A bőrönd az előszobában marad, a fal mellett egy időre, Dashát nem különösebben zavarja, én pedig inkább vele foglalkoznék, öt hallgatnám, vele beszélnék, semmint a holmimmal bíbelődjek. Igazság szerint, azt sem tudom, hogy meddig maradok, hogy volna-e értelme kipakolni, vagy sem; minden az adott ügyön, feladaton áll, és azon, hogy milyen hamar végzünk vele – vagyis inkább Daria lesz az, aki az instrukciókat adja, én legfeljebb csak tanácsokkal látom el.
Megingatom a fejemet, de közben mosolygok.
- Kedves tőled, de miattam tényleg nem kellett volna vesződni – és ezt komolyan gondolom. Én, mondjuk, szeretek és tudok is főzni, bár nem túl széles skálán mozog ebbéli tudásom, időm sincs mindig annyi, hogy ilyesmivel foglalatoskodjak; ettől függetlenül eszembe sem jutott volna, hogy Dasha főzne nekem. Ettől függetlenül tagadhatatlanul jóleső érzéssel tölt el a gondolat.
Aztán helyet foglalok az egyik széken a konyhában, az ínycsiklandozó illatú pizza fölött, és a fiatal nővel éppen szemközt, és feszült figyelemmel hallgatom a beszámolóját.
És lesz is – ez az első gondolatom, de nem mondom ki, inkább veszek egy szeletet a felém nyújtott pizzából.
- Nem lehetett egyszerű – bólintok, majd a szeletbe harapok, és, miközben mesél, próbálom elképzelni a hideg, esős utcákat, ahogy a fények szilánkokra hullnak a pocsolyákban, ahogy az eső hóra vált lassan, ahogy egyre feljebb, és beljebb merészkedik a vadonban a vámpír nyomait követve. Látom magam előtt a szürke hegyormot, és egy kicsit lejjebb a fenyvest, a magas, sudár, vörös törzsű fákkal, a sötét tűlevelek beárnyékolják az avarszintet, így odalent nincs egyéb, csupán a puszta, hideg hótakaró, meg a fel-felbukkanó holdfény játéka. Ezüstös, haloványan csillogó fehérek, és zöldes, olajos feketék masszája alkotta kép.
Következő szavait hallva felkapom a fejem, a hideg kék szempár találkozik a mogyoró íriszekkel, és, mielőtt bármit is mondanék, hagyom, hogy kiöntse a lelkét.
- Egyáltalán nem ostobaság – felelem végül. – Nem azt mondom, hogy kifizetődő lenne, ha hosszú távon is így látnád őket, hogy bármelyikük is lehetett volna Olek, vagy más – szögezem le azért, a miheztartás végett. – És azt sem mondhatom, hogy hozzá fogsz szokni – keserédes nevetés hagyja el ajkaimat. – Az igazság az, hogy szerintem hazudik, aki azt állítja, hogy hozzá lehet szokni ahhoz, hogy életeket vesz el – sütöm le pilláimat. Mert, végül is, ezt csináljuk, nem? Ölünk, hogy ne öljenek. Ölünk, azért, hogy béke legyen. Ölünk az egyensúlyért. Ez egy kívülállónak eléggé visszásan hangozhat, de az olyanok, mint mi, Daria, én, meg a többi Krakowski vadász, ebben nőttünk fel, ennél nagyobb, örökérvényűbb igazság nincs. Védeni kell az elesettet, az elnyomottat, az egyensúlyt és a békét – ezeket az amúgy is törékeny dolgokat. – Nem baj, ha empatikus vagy, érző, emberi lény, akkor sem, ha ez nehezebbé teszi – folytatom -, nem vagyunk robotok, miket gyilkolásra programoztak, csak... ez egyszerűen megnehezíti a dolgokat – haloványan elhúzom a számat és felvonom egyik szép ívű szemöldökömet. – Talán az a titok nyitja, hogy ki kell kapcsolni, csak arra az időre, minden érzelmet, minden gondolatot, a haragot, a kételyt, ami a lelkedben pulzál – fogalmam sincs, hogy mennyire érthető az, amit mondok. Abban sem vagyok biztos, hogy ez tanulható tulajdonság, vagy eleve ilyen elbaszottnak kell születni hozzá. Persze, beszélhetnék még egyébről is, az álmatlan éjszakákról, a rémálmokról, melyekből verítékben úszva, zihálva ébredek fel, a lelkiismereti tényezőkről, a sok vérről, és mocsokról, ami a lelkemet szennyezi, de nem teszem. Nem akarom elrontani a kedvét. – De kellünk, kell a magunkfajta a világnak – teszem még hozzá. – Még, ha nem is mindig, mindenkinek úgy tűnik, egy jobb világért harcolunk, amiben senkinek sem kell rettegnie. Sem halandónak, sem természetfelettinek. Ahol nincs elnyomó, és elnyomott – az persze egy másik kérdéskörbe tartozik, hogy eljön-e valaha ez a stádium? Lehetséges volna? Vagy csak illékony, múló békeidőszakok várnak ránk? Én abban hiszek, és bízok, hogy talán egy nap – talán a gyerekeink életében, vagy az unokáinkéban – nem kell majd a sötétségben bujdosó szörnyetegektől rettegni, sem pedig egy bársonyhuzatos trónuson terpeszkedő alak elnyomásában élni. Naiv gondolatok ez, tudom, de az álmok nem mind azok?
És, még mielőtt végleg megölném a bulit azzal, hogy filozófiai mélységekbe süppedek, megingatom a fejemet, és elmosolyodok.
- De ma ünneplünk – és nem vagyok rest kiszolgálni magunkat egy-egy kupica vodkával, miután elővettem a hűtőből az italt, és megkerestem a poharakat. – Rád, a sikereidre a múltban, és a jövőben – koccintásra emelem a poharat, majd lehúzom a tartalmát.

Magamba szippantom a meleget, és az étel ínycsiklandó illatát, amikor kitárul előttem az ajtó; de mindez eltörpül és jelentéktelenné válik Dasha jelenléte mellett. Most is olyan, mint mindig, lénye ragyogva tölti be a teret. Számomra biztosan. Sajnos nem találkozunk olyan gyakran, mint szeretném, szeretnénk, éppen ezért is örülök most annak, hogy itt lehetek, és az a megtisztelő feladat jutott osztályrészemül, hogy én kísérhetem el az első vadászatára.
- A te érdemed – mutatok rá a nyilvánvalóra, miután átnyújtottam neki a vodkát, és még mielőtt megölelne. Amikor hozzám bújik a fiatal vadász, olyan szorosan viszonzom, ahogy nem sokakat öleltem meg ez előtt – és valószínűleg vajmi kevesen lesznek ez után is. Ismerem a nevelőanyját, szerencsére nem annyira, amennyire Dasha ismeri őt, de tisztában vagyok azzal, hogy milyen mocskos módon szakította el a fiatal vadászt a családja megmaradt részétől, az apjától, és tőlem. És, bár nem nagy a korkülönbség közte, és köztem, ez az ölelés inkább anyai, semmint testvéri. Mélyen belélegzem az illatát, ahogy a hajába fúrom az arcomat, és egy szívdobbanásnyi ideig elszomorodok a tényen, hogy csak én vagyok itt, senki más. És most nem a gratulációkra, meg az ünneplésre gondolok, hanem támogatásra, és feltétel nélküli szeretetre és bizalomra, amit a család jelent. A Sors fricskája, hogy mindketten elveszettük az anyánkat, és, hogy a nő, akinek ezt a szerepet kellett volna betöltenie, elfordult tőlünk, és borzasztó dolgokat tettek velünk. Az én apám túl fontos ember volt ahhoz, hogy túl sok időt – vagy épp eleget – töltsön velem apaként, az övé pedig nemhogy egy másik országban, de egy másik kontinensen él. – És én neked – kezeim még mindig felkarjain pihennek, ahogy eltávolodik tőlem, és az alatt a szempillantásnyi idő alatt összeszedtem magamat, amíg még nem látta az arcomat, és most újra mosolygok. Nem egy hazug mosolya ez, éppen csak nem akarok éppen itt és most ilyen jellegű nosztalgiázásba és beszélgetésbe kezdeni. Amúgy sem vagyok a lelki matériák szakértője, és nem hiszem, hogy bármilyen jellegű előrelépés volna erről tárgyalnunk. Majd talán eljön ez a pillanat is, amikor a jelenünket visszavezethetjük, egy, amolyan Ariadné fonala mentén, a múltba.
De ez nem most fog bekövetkezni.
Amikor az utamról kérdez, már éppen elnyílnak ajkaim, hogy azt feleljem neki, hosszú és unalmas – de megelőz. Ajkam szegletében mosoly játszadozik.
- És unalmas – teszem hozzá végül. – Semmi érdemleges nem történt – még a vállamat is megvonom. Mondhatjuk azt, hogy rutinos utazó vagyok, és bár a legtöbb országban kilógok a sorból, a márványfehér bőrömmel, és a vörös hajammal – leszámítva talán Skóciát -, tökéletesen fel tudom venni a helyiek rezignált arckifejezését, és hamar kiismerem magamat új, és esetleg nagyvárosokban. – Meglepően finom volt a kávé a gépen – teszem hozzá szemöldökömet ráncolva, miközben az ajtó mellé gurítom a bőröndömet, és kérdőn nézek rá, maradhat egy ideig?, mert most nem igazán van kedvem a holmimmal foglalkozni, majd csak az után, hogy beszéltünk pár szót Dashával.
Elkerekedett szemekkel pillantok rá.
- Miattam igazán nem kellett volna vesződnöd – ingatom meg a fejemet, kissé jobbra biccentett fejjel, és bocsánatkérő mosollyal. – Persze. Nem is tudom – töprengek hangosan -, van olyan ember, aki nem? – teszem fel a költői kérdést.
- És milyen volt a vizsga? Hogy ment, mit kellett csinálnod? – ezek a vizsgák más-más helyeken, de akár más időpontokban is történnek, sőt, akár az év más-más szakaszában is megejthetik. Az ifjú vadászoknak így persze fogalmuk sincs róla, hogy milyen területtel kell majd megbirkózniuk a feladat teljesítése közben. Az enyém, például, eléggé kedvezőtlen volt: ritkás fák alkotta hegyormok, meredek hegyoldalak, meredélyek, éles kövek, húsba maróan hideg szél, és jégszilánkok a levegőben. Pedig a fél karomat odaadtam volna, ha az erdőben lehettem volna akkor.

Afféle szokás-, vagy sokkal inkább szabály, hogy a legújabb vadászokat, idősebb társaik kísérik el az első megmérettetésükre. Így volt ez az én időmben is, meg ötven éve is, az apám idejében, és valószínűleg kétszáz-, meg ötszáz éve is – nem megy ez újdonságszámban. Én persze annakidején vérlázító árulásnak éreztem apám részéről, hogy Jessamine-t, a család barátját, és egyben szövetségesünket kérte fel erre a nemes feladatra. Nem is a nő mibenlétével, vagy esetlegesen a személyével volt a problémám igazából, hanem magával a ténnyel, miszerint engem bárki, bárhova is kísérgessen. Akkoriban úgy éltem meg ezt az egészet, mintha a vizsgám után, a biztonság kedvéért még egyszer le kellene vizsgáznom, ezúttal még kevésbé koordinált keretek között. Dühös voltam, és csalódott, azt hittem, hogy az édesapám nem bízik bennem eléggé annyira, hogy elengedje ezt az aprócska-, ám annál lényegesebb tényezőt. Emlékszem az útra, a hegyek ölelésében, az erdőkben, a hidegre a bőrömön, ami alattomosan a ruhám alá kúszott, és egészen a csontjaimba vájt. Emlékszem még a fényekre, és a színekre, a hangokra és az illatokra. Olyan elevenen él előttem a múltbéli kép, mindegyes alkalommal, amikor felidézem, mintha csak egy régi, családi videót néznék meg – kevésbé vidám, vagy kellemes hangvétellel. (Nem mintha a családunknak lennének családi videói...)
Fiatal voltam, vad és önfejű.
Vadabb és önfejűbb, mint most. Iszonyatosan küzdöttem, hogy jobb legyek, hogy mindent és mindenkit legyőzzek, hogy az élre kerüljek, hogy ne kiváló legyek, hanem tökéletes, és időnként nagyobb volt a füst, mint a láng maga.
Azt beszélik, az anyám is hasonló temperamentumú volt életében.
De nem érdekelt, soha nem fogtam vissza magamat, régen fittyet hánytam a veszélyre.
Az évek múlása, a történések, az ilyen-olyan bestiák, mind-mind életre szóló tapasztalattal szolgáltak, gazdagítottak, előrébb vittek, és egyúttal lehűtöttek éppen annyira, hogy ne kelljen a szorongatott helyzetekben, minden alkalommal szupernova módjára felégetnem mindent magam körül. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem mindig, és nem minden esetben szükségszerű karmokat meresztve, bulldózer módjára belerohanni az ismeretlenbe, a veszélybe. Nagy árat fizettem érte a kezdetekkor, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a megfontoltság bizony, bizony, nagy erény.
Az igazat megvallva ezúttal önszántamból jöttem az egyik vadásziskolába, ezúttal a St. John’s-ba látogattam el, és jó okom volt rá. Persze, ami az események forgataga után történt, arra egyikünk sem számított, de mi mást is tehettem volna, semmint rábólintani, és igent mondani?
Dasha vizsgája után alig egy héttel érkeztem, és nem azért, mert nem akartam a győzelme részese lenni, vagy, mert 'akadt jobb dolgom is', csupán nem akartam én is egy újabb, nehezítő körülmény lenni számára, még egy szempár, aki minden egyes lépését követi, még egy koponya, aki mindig, mindent jobban tud, még egy száj, amelyik az igét hirdeti, és okoskodik, valaki, aki a puszta jelenlétével esetlegesen izgatottabbá, és idegesebbé teszi. Annak ellenére, hogy nem találkozunk minden nap az ifjú – most már hivatalosan is – vadásszal, nem jelenti azt, hogy nem állunk közel egymáshoz, sokat jelent nekem a fiatal nő, és eléggé messzire elmennék érte, jobb is, ha ennyiben maradunk.
Mondanám, hogy meg vagyok lepve, hogy a St. John’s igazgatója tudott az érkezésemről, de akkor hazudnék. Valószínűleg ebben is az apám keze van, aki makacsul ragaszkodik hozzá, hogy én legyek az, akinek majd átadja a stafétabotot, ha eljön az ideje. Pár éve már az iskolába is igyekszik visszacsábítani, hogy ott oktassak, aztán meg, hogy ő oktasson engem arra, hogy, mire oda kerül a sor, hogy a nyomdokaiba lépjek, már mindent tudjak, amit tudnom kell. Természetesen nemet mondtam, mint mindig, minden hasonló kaliberű kérésére, vagy kérdésére. Azt ellenben már nem tudom, hogy a kanadai iskola igazgatójának a fejéből pattant-e ki a szikra, hogy engem válasszon a megtisztelő feladatra, vagy az apám javasolta-e neki...?
Minden esetre ennek a megbízásnak még örülök is, és nem kevésbé érzem magamat lekötelezve - azt persze már rég eldöntöttem magamban, hogy ez lesz az első, és egyben az utolsó, kivételes alkalom, hogy ilyesmit elvállaljak.
Miután a repülő landolt, a reptéren egy férfi várt, a kezében egy cetlivel, rajta a nevemmel.
- Van fuvarom – egészen pontosan egy kölcsönzött autó.
- Látni akarják az intézményben – feleli ő, én pedig felvont szemöldökkel követem először gyalog, majd az autóban, hogy aztán egy hosszúnak tetsző óráig elidőzzek az iskolában, és megbeszéljük az elkövetkezendő napok részleteit, és csak eztán vezetek Dasha lakásához, majd kopogok az ajtón. Amikor Daria kinyitja előttem, elmosolyodok.
- Gondoltam, innál valami hazait a sikerre – köszönés helyett mondom, és emelem ki a táskámból a jó minőségű, Wyborowa vodkát. – Büszke vagyok rád, Dasha!