semleges

Mostanában mindig azon gondolkozik, hogy mi lett volna ha... Azon kapja magát, hogy éjszakánként az ágyuk melletti kis lámpát bámulja, titkon kapcsolja föl, megnyugtatást vár tőle, és aztán addig nézi pislogás nélkül amíg a szeme égni nem kezd, amíg a szája ki nem szárad, amíg már nem bírja pislogás nélkül, és a hátára fordulva a plafonon is fényfoltokat nem lát. Nagy, világos fényfoltokat, amik aztán kitakarják a gyéren megvilágított mennyezetet.
Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem szereti ezt az érzést, hogy nem szabadítja ki egy kicsit a rémes valóságból, ebből az újfajta, kegyetlen és undorító valóságból, ami sokszor nem is tűnik valóságnak, csak egy hosszú, soha véget nem érő rémálomnak, furcsaságokkal és kényszerhelyzetekkel, soha meg nem értettséggel és kirekesztettséggel, amiken naphosszat rágódhat, amibe hiába próbálkozik, sosem lesz igazán jó. Viszont azokban a pillanatokban, amikor a szeme előtt csak alaktalan, sokszínű foltokat lát, szeret azon gondolkozni, hogy mi lett volna ha... Megnyugtatja, azt az érzést kelti benne, hogy lett volna választása, lett volna választásuk.
Persze azt nem tudja már eldönteni, hogy igazán minek kellett volna másképpen történnie ahhoz, hogy ne jussanak el ideáig, az életük túl sokszor és túl sokféleképpen siklott félre ahhoz, hogy csak egyetlen rossz pillanatot lehessen okolni. Ha jobban belegondol, az életük rossz pillanatok sorozata: ezerszer voltak rosszkor rossz helyen, rossz emberekbe botlottak, rossz dolgokat tettek, rossz oldalra álltak; de akárhogyan is legyen, ezerszer inkább halt volna meg ott, abban az alagút rendszerben hosszú évtizedekkel ezelőtt a rossz döntések következtében, mint hogy itt ébredjen fel, ebben a valóságban, ebben az évszázadban.
Ezt persze titokban tartja, ikerbátya előtt legalábbis mindenképpen, pedig szeretné elmondani Berdinek. Néha felkelti az éjszaka közepén, hogy nem érzi jól magát, hogy rosszul van és szenved, de sosem mondja ki végül, hogy mi bántja. Akkor talán eltörne közöttük valami, végérvényesen, amit túlságosan félt, túl tökéletesnek gondolja, ahhoz, hogy kockára tegye némi rossz érzések miatt. Úgyhogy azokban a pillanatokban, amikor arra gondol, hogy mi lett volna ha..., amikor a fényfoltok olyan élesek az éjszakai plafonon, akkor szorosan lehunyja a szemét, visszatartja a lélegzetvételét és elszámol háromig. Arra gondol, hogy nincs itt, nem fekszik az ágyban, nincs ebben a szobában, nem szűrődnek be az ablakon az éjszaka zajai, nincs autó kürtölés, hangos kurjongatás, csak Berdi szuszogására koncentrál, és arra gondol, hogy pont ugyan így szuszogott, amikor poros bokrok aljában aludtak összebújva, ugyan így szuszogott, amikor fogadókba tértek be, amikor mezőkön és folyópatakok mellett szenderedtek el. Arra gondol, hogy nincsenek is itt, hogy valahol máshol vannak, valamilyen másik korban, hogy még kis kölykök, kajlák, akik sosem félnek a sötétben, akik egymás nélkül semmit sem érnek, mert sötétség nélkül nem létezik a fény sem.
Erre gondol, amikor olyan szorosan hunyja le a szemeit. Erre a másik világra, erre az életekkel ezelőtti világra, amiben minden olyan borzalmasan egyszerű volt, amiben mindenhova csak egy göröngyös út vezetett. Szereti elhinni, hogy most sincs ez másképpen, ma is csak egy göröngyös úton mehetnek,hogy az-az egy göröngyös út is kettejüknek van kikövezve, csakhogy Berdi sokszor nem fekszik mellette, sokszor nem szuszog ott éjszakánként megnyugtató közelségben, és akkor, amikor ez nem történik meg, amikor nem vonja el a figyelmét, akkor tényleg elgondolkozik azon, hogy mi lett volna ha...