Egy ideig úgy gondoltam, mindenki életében vannak ilyen emberek.
Kedves mosolyt villantok az ajtóban vigyorgó utaskísérőkre – igen, rád szélesebbet, cicafiú –, épp csak kacsintani felejtek el, ahogy fejem tetejére tolom a napszemüvegem. Emberek – vagy akármik, nem tudom, miféle ő, akivel egy repülőre, kocsiba, kastélyba, életbe szorultam, meglehet, egy kibaszott, férfizabáló succubus -, akiket nem szeretünk, de megtűrünk, emberek, akiket megvetünk, gyűlölünk, akiktől undorodunk, de úgy mosolygunk rájuk, mintha a legjobb barátaink lennének.
Rögtön két pohárral húzok be a felszolgált pezsgőből, a drága ital persze elviselhetőbbé teszi őket, lefojtja a hányingert, megfesti a sötét gondolatokat, elmossa az indulatok élét, könnyűvé teszi a kacajom, édessé a felszínes bókokat, természetessé a vigyort, cinkossá a pillantásom csillanását,  duruzsolva hálálkodom érte a kölyöknek, és úgy teszek, mintha nem venném észre a zavarát.
Valószínűleg valamivel többet iszom az illendőnél, valószínűleg nyíltabban flörtölök a sráccal, mint elegáns volna – épp te ítélnél el emiatt, Joanne? -, de ahogy eltúlzom a pezsgőt, úgy csap át a védekező mechanizmusom támadásba, és látszólag csak bájosan becsiccsentettem, valójában azonban egyre vonzóbb a lehetőség, hogy lejárassam kísérőmet.
Egy ideig úgy gondoltam, mindenki életében vannak ilyen emberek. Nem tévedtem nagyot. Ráébredtem viszont, hogy az ilyenek kimetszése a nálunk kevésbé tehetősek kiváltsága, nekünk menni kell tovább, tündérien kacagni, alázatosan rebegtetni a hosszúra épített pillasort, és ahelyett, hogy ezeknek dolgoznánk, ezek szolgálnának ki a boltban – vagy épp ezeket szolgálnánk ki mi, akárhol –, mi magunkhoz öleljük, megcsókoljuk őket, a házukba költözünk, vagy őket költöztetjük a sajátunkba, és tökéletes feleségként alkalmazkodunk, eminens gyermekként kérünk, vagy hisztisként követelünk, de sosem lépjük át a határt, sosem írjuk ki őket a történetünkből, és úgy teszünk, mintha ennél mi sem volna természetesebb. Mert nekünk igenis szükségünk van rájuk, hogy ne veszítsük el amik vagyunk.
A fiú elpirul, ahogy leszállás közben véletlenül nekitántorodom, mire kicsit hangosabban vihogok a kelleténél - egyetlen kimért hajszállal halkabban a mindenki számára zavarónál –, és nem keresem a mostohaanyám tekintetét, mert anélkül is tudom: neki épp elég élesen kuncogom, hogy az ő kifinomult érzékeit – és még kifinomultabb ízlését, igen, ezt meghagyom neki, mint plusz pontot - zavarja. Kiröhöghettek, nevezhettek gyerekesnek, gyávának – ha igazi lázadó lennék, most úgy kellene lecipelni a gépről, de én mondom, feleim, sok kicsi, sokra megy, az ilyen ordenáré viselkedéshez amúgy sem vagyok elég kétségbeesett (ezúttal) –, pont olyan unott vállvonás a válaszom, miként a táskájukra várakozó utasokat méregetem, míg a mi poggyászunk is előkerül.
Ugye, Joanne, te is csak megtűrsz, hogy ne veszítsd el, ami apa mellett lehetsz?

- Köszi - csicsergem, mintha nem a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy átengedi a szobaválasztás jogát, mintha világ legtermészetesebb dolga volna, hogy mindezért hálás legyek, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy mindketten tudjuk, inkább csak reflex ez, mint tényleges köszönet, de mintha az is a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy eljátsszuk ezt, miközben olyan megszállottan keresem az aprócska konfliktusok lehetőségét, amilyen elővigyázatosan kerülöm a komolyabb összetűzéseket, mert félek, hogy a nyakába borítanék olyasmit, ami után már nincs visszaút. Azt ugyan én sem tudom, hogy tőle, magamtól, Titantól vagy mindnyájunktól vennék-e el valamit, de eszemben sincs megkockáztatni, hogy a testvérem lássa kárát.
Akkor inkább cipelem még egy ideig.
Mondjuk holnapig?
- Hm. - A szobákat járom körbe, táskám ledobom az ágyra az egyikben – bosszantóan hasonlít a másikra, bosszantó, hogy kezdem úgy érezni, kibaszottul kiszámíthatóvá váltam Joanne számára, ahj, hogy menjek így az agyára? - a félfának támasztott vállal, felvont szemöldökkel állok meg a küszöb felett. Egy ideig csendben figyelem a kezében tartott telefont, aztán magam is megvonom a vállam. Futólag pillantok végig saját, inkább kényelmes, mint nőies viseletemen – a tűsarkús repkedést nem nekem találták ki –, mielőtt bólintanék egy rövidet. - Átöltözöm és mehetünk. - A megszokás persze azt diktálná, hogy kerülgessem, ahogy teszem azt az otthonunkban, most mégis úgy kapaszkodom mindenbe, ami segíthet húzni az időt, mintha nem erre várnék évek óta.
Rohadt életbe.

A repülőgép az emberiség egyik legcsodálatosabb találmánya. Hiszen mindig is erre vágytunk, nem igaz? Irigykedve nézzük a madarakat, akik, ha a kedvük úgy tartja, szárnyra kapnak, és oda mennek, ahova csak szeretnének, akkor, amikor akarnak. Nincsenek megkötések, nincsenek korlátok, korlátozások, sem pedig határok – maximum a csillagos ég. Mi más is lehetne mámorítóbb, semmint a repülés, a szabadság érzése? Amikor úgy érzed, hogy csak te vagy, a sebesség, és a horizont, és csak akkor kell leereszkedned, és megállnod, amikor te akarsz. Ha repülni tudnánk, a világ kitárulna előttünk – és tudunk, igaz, hogy csak óriási vasmadarak gyomrában, egy kis, ovális ablakból szemlélve az alattunk elterülő világot, városokat, hegyeket, tengereket és óceánokat. Az emberek voltaképpen nem a repüléstől félnek – hanem a zuhanástól. Ez örökérvényű igazság, és nagyon-nagyon régre datálható vissza a megjelenése, és a gondolat, ami az emberek fejébe fészkelte magát, egészen az ókorig, és ezzel együtt Ikaroszig. A lázadás, a szófogadatlanság, a kíváncsiság megtestesítője a mitikus ifjú, akit megigézett, megrészegített a magasság – és, akinek éppen ez lett a végzete.
Persze, az élet nem ilyen izgalmas, az idő sem megy olyan gyorsan a nyolcórás repülőút alatt, első osztály ide, vagy oda. Amikor felszálltunk a gépre, pezsgővel kínáltak minket, miután a helyünkre kísértek bennünket. Eszem ágában sincs a turistaosztályon nyomorogni, miközben az előttem ülő kölyök az ölembe hajtja a széktámláját, és az arcomban nyomkod valami hülye játékot a telefonján. Nem is beszélve a zsúfolt utastérről, a szar kajáról, a még szarabb klotyóról, és az... ember-illatról. Hozzászokhattam volna húsz év alatt, de, félreértés ne essék, a méregdrága pacsulik bűze is éppúgy irritálja érzékeny szaglásomat, mint a lábszag. Vannak, akik kényesnek titulálnak, de én vagyok a legélőbb lény ezen a planétán.
Mielőtt felszállt a gép, válaszoltam pár e-mail-re, de aztán hamar eltettem a telefont, és inkább elővettem az aznapi lapot, átfutottam, kitöltöttem a keresztrejtvényt és a sudokut, és ezzel nem egészen egy óra telt el csupán. Néha Opalra pillantottam, aki, mint valamiféle kolonc, lóg a nyakamon.
Délután négy óra tizenhárom perckor landol a gép Washington D.C-ben. Rutinos utazóként már tegnap ide szóltam telefonon egy társaságnak, hogy szeretnék egy autót, és egy sofőrt bérelni, így nem kell tülekedni a tömegben, hogy fogjunk egy taxit, miután már így is volt elég ebből a poggyászok megtalálásánál, és összeszedésénél. Fekete kosztümnadrágot-, fehér blúzt-, fekete blézert és magas sarkú körömcipőt viselek – ez egy, a legkényelmesebb szettjeim közül, ilyen, és ehhez hasonló utazásokhoz. A hajam lágy hullámokban omlik alá, és mintha csak a nem létező párának lenne köszönhető az, ahogyan tincseim kunkorodnak. De nincsenek véletlenek.
A hotel a belváros szívében található, a nyugtalan, mindig izzó, élettől lüktető központban, egy park mellett. Egy patinás szállodát választottam, öt csillag alatt fogjuk álomra hajtani a fejünket az itt eltöltött idő alatt. A padlót márvány borítja, és vaskos, puha, méregzöld szőnyeg. A falakon méregdrágának tűnő festmények. A sarkokban déli meleghez szokott, cserepes növények. A földszinten van sportmedence, szauna, jakuzzi, kondi terem, valamint a hatalmas, ragyogó étterem, meg a belső udvar, a közepén egy reneszánsz stílusban kialakított szökőkúttal. A lakosztályt is előre lefoglaltam, így nincs más dolgunk, semmint becsekkolni, majd a hordárral és a bőröndök kíséretével a liftbe lépünk – nem kevésbé alacsony a színvonala az aprócska felvonónak, mint magának, a szállodának. Nem érem be kevesebbel.
A hordár kezébe jattot csúsztatok, amikor magunkra hagy minket.
- Választhatsz szobát elsőnek – foghegyről vetem csak oda az ifjú hölgynek, miközben végre újra az e-mail-jeimhez jutok, és igennel válaszolok egy milánói meghívásra. Nem véletlenül olyat kerestem, ahol a két lakrész közel egyforma nagyságú, és ugyanolyan felszereltséggel bír, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy Opal a nagyobbra feni a fogát, és, ha nem azt kapja, én leszek a szar nevelőanya, amiért egy lyukba száműztem... – Aztán lemehetünk kávézni. Szép az idő, kiülhetünk a teraszra – vonom meg a vállamat.