Nem kellett neki a taxi kérés, s ha mondható még elege is lettt belőlem, ami nyilvánvaló volt, ám ha az egész nem megy szép szóval, bízvást majd akkor meglátogatom hivatalos úton, és akkor nem fog ilyen könnyen szabadulni tőlem.
Hogy ráakaszkodjak e avagy nem, nos, még az igazat megvallva nem döntöttem el.
Az hogy az egó simogatással nem értem el semmit sem, egy bizonyos szinten kellemetlen volt, egy másikon pedig várható. Gondolhattam volna, hogy nem adja olyan könnyen magát, de egy ilyen környéken nem lobogtathatom meg a jelvényemet, hogy hé a törvény nevében köteles nekem segíteni, szóval ezzel ez a kör lefutott dolog volt.
Valóban lehettem volna kissé finomabb, kissé előzékenyebb, vagy hogy is mondjam inkább… lepukkantabb.
-Sosem voltam az a finomkodó fajta… - vallottam meg, de nem fogom tovább eröltetni rá magam. Vagy keresek mást, aki segíthet, vagy követni fogom, és akkor bizony már viszek parancsot is, és akkor már nem mondhat nemet nekem.
Minden esetre kezeim zsebembe csúsztattam, s hagytam had menjen el amerre akar.
Minden esetre a tekintetem nem vettem le róla egy jó darabig.
Aztán a feladat áthárul majd a többiekre.
-Magának is! - feleltem pusztán ennyit, majd ismét belekortyoltam teámba, majd az üres poharat szelektíven dobtam el, hisz a környezetünkre vigyázni kell.. csak egy van belőle, s nem kótyavetyélhetjük el.
Szóval előszedtem telefonom, s úgy tettem, mintha valamit keresnék benne, s közben lepötyögtem az információkat. Személyleírás, és hasonlók. Már ha a nő elment. Ha nem, nos akkor egy darabig még álldogálhattunk egymás mellett, hiszen nem kocsival jöttem, így a taxira valóban szükségem lett volna.
Találunk másik megoldást, s másik szakértőt majd… Ilyen ez a popp szakma… legalábbis úgy hiszem ezt szokták mondani.

Micsoda exhibicionista alak. Nem csupán fitogtatva nyújtja minden porcikájával, hogy partnert keres váratlan magányában de még rá is tesz egy lapáttal, lágyan beütemezett hajbókjával. Mégha a természet anyja megáldott volna az ember átlagosságával, akkor sem tartanám ezt szabályos 21.századi illemtudásnak. Érdekei és minduntalan gondolatai arra sarkalják, hogy valamiben cinkosát találja. De ugyan mi lehet az az elhatározott indok, amiért saját állítása szerint a legszakértőbb kezekre van szükség?
Furcsán összerándult arcizmai láttán, nem tudtam kivenni tisztán az ürügyet. Annál is inkább, mert a tűzről pattant női éhsége hirtelen elvágta magában. Mintha csak bűnbe esett volna.
- Mondja, ön valami pap, hogy ilyen aggályokkal vonakodik bevallani magának a női nem iránti megszállottságát? Vagy csak merő véletlen, hogy segítségére egy nő lenne számára a legalkalmasabb? - rontok ajtóstól a bajnak, ahogy anyám mondaná. Hiába, az önző forrást csak szélsőségek által lehet megtudni. Legyen ez most bármennyire is átfordult hangnem ebben a rögtönzött találkozásunkban, amit én speciel nem kívántam.
Ő váratlanul cölibátust fogadott, kitudja milyen válásból. De ha megkérdezne, én magam melyik vallást gyakorolom akkor néhai egyszerűséggel válaszolnám a sintoizmust. Igen, tudom, hogy ellentétesnek hangzik mikor ez a vallás a főbb kontextust a becsületességre és a helyességre helyezi. Én mégis továbbra is azt tartom tudatalattim hetedik érzete által a leghelyesebbnek ha menekülésre fogom. Hisz lássuk be, valahogy sikerült elérnem megbízhatóbb köreimben, hogy boszorkány ügyekben ne minden félre eső kávézóban rohanjanak le. Hanem lehetőségükhöz mérten, az ajtóm kopogtassanak. Épp ezért lóg ki a megszokott sorból ez az illető, aki peckesen képes egoharcot folytatni ellenem. Ismét csak rossz valakivel kikezdve.
- Eleget tett, uram. - előztem meg mihelyst a kávézó ajtaját magam után csuktam. Egyenest az ismeretlen elé léptem, és próbáltam elővenni a megmaradt önbecsülésemet amennyire csak lehetett. - Innentől elválnak útjaink, de köszönöm, hogy kisegített a kávézóban. Ellenben azért nem mondok köszönetet, amiért ennyire erőszakos módon próbált kiutat találni saját problémáira. - majd azzal a finom elutasítással dél-kelet irányba néztem, lévén, hogy abból az irányból érkezett még-mielőtt összeütköztette velem a sors.
- Jó egészséget önnek! - felelem mindezt szívből jövő jó kívánságként. Hisz annak ellenére, hogy elég kíváncsi egy természet megérdemli a fájdalommentes életet.

Kifizettem szépen a számlát, a nő tiltakozása ellenére is, hiszen úgy gondoltam ezzel szavazhatok magamnak némi bizalmat, de be kellett látnom, hogy bizony tévedés áldozata lettem.
Elkönyveltem magamban, hogy ez a taktika nem minden esetben kifizetődő.
Aztán jött a következő úgymond pofon, mikor a fülemhez hajolt, és közölte, hogy a bordélyt kicsit odébb találom.
Szemöldököm felszaladt, s egy cseppet talán még meg is botránkoztam volna rajta ha olyan fából faragnak, de helyette vonásaim komolyak maradtak.
-Ugyan kisasszony… miből gondolja, hogy minden pasas azt akarja? Akadt egy két ilyen alkalom, hogy kapásból ezt hozta elő… igaz? - tudakoltam, miközben átvettem teámat a másik kezembe, bár úgy éreztem, nem igazán lenne szuper dolog tovább innom, hisz azok a fránya gondolatok.
-Úgy tűnik… nem maga az emberem… pedig úgy hallottam maga a legjobb… - mintha nagyon csalódott lettem volna ingattam meg fejem, miközben zsebemből előszedtem egy fiolát, ami egy furcsa örleményt  tartalmazott.
Igaz, ha nagyon megerőltettem volna magam, én is képes lettem volna azonosítani, de most itt nem erről volt szó. Nekem az Ő segítsége kellett…
Kinyitottam kezem, s tenyeremben hagytam a kis üvegcsét, majd hagytam pár másodpercig, aztán becsuktam azt, majd visszatettem zsebembe.
Ez a szar kezdte elárasztani az utcákat, s emberek őrülnek meg tőle, teljesen kifordulva önmagukból, majdhogynem úgy, ahogy John is járt.
-Fogok magának egy taxit… - ajánlottam fel, majd indultam meg az ajtó felé, bár bíztam abban, hogy felkeltettem az érdeklődését.
Igaz vihettem volna egy laborba is, de azok még is csak gépek voltak… és hát egy boszorkány tudásánál nincsen jobb az adalékok kiderítésében.
Miközben haladtam kifelé, előszedtem telefonom, de se egy üzenet, se egy nem fogadott hívásom nem volt, így vissza is csúsztattam. Lassan kezdek beleőrülni abba, hogy nem áll szóba velem, s kerül, mintha valami leprás lennék. Azért még a pultnál megálltam, s a teám mellé kértem még némi péksüteményt is, ezzel is eltöltve odabent egy kis időt, aztán fizetés után eltettem a tárcám, s újfent megindultam kifelé.
Akartam, hogy segítsen. Akartam, hogy felpiszkálódjon a kíváncsisága. Talán az egó piszkálgatás nála is beválik, mint néhányunknál, mikor közlik, hogy nem értesz te ehhez…
nos olyankor szoktak születni vagy a tökéletes megoldások, vagy a híres utolsó mondatok, mint a : Így kell kicserélni egy villakörtét, meg a ugyan nem jön az olyan gyorsan!
Szóval odakint egy darabig elmentem, már ha éppen nem jött utánam és állított meg, vagy éppen elfogadta a taxifogási ajánlatom, akkor intettem neki egy taxit, s ha önkéntesen nem akar nekem segíteni, nos hát akkor majd követem, és másképpen veszem rá arra, hogy segítséget nyújtson.
Ám ha beadta a derekát, nos akkor szerencsém volt...

Két dolgot nem vártam el, annak cserébe hogy nőiesen távozzak a kiélezett zsákutcából. Az egyik, hogy a pincér éretlen erkölcsösségéből úgy dönt, hogy nemet mond az ajánlatomnak, s büntetésből ma este mosogatásra hív a konyhájába. Pusztán, hogy lerójam tartozásomat. A másik, hogy a semmiből pattant bérgyilkosra hajazó ismeretlen felajánlja - a régi korok előtt tisztelegve - gálánsan jövedelmét, hogy kisegítse az e napi bajbajutott hölgyét. Talán az anglikán eklektikára hajaz a segítsége nyújtása, mintsem egy igazi Shakespeare tragédiára. Ebben a felállásban valamelyikünknek biztos, hogy meg kell halnia.
- Ne... - jelzem minden mozzanatommal ellenezve mikor az illető csillogó mellvértjét - azaz ezesetben pénztárcáját - megrebegteti a pincérnek. - Kérem! - s habár kérlelni igen kevés alkalommal szoktam, de a szituáció megoldására kész voltam áldozatot hozni. Mindaz kiderült teljesen feleslegesen, hisz a pénz már jó mélyre szökött a pincér zsebében, ezzel is inkább fokozva láthatatlan adósságomat az elkerülendő személynek. Aztán jött az a nézés a pincértől, ami a lehető legbotrányosabb jelenet volt az egész eddigiek közül. Ő maga nem tudhatta, de én egyenesen fültanúja lettem gondolatainak, ahogy ez a felszolgáló elméletben már összeadott minket. De most komolyan? Egy önkéntes fizetésnek már ilyen jelentése van? Igen, hiszen férfi. Mi másra is gondolhatna bárki?
Most már nem túl magabiztosan álltam a lábaimon, vélhetően azért is mert pedáns tisztaságom hirtelen folt esett. Egy szégyen teljes folt, mely merően hajaz az adósságra. Így aztán azt is méltán kellett tűrnöm, ahogy a pincér elmegy mellettem és végre kulccsal nyitja az ajtót. Áh, ugyan miért lett volna ennél egyszerűbb? Hisz ráadásnak úgy érezte mr. tudomisénki, hogy kikéri magának a gyors előítélkezésemet. S igen ráhibázott a véleményével mikor azt közölte, markánsabb pszichopatának kellett volna öltöznie.
- Figyeljen. - vonom figyelmét mutató ujjam rántásával előtte. - Felőlem öltözhet szárnyas vízi orrszarvúnak is, én akkor sem segítek bármiben ön - marad félbe a beszédem a nagy elutasítás közepette. Vágy ébredt benne? Mégis ki a fene az a Madison? S miért érezte alkalmát most ráasszociálni miközben leteremtem? Meglepődve fogadtam az agyhullámait, amiket önkéntelenül felém közvetített. Aztán végül rájöttem miféle kijelentéssel tudom végre lebeszélni erről az egész segítség kéréséről. Bevallom, nem erre gondoltam mikor "ne enged, hogy másba örülten beleszeressek, de hadd hogy más örülten belém szeressen!" monológgal fohászkodtam december 22.-én.
- Tudja, én nem vagyok hivatásos szerető...és váltig állíthatom, hogy korrupció által sem leszek az. De ha mindenképp segítségre vágyik... - majd mint aki titkos hadműveleti stratégiát osztana meg, közelebb léptem hozzá, hogy hallójáratában jól értésére adjam mi erre a legkézenfekvőbb kategória. - Ajánlom figyelmébe erre a bordélyt. - ejtem ki mindezt körültekintően halkan, de a felelet végeztével mosollyal a számon. Mintha a legbölcsebb emberünk, a dalai láma végezte volna.

Gondolhattam volna, hogy nem fog olyan simán menni a dolog, mint ahogy azt elsőre elképzeltem. Minden esetre nem fogom feladni. Nem az a fajta ember vagyok.
Mivel úgymond barátságos közeledésem nem járt sikerrel, hát fogtam magam, és cselekedtem. Igaz nem ez volt a fő képességem, de olykor remek hasznát veszi az ember, mikor moccanni sincs kedve, és valamire azonnal szüksége van.
Mostanában gyakran megesett, hogy a képességem után nyúltam.
-Valóban… - nem szaporítottam a szót, s mivel semmit sem reagált, nyilván vagy nem emlékezett rá, vagy akadt ezer meg egy John is a közelben.
Az én kismadaram így békében aludhatja álmát, hiszen kiléte nem került felfedésre.  A pincérre pillantottam, ki eléggé meglepődött azon, hogy a terminál elkezdte kiokádni magából a papírt. Egy darabig tanácstalanul álldogált, én meg csak figyeltem a jelenetet, majd gondolván, nem jutok célhoz, legalábbis ezzel a civil vagyok, és szükségem van a segítségedre dologgal, így aztán előszedtem a tárcám, s mindkettőnk teáját kifizettem kápéval.
A készüléket meg csak újra kell indítaniuk, a papír megáll, és tadaaa kész is van.
Miután fizettem, a pincér készségesen ment el a kulcsért, majd az ajtó felé igyekezett. Egy darabig elgondolkodtam rajta, mi is lenne a helyes megoldás, aztán arra jutottam, nem adom fel, és bizony addig fogok a nő nyakára járni, míg be nem adja a derekát. Ha kell, akkor beviszem az őrsre, és kihallgatom ott, bár jobb szerettem volna, hogyha nem kell ilyen dolgokhoz folyamodnom.
Nem tudtam elsőre mi is a probléma forrása. Vajon a külsőm? Vajon túlságosan jólfésült lettem attól a borotválkozástól, hogy végre megszabadultam a szakállamtól? Meglehet, de abban minden esetre biztos voltam, hogy megragadom ezt a csontot, és nem eresztem el. Valami nem stimmel a környéken, és valakinek ez ügyben lépnie kell.
-Jobb lett volna, ha valami szakadt cuccban, borotválatlanul jövök, ahogy mások is tették… nem de? Akkor talán elhinné, hogy szükségem van a segítségére.... - hangom kedves volt. Ha megindult kifelé, miután a pincér nyitotta az ajtót, hát utána mentem. Ha  nem, nos akkor maradtam én is.
Közben persze belekortyoltam a teámba, s akarva akaratlanul is eszembe jutott Madison, és a mosolya, és hogy…. A picsába is… hiányzik… még annyi év után is hiányzik, hogy reggel nem fekszik mellettem, hogy nem hoz kávét, és poénkodva fánkot az őrsre… abban biztos voltam, hogy ezt bizony orvosolni kell… vagy kiverem a fejemből, vagy… nos jöhet akkor a b terv…
Elhessegetem a gondolatokat, majd a teára pillantottam, aztán a nőre. Koncentrálni kell!!
Szóval várakoztam, vajon végre rákérdez e mi az isten nyiláért tapadtam rá, és még is mit akarok tőle.

Én magam sem értettem hová ez az igyekezet, hisz a legutóbbi is az ilyen sietségnek egy karambol lett a vége az utcán egy biciklissel. Így hát kelletlenül is vissza kellett fognom magam. Még a végén azt hiszik temetésre köteles a jelenlétem.
A pincér épp csak mutatóba hozza a terminált, mire a jogosan elkerülendő illető megszólít. Legszívesebben elrugaszkodtam volna a földtől, hogy a világegyetembe repüljek egyenest, de ehelyett csak egy reflexszerű ijedtség emelte meg a testem. Rögtön azután szemkontaktus kerülő hadműveletbe kezdtem ellene. Hátha ezzel elbizonytalanítom az illetékest, aki mostanra jócskán átlépte a veszélyzóna határait. Válaszadásra nem feleltem, s próbáltam annyira ignorálni amennyire lehetett. A fizetés folyamatát nem fejeztem be, így a meglepetés ellenére a pincér felé nyújtottam a kártyámat mintha mi sem történt volna. John? Nahát ez aztán szűkített a névsoron, amin legalább ötven ilyen név szerepelhet. Akár be is invitálhatná az angol királynőt, akkor sem tűnne sokkal rokonszenvesebbnek, egy ártatlan eszmecserére. Igazis, a külleme jóvolta elüt azokétól, akik ilyen hátulról jövő szlogenekkel akarnak megkörnyezni. Valahol mégis sántított a dolog, mint ahogy a két napos sumák szokott.
- Tudja manapság az idő nagyon értékes!- felelem a kéretlen illendőségére, mire a pincér lehúzza az egy csészéért járó fizetséget. S mikor már azt hinném, a Hold állása kedvezően segédkezett nekem ebben a kényes helyzetben, érkezik a baljós ellentéte, amit egyszerűen mások csak karmának neveznek.
Érvénytelen? Az én alig használt master cardom? Hogy lehetséges ez? S miért pont most állt bosszút minden félre sikerült főzetem önkéntese? Egy kő esett le a szívemről mikor másodpercek múltán kiderült, hogy a terminál mondott viszlátot a nagy világnak. Készpénz hiányában azonban semmi kézzelfogható megoldásom nem akadt a problémámra. Mindezt az engem célkeresztbe vett kísérőm társaságában. Idegesen ragadtam tarkóm alá, miközben továbbra is másfele a tekingettem. Leginkább a egyetlen szabadulásom útja felé a bejárati ajtóra. De mint az szemlátomást kiderült más ide betérni szándékozó embernek ez csak bosszankodás tárgya volt. Zárva lenne? De miért? Feletté furcsa és abszurd volt a helyzet, hogy míg én a kijáratért esedeztem az váratlanul lezárult mások előtt. A pincér is hitetlenül nézte végig a képsort, amint egy öreg úr felhagy a botja ütlegelésével az ajtón és igen vulgáris hozzászólással tovább áll. Természetesen annyira nem kötötte le, hogy figyelmen kívül hagyja a tartozásom így utolsó mentsvárként rögtönzött improvizálásba kellett kezdem.
- Tudja mit, itt egy saroknyira van egy automata. Tudom, hogy fizetés hiányában nem engedhet el, de mivel önöknél fordult elő a probléma így jogszerűnek érzem kisegítenem. És igen tudom...csak a szavamban bízhat meg. - leszek hirtelen empatikus partnere az idegen pincérnek, aki fél szemmel félően felettesére sandít aggódva a hatalmas megregulázástól.
- Mondja kinyitná akkor az ajtót nekem? - s ezzel ismét enyém lenne a győzelem a karma ellen.

Mondhatnám, hogy meglepő az egész, hogy egy ilyen helyen kötök ki, miközben a városnak ezen részén, szinte meg sem fordultam még, akár csak az, hogy milyen septiben kaptam meg a teámat.
Felemeltem poharam, beleszagoltam, s elégedetten morogtam egyet az orrom alatt, hogy bizony ez az a nedü amit kértem, és nem valami lőrével akarnak itt átverni.
Aki a teát szereti… meg aztán talán a véremben is benne volt, hisz még is csak gyógyhatású készítmény ez, és nem valami amivel árthatok a szervezetemnek. Azt meghagyom az éjszakáknak, mikor vége a melónak, és végre kiengedhetem a fáradt gőzt, főleg, ha még az exemmel sem akaszt össze az élet.
Jó persze mondhatnám, hogy minden találkozás maga az öröm, s talán még egy hálás pillantást is kapnék érte, amiért kedvesen bókolok felé, de akkor is ott marad a kétely az elmémben, vajon miért is rójuk mi ezeket a köröket? Vajon felesleges minden egyes találkozónál eljátszani mennyire nem haragszunk a másikra, hogy az a sok vita ami közöttünk volt, a múlté már? Vagy egyszerűen csak figyelmen kívül kellene hagynom, és nem agyalni ezeken, s hagyni, hogy akkor kerüljünk közelebb egymáshoz, amikor azt valamelyikünk jónak látja.
No igen… a tea épp ezért nem volt a legjobb barátom. Előhozott olyan gondolatokat is, melyek beleették magukat az elmém legmélyére, s szabadulni sem engedett. Akár mondhatnám azt is, hogy ezt én akartam magamnak… hogy ez csak az én hibám, hisz a tea…
De aztán tekintetem találkozott a barna hölgyével, aki septiben kapkodni kezdett, hol ott semmi zsarus külső nem akadt rajtam, meg aztán nem is az adóhivataltól jöttem, engem az a része egy cseppet sem érdekel.
Utána jártam azért a kisasszonynak, szereztem pár információt róla, amit lehet korai volt, de ha a kis madárkámnak igaza volt, és tényleg illegális üzletet folytat, nos akkor bizony a sarkamra kell állni, és megmutatni bizony itt a törvény az úr.
Persze futni is hagyhatnám, elvégre az csak a fajtánknak jó, ha valaki hozzáértő is foglalkozik gyógyfüvekkel, s nem csak az emberek szarakodnak ilyesmivel, s hazudják magukat annak.
Aztán gondoltam egyet, s a poharam társaságában álltam fel, majd léptem közelebb hozzá, miközben valami furcsa módon… na jó lehet, hogy én voltam… lehet, hogy szemernyi közöm volt hozzá, de az ajtón a zár kattant egyet, mintha csak az utánam érkező idős hölgy túl erősen csukta volna be magam mögött az ajtót.
-Hello! - kedves mosollyal arcomon álltam meg vele szemben, majd egy ideig vártam, aztán letettem magam az asztalhoz.- Egy haverom… John mondta hogy itt találom ebben a tájban… - elsőre nem mondtam többet, s csak álltam ott teámmal a kezemben. Átlagos fickónak akartam látszani, akinek a legnagyobb baja az, hogy nem találja a megfelelő szavakat. -Van ideje rám?

Önfeledt pillanataim egyikének tudhatom be ezt az élénkítő programot, melynek hatására egy másodpercre megfeledkeztem saját "eltúlzott" gondjaimtól. Nincs okom a panaszkodásra, bármennyire is tűnik annak hogy minden adandó társalgás pillanatában megragadnám az alkalmat saját önsajnálatomra. Egy pont a humornak. Viccet félretéve, a lakásom tulajdonosát egyenesen vajra kenhetem. Az adózatlan profitom átlagban egy hónapban 250 dollárral jutalmaz, és nem mellesleg mellette boszorkány vagyok. Persze tudom, azonnal kirínák a tömegből ha nem akadna egyetlen dolog, amin életem végig sopánkodva a fogamat rághatom. Ezt a hiányt most a családom tölti be. Nem létező anyáról elbeszélve, egészen a titokzatosan eltűnő apáig. Remek, egy 21. századi nincstelen illúziója, hölgyeim és uraim! Nem csoda, hogy ennyi lelki gondolat mellett az ember ivásba menekül. S noha a tea nem int búcsút a májnak, néha bizony önkéntelenül túlpörgeti az elmét. Érdekes, másnak ilyenkor paranoiás képzetei lesznek. Hogy más éppen ebben a pillanatban az asztalok sarkában őt figyeli. Borzasztó elszántsággal és ármánnyal a tekintetében. Elég képtelenségnek hangzik. S az pusztán merő véletlenség, hogy én körbevezetem a tekintetem. Ilyen gondolatok mellett ki ne érezné megkísérelni, ami abszolút hülyeség.
Pásztázásom közben azért némi kellemes csalódás ér. Köztük, hogy új a pincér felhozatal és a menü tábláján is feltűnt egy-pár eddig nem látott ital. A pultos lé-hűtötten dörzsöli a kristálypoharak szélét s a csendet nem túl gyakran a bejárat csilingelése töri meg. De az iménti leírásaimnak mégis valaki hűen megfelelt. Az akivel, egy szerencsétlenség folytán összenézek, melynek hatására úgy érzem, ő rá pontosan illik a fantomkép. Tekintetem azonnal más felé vezetem, mintha bűnt láttam volna éppen. Kétellyel telítődök meg, hogy mindennek az egésznek igazat adjak. Valóban létezik az árnyék, ami halktalanul követett? Vagy a paranoia egy újabb foka készül életre kapni bennem. Nem tudhatom. Ellenben minden porcikám hirtelen arra ösztökél, hogy legjobb ötlet meglépni a tett színhelyéről. Még ha az elkövetőt nem is én jelentem.
- Elnézést! - kérlelem az egyik pincért. - Fizetnék. - jelentem ki rögtön, miután kis híján a táskámba merülve előkerítem a fizető eszközöm arany szobrocskáját, a master cardomat. A pincér természetesen nem trezorként működve azonnal elsiet a pulthoz, hogy elémbe hozza a terminált. Ezalatt a pár tétlen perc alatt még egyszer módomba állt a férfira néznem. Akinek pillantása cseppet sem olyan érdeklődéssel volt átitatott mint egy idejáró koros vén kujoné. Ez annál sokkal fenyegetőbb és érdeklődőbb változata volt. Nem csoda hát ha minél előbbi távozásom igyekezetébe fektettem minden energiámat. Együltően levonva a következtetést, miszerint ideje lesz más törzshely után keresgélni.

Az élet, olykor hoz furcsa dolgokat. Éled átlagos mindennapjaid, futod a régi köröket az exeddel, miközben próbálsz nem beleőrülni a mindennapokba, és a magadban mélyen elásott kételyekkel, s igyekszel elhatárolódni a dolgok menetétől, megmaradni egy bizonyos ponton, és nem arra gondolni, mikor felhúzzák az agyad, vagy éppen maga az életből fakadó pillanat nem hozza ki belőled, azt, hogy ideje lenne felgyújtani mindenkit! Hadd égjenek! Pusztuljon a férgese! Mindenki aki nem elég rátermett erre a világra, tűnjön csak el nyomtalan.
Ilyenkor jobb esetben csak megrázom magam, pislogok párat, vagy lehunyom szemeim, s próbálok visszatalálni a megfelelő útra. A nyugalom felé, hogy márpedig a világ úgy van rendjén ahogy van, és nem kell, s nem is szabad egy személyes igazságosztót játszani, vagy éppen csak kedvtelésből, mert az elfojtott képesség, és erő miatt, mi bennem feszült, legszívesebben lángra lobbantanám a világot.
Egy pszichiáter bizonyára kész kiselőadást tartana, s sok száz órám rámenne a vele való találkozásokra, s az én pénzemből gazdagodhatna meg…
Megdörgölve az orrnyergem hessegettem el magamtól a gondolatokat, majd vettem le kezem a tollamról, ami bizony ismét megsínylette a velem való találkozást, s ő is landolhatott a társai mellett a szemetesben.
Leütöttem az utolsó billentyűt, majd mentettem a dokumentumot, aztán nyomtam egy küldést, majd felkeltem, hiszen eljött az idő…
Volt nekem egy kismadaram, vagy éppen téglám, ki hogyan nevezi. Bizonyos szolgáltatásokért cserébe, megoszt velem néhány információt a nagyvilágból Ez amolyan valamit valamiért kapcsolat volt.
Igaz az elmúlt időben cseppet kifordult önmagából, s nehezen kezelhetővé vállt, de betudtam annak, hogy túl messzire ment el, s lefárasztották a mindennapok.
Az információit nem vettem komolyan, hiszen minden nap hallok olyat, hogy itt és ott nyílt egy illegális üzlet, ami embereknek nyújt „segítséget” varázsszerekkel, és főzetekkel… s a nagy átlagban ez mind fals információ volt, hiszen egy egyszerű ezoteriával foglalkozó emberek által vezetett üzletről volt szó, hová a magamfajta csak egy jót mosolyogni jár.
A kristályaikkal, füstölőikkel, általuk szakértőknek tartott írók által írt könyvekkel, s amulettekkel… elsőre ezt is annak véltem, míg nem sikeresen kiszedtem belőle, hogy bizony itt nem csak ennyiről volt szó.
Sosem szerettem a fajtám ellen nyomozást folytatni, de van amit meg kell tenni, hisz az embereknek nem a legjobb, ha tudatlanul használnak bizonyos főzeteket.
Felkeltem a gép mellől, majd vettem egy gyors utat az öltözőbe, ahol egyszerű hétköznapi ruhát öltöttem, bőrkabát, ing, farmer. A fegyverem is magamnál tartottam, ahogy a jelvényemet is, ám ezúttal alaposan elrejtettem a zsebem mélyére, hogy véletlenségből se viszkessen a kezem, hogy bizony azt nekem elő kell szednem.
Vetettem egy pillantást a tükörre, megdörgöltem arcomat, majd elindultam.
Hamarosan már ott álltam a teaház előtt, s besétáltam.
Odaléptem a pulthoz, kedvesen elmosolyodtam, hiszen bizony, ilyet én is tudok, majd megszólaltam.
-Jó napot!… egy Matcha teát kérnék… - bíztam benne, hogy ilyet is tartanak. Magas antioxidáns tartalom, élénkítő, és enyhe nyugtató hatás egyben, s azt hiszem nem elhanyagolható a vitamin tartalma sem. Igaz nem volt kedvem szertartást csinálni belőle, de ez is tökéletesen megfelel a számomra. Szerettem az ízét.
Azthán helyet foglaltam egy asztalnál, s tekintetem megakadt azon a bizonyos barna lányon, akivel beszélnem kellett.

Sok mindenen átestem a mai nap folyamán. Azt gondoltam a néhai új Hold hatására én magam is tisztalappal indíthatom a hétfőt. De ez valahogy máshogy sikerült mint kellene. Kezdve azzal, hogy a reggelt az ötödik kliensem indít úgy, mint a legéletbevágóbb helyzetet. Miközben szó sincs másról, csakhogy sikerüljön újra visszahódítania élet nagy szerelmét, akit hűtlenséggel üdvözölt. Igazán nem értem az átlagos képviselőimet, mi a fenét képzeltek? Én nem szerelem kreálásra szakosodtam, de ha mégis azt nem egy belvárosi lakásban űzném, hanem egy nagyszabású laboratóriumban mint ,,gyógyírt a fájdalomra". Sajnos a mai napig rossz hírverés kering a foglalkozásomról, s gyakran futok olyan klisékbe mint a "kérem az örök életet" vagy a "hadd szeressen belém" vagy a nagy kedvencem "gazdag legyek".
Hál Istennek ennek az ,,önkéntes léleknyugtatásnak" is megvan a megszabott ideje. Így fél kettő tájban megszabadulok az e napi gondterhelt vevőim körétől, s egyenest a bejárat felé igyekszem felkészülten. Egy újabb lelki fröccsre van szükségem, elegendő nyugalomnak a megfáradt elmémnek. Innen két utcányira felfedeztem egy teaházat, ahova idestova fél éve jelenlétemet teszem mint igazi angol hagyomány szerető. A tulajdonos és a pincérek épp annyira ismernek, mint rábökni bármelyik tömb épületre és elárulni az emeletet. Hisz óvatlanság lenne emberekkel ismerkednem, mégha a szociális igényem táplálását ők töltik ki többségben. Lassan megunom a diplomás növénytermesztőt alakítani, s tetézni sanyarú családi háttér történetem, amit anyám kedvéért találtam ki. Önvédelemből, ahogy ő mondaná. Mégis egyet kell értenem azokkal, akik erre kérdően pillantanak. Hiszen egy ereje-teljében lévő és kilátásos karrierrel megáldott lány ugyan miért tartózkodik még egy alig pár négyzet-méteres bérlakásban. Variációk tömkelege, őszinte választ azonban sosem fogok felelni erre.
- Jó napot! Egy zöldet legyen szíves! - orozom magamnak az egyik pincér tekintetét kérésemet nyugtázva felé. Nah persze nem mintha idegi alapú problémáim lennének. Sokkal inkább aggasztó tények, amit huszonévesen sem leszek képes egyhamar levetkőzni. Az ember mindig két dologra vágy igazán. Amit nem kaphat meg, s amit megkapott de rögtön el is veszített. Furcsa elmélet és elég paradoxonba állítja, amit én gondoltam elsőre. A testünk és a génünk egyezik, de nekem mint boszorkánynak nem az az elsődleges célom, hogy megszerezzem az élet minden bölcsességét. Hanem pont ellenkezőleg. Hogy meglévő tudásommal segítsem azt, akinek ebből kevesebb adatott. De lehet én vagyok szentimentális...vagy ez a zöld-tea indította be érzelmes neuronjaim.