szerepkör

Skócia, 1925. Gaerin

Árnyékok vették körül eddig őket. Árnyékok, melyek bilincsbe verték, melyek sosem engedték bűvös és félelmetes szorításukból. Az egyik akarta, a másiknak akarnia kellett. Döntött helyette, és éppen érte. Mégis most úgy álltak a védelmező sötétségben a sziklaszirten mintha tökéletesen idegenek lennének egymás számára. Igen, azok is voltak, felfoghatatlanul hosszú ideje azok voltak. Alattuk a tenger mohón nyaldosta a fekete sziklákat, ízlelve az elérhetetlent, amit csak pillanatnyilag birtokolhat, hogy aztán újra vágyakozón rohanjanak hullámai előre.
Mozdulatlanok voltak, alakjuk teljesen beleolvadt az éjszakába, melynek már hamarosan vége, átadja helyét a fénynek, a felkelő nap első, ébredező vörös sugarainak. Nem beszélgettek, még csak egymásra sem néztek. Mennyi elpazarolt ilyen pillanatuk volt már. Elmaradt ölelések, elmaradt szavak és pillantások, az időben szétszóródott lehetőségek egymásnak és egymásért. Az egyik hitte, hogy még lesz ilyen, a másik már tudta, hogy nem.
- Ez az utolsó éjszaka- szólalt meg a férfi- Nem akarok többet. Képtelen vagyok tovább elviselni.
- Azt hittem idővel majd megszokod, hogy meg tudod szokni. Elfogadni azt ami vagy.
- Hogyan fogadhatnám el? Én nem akartam ezt.
Hangja cseppet sem volt vádló, talán csak egy halovány keserűség árnyékolta be. Keserű gondolatok a bűnről, melyet a nő elkövetett.
- Önző voltam- suttogta a nő, lehelete nem látszott a ködös holdfényes éjjelen. Nem látszott, mert nem volt.Ha lett volna szíve talán a dobogása elárulta volna, súlya lett volna a szavainak. De már szíve sem volt, amivel beszélhetett volna. Lélektelen dobogott legbelül a gondolata annak, hogy egykor volt.
- Az örökkévalóságot akartam adni Neked. Azt tartják, hogy nincsenek érzelmeink. De ez hazugság. Soha nem leszünk képesek tökéletesen átadni magunkat a Fenevadnak. Soha nem leszünk képesek levetkőzni a halandó létünk során ránk rakódott érzelmi ruházatot.A hideg testben tombol a forró vihar, de nem tudtam szabadon engedni. Tudtam, egyszer elveszítelek. Vagy mert megérzem a belőled áradó melegséget, vagy mert olyannak akarlak látni amilyen mindig is voltál: gyönyörűnek, örökké. Túl nagy volt a kísértés. De nagy árat fizetek érte.
A szél dalolva cibálta át magát az apró, csenevész bokrok között. Duruzsolása a végső halál dala volt, a megváltó ölelésé, mely a feloldozás lesz a férfi számára, és végtelen szenvedés a nő számára. Így múlik el, amit erőszakkal alkottak. Egy szobor porrá hamvad, egy festményből kifutnak a színek, egy hang bennreked, és soha többé nem muzsikál a hárfa. Csend lesz és sötétség… Nélküle.
A hajnal első sugarai kikandikáltak a horizont felett és bíborragyogásuk olvadó arany jégcsapként kezdett szétterülni a sötétség felett. A nő nem érintette meg a férfit, lassan hátrálni kezdett.
- Nem tartalak vissza, hiszen én magam teremtettelek, de jogot adok ahhoz, hogy véget vess neki!
- Nem maradok, de jogod van itt maradni és hinni abban, hogy élsz. Ám ami itt vár rád nem más, mint a pusztulás mocskos hordaléka, a fajtád őrült színjátéka, mit a világ felé mutat. Neked nem rám volt szükséged, neked semmire nincs szükséged. Nincsenek benned érzelmek. Sakkfigura vagy csupán egy végtelen játszmában. De ne feledd, egyszer valaki, valakinek mattot ad majd. És nem tudhatod, te éppen melyik színnel vagy.
Hatalmas világító gömbként, lomhán kúszott az égre a fenséges napkorong.
Abban a pillanatban a nő az első, sötét menedéket adó barlang védelmébe bújt, onnan nézte végig a férfit, aki széttárta karját, és büszkén felszegett fejjel lobbant lángra az életet adó sugarak alatt.
Az enyészeté lett a teremtmény, aki nem várt feloldozást, csupán maga akarta eldönteni mit választ. Az éltető fényt választotta, még akkor is ha gyarló teste számára ez volt az utolsó napfelkelte.
A nő pedig így veszítette el a férjét és a lelkének utolsó szilánkjait is egyszerre.

Richmond,1952. Walton

Csak ült a hatalmas étkezőasztalnál, és egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét a nőről. A villa még mindig az utolsó mozdulatba belefeledkezve állt a kezében, úgy egyensúlyozva a szép kis ezüst evőeszközt, mintha attól félne, hogy akár egyetlen csörrenés is kibillentheti a koncentrálásból. A sötét szempár kíváncsian, szinte kérdésekkel megrakodva meredt a vele szemközt ülő nőre. Olyan gyönyörű volt és azért nem tudott másfelé nézni vagy egyszerűen megbabonázta? Nem tudta volna megmondani, de magában szinte már ezerszer megbánta, hogy egyáltalán betette a lábát erre a helyre. A lányból feltörő mély sóhaj törte meg végül a gondolatait, majd az a kellemes hang, mely olyan simogató volt, akár a bársony, amikor a csupasz bőrhöz ér.
- Tudom mit gondol magában, Dr Lumer. Mégis kérem próbáljon annak látni aminek eddig is.- a kérés olyan egyszerűnek tűnt, de Walton Lumer képtelen volt annak látni a nőt, aminek akkor, először, néhány nappal ezelőtt. Akkor ha ránézett embert látott, most csupán egy gyönyörű testet, mely egy torz lelket takart. Egy élettelen test, egy akaratos, erős lélekkel. Walton a tányérra pillantott. A lazac szinte érintetlenül hevert előtte, csupán az az egy villányi hiányzott belőle, mely még mindig ott fityegett a kezében tartott evőeszköz végén. Lassan, szinte vontatottan helyezte vissza a tányérra, majd összekulcsolta a kezét az asztallap felett és ismét a nőt nézte. Könyöke alatt a finom bordó damaszt abrosz redőzötté vált, mely magára vonta a lány pillantását, de csak egy egészen rövidke időre, mert lassan a férfira emelte a vakító kék szempárt.
- Darby- mondta ki a nő nevét szokatlanul keményen a férfi, állva a pillantását, de a folytatásra már nem maradt elég ereje. Képtelen volt tovább beszélni, mintha a lányból áradó különleges erő ebben megakadályozta volna.
- Semmi sem szükségszerű. Még az sem, hogy életben vagyunk.-jelentette ki Darby közelebb húzva magához az édes burgundival töltött ezüstkelyhet, de nem ivott belőle, pusztán ujjait futtatta körbe a kupa peremén, sokszor egymás után.
- Kezdetektől fogva létezünk, csak eddig túl kevesen figyeltek fel ránk. Kitaszítottak vagyunk, vannak akik korcsnak titulálnak bennünket. Nagyapám mindig azt mondta, hogy a fényhez szükség van a sötétségre is, amelyből születik. Sötét nélkül nincs világos sem. Az életben egymásra épülnek a dolgok, mint a láncszemek egy szép ékszerben.- ó bárcsak el tudott volna szakadni a nő szemeitől, simogató, lágy és finom hangjától, de valami visszatartotta. Egyszerre akarta őt megérteni és messzire futni tőle, mintha ragályos betegség hordozója lenne.
- Ezért ölte meg a saját családját?- szegezte neki Darby-nak a kérdést a férfi tompán, szinte suttogva. A lány csak megrázta a fejét, és Walton meg mert volna esküdni rá, hogy nagyon haloványan el is mosolyodott, mintha maga a kérdés egyfajta balgaság lenne.
- Nem öltem meg a családom, Dr Lumer. Bár a maga szemszögéből nézve valóban ezt tettem. Én úgy gondolom megszabadítottam őket a rájuk nehezedő tehertől. - tárta szét a karját, és egy picit megvonta a vállát. Olyan gyermekinek tűnt ebben a pillanatban, olyan ártatlannak. És Walton már majdnem hajlandó is volt hinni neki. Majdnem.
- Bárminek is nevezzük, a lényeg ugyanaz, Loghan kisasszony. Meghaltak, ön miatt, ön által, vagy az ön megbízásából. Nem az ok a fontos, hanem a tett. Vagy úgy gondolja a cél szentesíti az eszközt, minden esetben?- a férfi úgy látszik nem tágított a témától, és most először kezdte mindez zavarni a lányt. Az előbb közelebb húzott burgundit most ismét eltolta magától, újabb finom redőket okozva a bordó damaszton, majd a széket egy óvatos mozdulattal hátratolta és felállt. Smaragd selyemszoknyája halkan suttogott ahogyan lépteit a férfi felé vezette, a csillogó drágakövek az anyagon huncut csillagokként ragyogtak, a gyertyák pislákoló fényeiben, melyek egy hatkarú kandelláberről szórták a fényt a meghitt ebédlőre. Walton felé indult megkerülve az ebédlőasztalt. Már félúton járt, mikor a férfi riadt tekintete és felemelkedő, tiltakozást jelző jobbkeze megtorpanásra kényszerítette volna.
- Ne jöjjön közelebb, Darby!-mondta ellentmondást nem tűrő hangon, bár úgy látszik a lány nem vette komolyan, egy halovány mosoly kíséretében folytatta útját.Walton keze erőtlenül hullott vissza az ölébe. Túl későn kezdett tiltakozni, és túl későn akart nemet mondani.
- Szerintem nem szeretné, hogy ne jöjjek közelebb, Walton.- rekedtesen suttogó volt a hangja akár a szélben bókoló fák kérgének recsegése, mégis mélyről jövő akár a föld szava. A férfi nem szólt semmit, csak a beleegyezés jeléül lehajtotta a fejét, és bólintott. Valóban nem akarta. A lány végül egészen közel ért a férfihoz, és megállt mellette jobb tenyerét finoman az asztallapra helyezve, tekintetével szinte perzselte a férfi homlokát, arccsontját, nyakát, mindent amit csak ért. Walton úgy érezte, mintha ezer tüzes hangya szaladgálna a bőrén, valahányszor Darby pillantása tovasiklott, a hangyák is odább vándoroltak. Feje felemelkedett, de nem nézett a nő szemeibe, a dekoltázsán pihentette a szemeit. Inkább ott minthogy belenézzen az ezer fokon izzó akvamarin drágakövekbe. Akkor elveszik. Vagy már el is veszett csak még nem fogta fel?
- Fél tőlem, Walton. Érzem az illatán, hogy fél tőlem, érzem a teste pulzálásából, a szíve vad kalapálásából, a szapora légzéséből.- megtámaszkodott az asztalon pihenő tenyerén és egészen közel hajolt a férfihoz. Egy pillangó alakú aranyozott csattal fogta össze fekete dús haját, melyből most pár tincs kiszabadult és aláhullva megcsiklandozta a férfi arcát. Walton megremegett és becsukta a szemét, igyekezve nem a nőre koncentrálni.
- Ne féljen tőlem, nem fogom bántani. Nem fogom megenni...csak beszélgetni szeretnék.- kissé ellentmondott ennek a következő mozdulat, hogy ajkait, a finom bordó ajkakat a férfi füléhez érintette, majd a következő másodpercben már vissza is húzta a fejét. Walton testén újabb remegés futott át, mint valami erőhullám, hogy még inkább verjen a szíve, szinte kiszakadva a mellkasából, és a pillanatnyi, beálló csendben mindezt hallani is lehetett. Walton nagy nehezen erőt vett magán és úgy rázta le testéről a nő erejét, ahogyan a téli erdőben a farkas a bundájáról a ráhulló porhavat. Éppen csak a morranás nem hallatszott. Végül a nőre emelte a sötét szempárt, és perceken keresztül kitartóan bámult bele az örvénylő kék íriszbe. Darby mosolyogva húzódott hátrébb, de a mosolya inkább leplezte a meglepettséget a férfi reakciója láttán, semmint a derűt.
- Nem csak önnek vannak titkai Loghan kisasszony. Az élet tele van meglepetésekkel.- szólalt meg most már határozottan Walton, majd igyekezve megőrizni hidegvérét, úgy kulcsolta ujjait az előtte pihenő pohár karcsú nyakára, hogy közben le sem vette a szemét a nőről. Darby úgy tűnt nem adja fel a küzdelmet, csak egy pillanatnyi időre, amíg magában mérlegeli kivel is áll pontosan szemben.Erős és ez nagyon vonzó tulajdonság.
- Nos Walton, hallgatom, mi hozta önt pontosan a birtokomra. Eddig azt hiszem tökéletes vendéglátónak bizonyultam, és nem árasztottam önt el a kérdéseimmel, most azonban tudni szeretném miért van itt.
- Loghan kisasszony- szólalt meg a férfi, jobb kezét a kupán pihentetve, bal keze lazán az ölébe hullott, az asztal alá.
- Ha ön tökéletes vendéglátásnak nevezi azt, hogy gyakorlatilag nem hagyhatom el a birtokát kísérő nélkül, és minden lépésemet nyomon követik az ön-csettintett a nyelvével, mintha a megfelelő szót keresné
-... hogy úgy fogalmazzak szolgái, akkor valóban nincs okom panaszra. De valóban igaza van. Tisztázzuk azt miért is vagyok itt, és nem rabolom tovább az ön drága idejét.- az utolsó mondat szinte csepegett az iróniától, de láthatóan ez Darby-t a legkevésbé sem zavarta. Egy mozdulattal fogta meg a szoknyája szegélyét és emelte kissé meg, hogy lépteinél a továbbiakban ne zavarja a földet súroló selyem ruha.
- Fáradjon velem a szalonba, Walton, ott kényelmesen beszélgethetünk.- intett a férfinak, és maga indult előre, megadva a lehetőséget, hogy Dr Lumer ne érezze magát veszélyben és követhesse ha akarja. A férfi pedig követni akarta, és felállva a székről a nő után indult.
A szalon is árulkodott Darby Loghan és családja kifinomult ízléséről. A bútorok színe mélybordó volt, és mindent ezüst rojtok és szegélyek díszítettek. A szalon legékesebb darabja egy hatalmas kandalló volt, melyben azonban most nem égett a tűz, a fahasábok nem pattogtak egészen érdekes aurát csempészve az aprócska de barátságosnak tetsző szobába. Walton helyet foglalt egy kényelmes fotelben, mely a kandalló bal oldalán helyezkedett el. A kiválasztásánál nem volt mellékes szempont, hogy a legközelebbi ülő alkalmatosság, hova a nő telepedhetett a szalon túlsó felén volt, egészen távol a férfitől. Darby észrevette mindezt de nem tette szóvá. Valóban nem akarta bántani a férfit, sokkalta jobban érdekelte a jövetele célja. Nagyon régen nem fogadott látogatókat, olyanokat meg végképp nem akik szinte bejelentkezés nélkül bukkantak fel.Távoltartásukra a birtok személyzete tökéletes volt, mint egy előre idomított, szinte teljesen egyforma kis minihadsereg. Nem voltak sokan, de a nő tudta, pontosan tudta mire képesek. Ő tette ilyenné őket.
Ruháját megigazgatta mikor a székre leült, és keresztbe pakolta a lábait egymáson, majd tenyerét a térdeire tette és kíváncsi éjkék szemeit a férfira vetette. Walton próbálta állni a pillantását, de pusztán néhány röpke pillanatra sikerült. Olyan örvénylő volt a szempár és olyan észveszejtően bűvölő, hogy kis híjján megfulladt tőle. Hatalmasat sóhajtott
- Darby, kérem!- suttogta rekedten, szinte könyörögve, mire a nő haloványan elmosolyodott és behunyta egy pillanatra a szemeit, majd mikor ismét a férfira nézett, mintha egy ember tekintett volna a másikra. Mintha.
- Hallgatom Önt, Walton.- simogató volt a hangja akár a friss tavaszi szellő, és ha az ember nem tudott kellően uralkodni magán azt kívánta mindig ezt a hangot hallja, ha álmából felébred, vagy amikor elalszik és akkor is mikor éppen ébren van. Mindig ott lüktessen a fülében visszhangot verve elméjében.
- Nos, mint azt Ön is tudja, Darby, nem véletlenül vagyok itt- nagyon nehezen kezdett bele, még igyekezett legyűrni azt a késztetést, hogy a fotelből felkelve a nő lábai elé üljön, akár valami hűséges szolga. Hogyan képes a nő ilyen könnyedén bánni az érzelmeivel?
- Családom nagy tiszteletnek örvend Virginia államban, generációk óta a tudományt szolgáljuk a legjelentősebb kutatásokhoz adva nevünket és vagyonunk nagy részét. Magam is orvos vagyok, a lélek kutatásával foglalkozom. Testvéröcsém, Hubert pedig az emberi testtel és annak kémiájával szerzett magának hírnevet. Szerzett, így múlt időben fogalmazva. Úgy egy hónapja ugyanis eltűnt. Utolsó levele alapján ide készült, a Loghan birtokra, ahol találkozót beszélt meg Önnel. Korábbi leveleiben beszámolt arról, hogy furcsaságokra bukkant kutatásai során, és ennek szeretne utána járni.- szemei összeszűkültek, minden idegszálával a nő reakcióját figyelte, azonban semmit nem tudott leolvasni annak arcáról. Mintha tökéletes jégpáncél mögé rejtette volna ha gondolt is valamit.
- Nem fogok köntörfalazni Darby, az egyenes beszéd híve vagyok. Azt gondolom, hogy az öcsém vagy meg sem érkezett ide, vagy ha itt járt, akkor erről a birtokról már nem jutott ki, valamiért. Bármi is legyen az igazság, tudni akarom, és ha önnek bármilyen információja van a hollétéről kérem ossza meg velem, még akkor is ha azt gondolja számomra fájó lenne az igazság. A szüleink már nem élnek, egyedül Hubert maradt meg nekem, aggódom érte.- még mindig a tökéletes közömbösség volt a nő arcán és Walton üvölteni tudott volna, azért, hogy csak egy arcrándulást kicsikarjon tőle. Darby azonban drágán mérte az érzelmeinek még a morzsáját is. Már ha volt neki egyáltalán ilyen.
- Nos, akkor én is egyenesen fogalmazok, Dr Lumer.- a lány hangja az érc élességével csendült, de semmi egyéb dolgot nem lehetett felfedezni benne, még csak a nagyon finom rezgéseket sem.
- Valóban járt a birtokomon Hubert Lumer, de egy ujjal sem bántalmaztam őt sem én, sem az embereim. Nem korlátoztuk a szabadságát, és nem akadályoztuk meg abban, hogy ha úgy gondolja szabadon távozzon. Az ön öccse, Dr Lumer maradni akart. Méghozzá önszántából. Jelenleg is az én vendégszeretetem élvezi, és mondhatom önnek, hogy nagyon jól érzi magát. Saját kutatólaboratóriuma van, ahol a kísérleteit végezheti és mindent biztosítok a számára, hogy jól érezze itt magát.- Walton szemei elkerekedtek, és perceken keresztül szobormereven bámulta ezt a gyönyörű nőt, akit nem tudta eldönteni, hogy a pokolba kíván, vagy azonnal magához ránt, vadul a nyakába csókol és letépi róla azt a suttogó méregzöld selyemruhát. Végül győzött a józan ész és kezét ökölbe szorítva nagyon lassú, kimért mozdulatokkal felállt a fotelből.
- Nem hiszem, hogy Hubert ne akart volna értesíteni engem arról, hogy jól van. Tudnia kellett, hogy aggódom érte, tudnia kellett, hogy...- félbeszakadt a mondat, mikor Darby mellé lépett és a kezét végigsimította a férfi karján. Walton beleborzongott a szokatlanul hűvös érintésbe.
- Walton- duruzsolta a lány, miközben ujjai végigzongoráztak a férfi libabőrös karján.
- Az öccse felnőtt ember, azt csinál amit akar, még akkor is ha magának ez nem tetszik. Hagyja, hogy a saját útját járja, ahogyan ön is ezt teszi.
Walton azonban nem engedett a bűbájnak mellyel a nő folyamatosan be akarta hálózni, mint valami mohó pók, aki aztán a gyönyörű tánc után szépen bekebelezi őt.
-Nem!- sziszegte most már ő hajolva közelebb a lányhoz a forró lehelete szinte perzselte a nő hideg füleit.
- Ahogyan már korábban is mondtam önnek, Walton, vannak titkok melyek egyszer a felszínre kerülnek, és akkor beláthatatlan következményei lesznek.- a férfi meg mert volna esküdni rá, hogy Darby arca egy picit megrándult, és átsuhant valami rajta, talán a félelem....talán.

Hogy mi történt Hubert és Walton Lumer-el? A kedves olvasó fantáziájára bízom. A teljességhez azonban hozzátartozik, hogy csupán egyikük van életben, és még mindig élvezi Darby Loghan különös vendégszeretetét, immáron Washingtonban-ben...és érlelődik, mint a jó bor.