaptam tőle hogy foglalkozzak vele, miután levetettem az árnyékát magamról. Kyotoban éltünk és ő ott is maradt, átvette a szüleink éttermének vezetését. Csinos üzletember, üzleti főiskola, öltönyök csinos kis barátnő, később menyasszony... Mindez nekem nem kellett, és sosem vágytam rá igazán. Ha jobban meggondolom egy öltönyöm sincs. Jah de, Kasumi miatt vennem kellett egyet.
- Milyen régen volt már... - simítom hátra a hajam, ahogy rágyújtok, és lustán kifújom a füstöt, hagyom hadd kavarogjon előttem, úgysem öl meg.

- Túl sokat dohányzol, Kei... - dorombolta Andrea, miközben átkarolt egy kiadós menet után. Az ágyban fekve fújtam ki a füstöt és elmosolyodtam. Ritka mosoly volt, csak neki járt. Ő tett azzá ami vagyok, és lehettem harminc éves. Ezen az éjszakán történt, ami egy egyszerű szexel kezdődött, mert elcsábított egy bárban. Hagytam magam, könnyelmű voltam, nem törődtem semmivel. Sodródtam az árral, és ha tetszett egy nő hát felcsíptem. Volt olyan is hogy le kellett rendeznem a férjet is, de hát... ez benne volt a pakliban. A szertelenségem miatt nem is maradtam sokat egy nő mellett. Andrea kivételes szépség volt, hollófekete haj, igéző zöld szemek és éles vámpír agyarak mint kiderült.Megharapott és túl sokat ivott belőlem, amitől megijedt és a saját vérét adta nekem hogy meggyógyítson és aztán... nem tudom miért ölt meg. Ez volt a kulcs ami elfordított valamit, hogy nem csak meggyógyultam, olyanná is váltam mint ő. Nem maradtam vele sokáig, a saját életünket éltük mindketten.

Kemény időszak volt, masszív vérgőzös hónapok mire megtanultam uralkodni az új lényen, ami lettem. Vámpírság, viszont előttem állt az élet és Amerika. Nem keseregtem hát sokat. Az egész világ arra várt hogy felfedezzem. Elmentem a boszorkányokhoz, ahol az Első Boszorkány áldását kértem, és megadta. Nem tudom miért. azt mondta, több rejlik bennem mint fagy, és eljön az a napfény, ami majd felmelegít.
Nem tagadom, voltam katona és harcoltam különféle háborúkban hogy ne tűnjek ki közülük. Akkoriban nem volt túl kifizetődő vámpírnak lenni, így komoly munkát fektettem abba hogy ne ismerjenek fel hogy mi vagyok. azután voltam sok minden. Rengeteget utaztam és körbelaktam a kontinenst. Voltam pincér, pultos, gyári munkás, újságíró. Írtam két regényt és zenészként két lemezt is összeraktam, de sosem hozta meg a világsikert amit reméltem. Bár nem is tudom reméltem-e ilyesmit.
Manapság műfordító és tolmács vagyok, és azóta sem tettem be a lábam a szülőföldemre, de egyszer elviszem arra Kasumit, megígértem neki.

- Kasumi, mindig Kasumi... - sóhajtok fel, hiszen akart a fene gyereket nevelni, én egyszerű életet éltem és a legkevésbé sem számítottam rá hogy amíg elmegyek nagybevásárolni, addig valaki a küszöbömre tesz egy gyereket, egyetlen névkártya, cím vagy üzenet nélkül. Sokat filóztam hogy mit kezdjek vele, nem tudtam tudnék-e apja lenni egy ember gyereknek, de végül is... belevágtam. Fogadtam mellé egy szoptatós dajkát amíg szüksége volt rá, és sok mindent tanultam Miriamtól. Neki is akkor született fia, és rengeteg teje volt, amit így remekül tudott kamatoztatni. És azt sem bántam ha a saját gyermekét is elhozza, mindkettőnknek könnyebb volt, és így gyakorlatilag együtt éltünk egy ideig. Ő egyedülálló anya én apa voltam. Nem volt köztünk semmi, egyszerűen támogattuk egymást, és nagyon sokat tanított nekem a gyerekekről. Szinte mindent tőle tudok.
Huszonöt évvel ezelőtt történt mindez. Mostanra Kasumi (Susu) már kész férfi, kész arra hogy a saját életét élje.

Kis mosollyal gondolok bele, mennyi közös emlékünk van, hiszen én neveltem fel, és gondolatban vállon veregetem magam. Ennyit tudtam letenni az asztalra, egy gyermeket. A kezdeti nehézségek után megszerettem a tényt hogy apának nevez. Mindig mellette voltam, iskolába hordtam és érte mentem. Edzésekre járattam és nyaraltunk sok helyen. Egyszer költöztünk, a vámpírságom miatt hogy ne tűnjön fel hogy nem öregszem. Azt is jól vette, hamar beilleszkedett az új helyen és sokat grilleztünk is. Jó szakács vagyok, így hát éhen sem haltunk és amikor elég nagy lett... elém állt a kérdéssel. Miért nem látszom öregebbnek, mikor az osztálytársai szülei már ráncosodnak. Nem titkoltam el előle az igazat, és felnőttként kezelve meséltem el neki a miértet. Szerencsére jól vette és az sem riasztotta el örökre hogy vért iszom. Mázlista vagyok a fiúval, hiszen nem lett züllött, drogos, balhés. Persze eljár szórakozni, és engedtem is hadd menjen, de ésszel. Mindig volt középút. Az apja is voltam, de a barátja is. Lassacskán inkább az utóbbi szerepkörbe húzódtam, hiszen már felnőtt, aligha kellek neki.

Nem akarok kolonc lenni a nyakát, hagyom hadd élvezze az életét, keressem barátnőt, és élje az életét. Nélkülem. Én sosem voltam az a szociális lény, de minden kötelező ünnepségen megjelentem, és fogtam a kezét ha szüksége volt rám, még nagyobb korában is. Úgy gondolom, mindent megtettem hogy férfit faragjak belőle és lassan már nem marad helyem az életében mert neki is családja lesz előbb utóbb, én csak bezavarnám a képet. Már kinéztem az új várost ahová költözni akarok, de még... visszahúznak az érzéseim. Akkor is mennem kell előbb utóbb. Lassan tizenöt éve élek már itt, ideje lesz, mert nincs olyan szemránckrém, ami ennyi évet elfed.

Elnyomom a cigit, és visszatérek a művem fölé, hogy befejezzem végre. Egy szakdolgozat a japán irodalomról, azon túl hogy munka, még kellemes olvasmány is. Ritka holló az ilyen.