pártállásom: megfeketedett lelkű, kényszerített szimpatizáns

A hazugság.
- Nem teszem meg!
A helység dobhártyaszaggató, csontig hatoló csendjét hűvös, fémes koccanások egymásutánja törte meg kíméletlen ridegséggel, hogy a lehullott penge éle ne csak a levegőn szántson végig, de suhanása közepette visszavonhatatlanul kettévágja a béke, s nyugalom illúziójának vékonyka fátylát. Feltárva így a mögötte rejlő sötétséget, ami maga a világ. Még kótyagos vagyok, a fejem zúg a nemrégiben kapott ütéstől és ahogy lehunyom a szemem, még úgy is, hogy egy pillanatra teszem csupán, kellemesen meleg ujjak roppant gyengéd cirógatását érzem az arcomon, s izmaim ernyednek ettől a puha érintéstől.
- Ideje lenne felkelni, álomszuszék! - apró kuncogással toldulnak fülembe a szavak, és ez a csilingelés szebb, mint az angyalok hárfájának édeni zengése a Mennyek kapujában. Mosoly terül szét az arcomon, mégis játékosan, zsörtölődést tettve hallatok egy farkasszerű morranást.
- Csak még egy kicsit. Még egy kicsit maradjunk! - újabb csilingelő nevetés az egyetlen felelet, amit kapok a protestálásra, és tudom, ez az ő módja annak megfogalmazására, hogy: "Nem lehet." És igaza van. Tudom, hogy igaza van.
- Dolgod van, emlékszel? - elsőre nem regisztrálom a halovány változást a hangjában. Pedig, ha nem a fáradtságommal, nem az önző kapaszkodásommal lennék elfoglalva, észrevenném a leheletnyi süllyedést benne. A súlyt, ami ólomgolyóként húzza le a káosz primordiális vizeinek irányába. Csalódottság? Igen, egy pillanatig ettől tartok. Tudom, hogy sokat dolgozok. Tudom, hogy voltak fontos alkalmak, amikre nem értem oda. Tudom, hogy sokszor szúrtam el. De tudom azt is, hogy bármit megtennék értük.
- Nem mellesleg, ígéretet tettél Lycnek, rémlik? - csak ekkor sújt belém a felismerés, de egy  csillag súlyával csapó pöröly erejével teszi mindezt. Nem csalódottság bujkált a hangban, hanem szomorúság.
- Mi a--? - mi a baj? Ez a kérdés peregne le ajkaimról, de ő, kinek szíve együtt dobbant az enyémmel, mintha gond nélkül a gondolatok szövevényes tekervényei közé látna, s ujja újra megérint. Szinte alig érzem. Ha hinnék bennük, azt hinném, egy szellem fizikai testet mellőző keze nyúlt át a valóság szövetén. Felemelem a kezem, hogy elkaphassam. Kinyújtom ujjaim, hogy a csuklója köré fonhassam és ezzel megállíthassam az idő zsebórájának szívtelen kattogását, nyers erővel késztetve megtorpanásra a végtelen utazását járó nagymutatót. Csakhogy.. kezem a levegőbe markol, ujjaim közül pedig úgy folyik ki a semmi, ahogy tennék azt egy törött homokóra céltalanul szétfolyó, hontalanná vált szemcséi.

Az igazság. 
Valóban szellem után nyúltam, s kezem elárvultan zuhant le a padlóra. Egy másodperc erejéig úrrá lett rajtam a zavarodottság. Ez viszont valóban nem több egy pillanatnál. Eddig lazulhattam el, hiszen egy halk koppanás visszaránt az engem hűvösen foglaló felületre, amely a realitás érzéketlen, szürke talaja. Szürke talaj, amin most vörös pötty éktelenkedik. Majd újabb. És újabb. Vércseppek. Az én vércseppeim. Az, mit a szeretett nő simításának véltem, valójában, a vörös életfolyadék útja volt, amint a homlokomnál felrepedt bőr alól kiserkenve leszánkázott arcomról, hogy az állam peremvidékére érve búcsút mondjon az általa addig ismert világnak.
- Ideje felkelni, rohadék! - a hang nem csak ellenséges, élesen hasítja a levegőt, pont úgy, ahogyan egy penge tette alig pár másodperccel ezelőtt. Rápillantok. A mesterséges fény megcsillan ott, ahol a markolat feketesége véget ér. Romantikusabb lelkülettel még azt is lehetne rá mondani, hívogatóan kacsintgat, hogy szavak nélküli kérlelésével végre célba találjon és megtörhesse árva mivoltát.
- Be kell valljam, csalódott vagyok. Sejtettem, hogy a személyedben kapok egy könnyű zsákmányt, de azt reméltem, lesz némi harc is, mielőtt kinyírlak.
Nem különösebben figyelek a szavaira. Felesleges volna. Már ennyiből nyilvánvalóvá tette, hogy a feljebbvalói nem avatták be őt a teljes képbe. Az, amit ő a vérszomja szimpla módú csillapításának vél, valójában mindvégig tesztnek készült, márpedig jelen pillanatban nem ő a tesztelt alany. Nem árulták el neki, hogy érezni fogom, amikor közelebb lép, az érzékszervek magasabb szinten való működését még egy ilyen enyhe fejsérülés sem tudja visszavetni. Volt már rosszabb. Sokkal rosszabb.
És ha egyszer valaki megszokja azt az idegen érzést a bőre alatt, a viszketést, ami szinte sosem múlik el, az ereiben érzett forróságot, ami a beavatkozás megtörténtével beköltözik a kék csatornák falai közé, ki tudja őket zárni, hogy helyettük az externális változásokra koncentráljon. Ilyen például a hőváltozás, köszönhetően a testhőmérsékletének, mikor már elég közel van. A szaporább légzés, ami az izgatottságára enged következtetni, és ahogy egy szintbe kerülök a képével, mikor torkomnál fogva emel fel, mosolyától még azon is elgondolkodok, vajon megkeményedett-e a gatyájában attól a gondolattól, hogy én leszek a következő adag vér a kezén. Esetleg, a fogain is. Megnyalja ajkait, létezése során még egyszer utoljára, mielőtt kikerekedő szemekkel érzékeli, amint a hideg kris szúrós csókot lehel szívének bal pitvarába, hogy a halál ajkainak érintésével üdvözölje.
Nem teszem meg? A múlt hangját, az egykor egy ugyanilyen helységben lekötözve magához tért férfit arcon köptem. Hiszen megtettem. Nem először. Nem másodszor. És egészen biztos, hogy nem is utoljára.

A valóság.
A barna szempár riadtan csillogott a csekély fényben, miközben, folyamatos mozgásából ítélve, az arcomról igyekezett leolvasni valamit. Bármit, ami fenyegetést vagy annak ellenkezőjét indikálhatja. Barát vagy ellenség?
Én viszont kifürkészhetetlenül meredtem rá, ügyet sem vetve annak a férfinek a testére, akinek a torkát pillanatokkal ezelőtt vágtam át. Az univerzum gunyoros korhatárvédelme szólhatott közbe, hogy hason fekve vérzett el, így egyikünknek se kell szemtanújává válnia annak, hogy nagy valószínűséggel lehúzott sliccel érte a vég. A lány zavarodott, de az igazság az, hogy én nemkülönben. Az, hogy kit erőszakolnak meg és kit nem, különösen egy ilyen elbaszott világban, nem az én dolgom. Akkor miért léptem közbe? Ha a férfi bevégzi, már ha a fele igaz annak, amit hallottam róla, azzal az én megbízásomat végezte volna el. Még ez is jobb sors lett volna, mint az, hogy én hurcolom el a fejeseknek.
Látom, ahogy pillantása a nyakamban lógó keresztre siklik. Néha még magam is elfelejtem, hogy hordom. Reggelenként szinte tudatalatti mozdulattal, reflexszerűen teszem fel, de többnyire hagyom, hogy a ruha anyagának takarásába kerüljön. Eltakarom, ahogy tettem a szívemmel. Elfedem a tényt, hogy egykoron bíztam Istenben.
- Szállj be a kocsiba! - hangom érzelemmentesen csendül, fejemmel a parkoló autóm felé bökök. Nincs igazán oka megbíznia bennem, ha a mentést nem vesszük figyelembe, de ha a gerinctelen féreg sleppje megtudja, hogy a nőerőszakoló haverjuk halott, nyilván nem egyedül jönnének a lány után.
Nem tudom, mi visz rá, hogy elvigyem az egyik biztonságos lakhelyemre. De azt tudom, mi késztet megtorpanásra, mikor elalszik a kanaén és én késemmel a kezemben közelítek felé. A kis könyvecskének, amit egyre ernyedő ujjai között tart, borítója ugyan már megkopott, még gyér megvilágítás mellett is félreismerhetetlen. A verseskönyv az.


Elrakom a kést, s helyette könnyed, puha mozdulattal takarom be a lányt.