overwhelmed

A város szélén egy felhőszínűre mázolt, háromemeletes kúria állt.
A házat magas ösvények és meztelen nimfákat ábrázoló szobrok övezték. A szárnyasablakok párkányán rózsaszín muskátlik virágoztak, de voltak az udvaron még ciprusfák, áfonyabokrok, a falon túlról pedig murvafürt lógott át. Friss, tiszta illat csapta meg, amikor beléptek az üvegtetős előszobába; ez az illat ismeretlen volt a romos, örökké szeszszagú bérházuk számára, ezért hatalmasat szippantott a levegőből, hogy elraktározza magában a ház minden aromáját.
— Gyönyörű, nem igaz? — fordult felé édesanyja, miközben bevezette a társalgóba. Hangjában keserűség csengett, amit akkor még nem tudott értelmezni a fiatal lány. — A magunkfajták sajnos csak szemtanúi lehetnek a szépségnek és gazdagságnak. Örülök, ha tetszik és örömödet leled benne, de ne felejtsd el: tudnunk kell, hol a helyünk, különben sosem lehetünk boldogok. Érted, miről beszélek, ugye, édesem?
A lány belepirult a gondolatba is; elképzelte, hogyan nézne ki selyembe öltöztetve a kanapén, miközben sorra falja a berlini fánkot, egyetlen pillanatra sem aggódva azon, hogy morzsás vagy lekváros lesz minden körülötte. Elég, ha szól a cselédlánynak, és az majd eltakarítja helyette!
Abban a pillanatban fellángolt benne valami, amit (akkor még nem tudta) ambíciónak hívnak, és teljesen eluralta a lelkét.
— Hogyne, mamãe! A magunkfajták csak szemtanúi lehetnek… — ismételte utána szellősen, majd a fonataival játszva tovább szökkent az étkező felé.

Fulladozott. Fullasztotta a lakásukban terjengő fehérítőszag, émelyítette az omladozó vakolat, hányingere volt még attól a méretes beázástól is, amitől éjszakánként nedves lett a haja és bárhogy vergődött az ágyban, mindig megtalálta őt.
Irigykedett. Irigyelte a nimfaszobrokat és bársonykanapékat, a virágokkal díszített mennyezetet, még a kert sarkában eldugott áfonyabokorra is féltékeny volt, amiért ilyen közel lehetnek ahhoz a csodálatos házhoz, ami néha még az álmaiban is megjelent.
Mije volt neki a két szép szemén és hosszú, barna combjain kívül?
Nem volt nehéz rábeszélni, Claudio értett hozzá, hogyan érje el azt, amit akar. Házat ígért neki Almancilban, a népszerű üdülőhelyen, ahová legfeljebb takarítólányként juthatott volna el. Azt mondta neki, majd ők ketten felküzdik magukat, valakikké válnak és aztán azoknak a gazdagoknak a képébe röhögnek, akik most szánakozva néznek rájuk.
Nem akart olyan lenni, mint az anyja, akinek görbe ívvé ferdült a háta a sok takarítástól, kezei pedig olyan szárazok lettek, mint a kőrisfa kérge.
Figyelte magát a tükörben és rájött: nincs mása a két szép szemén és barna combjain kívül, hát ebből kell szerencsét csinálnia.


— Ne jöjjön hozzám közelebb!
Úgy remegett, mint a nyárfalevél, amit megrebegtetett a szél. Pipacsszínű ruhája rongyként hevert a padlón, ezért maga elé kapta a takarót, hogy megőrizze a maradék tekintélyét és erényét is a férfi előtt. Nem mintha azt különösebben érdekelte volna; nem azért fizetett, hogy fogócskát játsszanak.
— Vigye el a pénzt, kérem, nekem nem kell… nem… nem helyes, nem szabad… — pihegte halkan, de még a vak is láthatta, mennyire nehezére esik lemondani a kávézóasztalon pihenő pénzkötegről.
Már el is tervezte magában, mit fog kezdeni vele; a felét hazaküldi az anyjának, hogy javíttassa meg azt az átkozott beázást, a maradékból pedig új fehérneműt vesz magának. Extázisba került a gondolattól is, hogy majd mohó kezei közé veszi, gondosan megszámolja, mint egy elégedett üzletasszony, aztán a zsebébe süllyeszti és távozik. De szégyellt engedni a kísértésnek, ezért megszeppenve térdelt tovább a matracon.
A férfi bizonytalan lépést tett felé, hajából potyogott a víz, gömbölyödő hasát csak a törülköző takarta. Szánakozás csöpögött a szemeiből is, úgy figyelte, mintha törékeny porcelánbaba lenne, amihez gondos kezekkel kell nyúlni, különben darabokra törik.
— Szeszélyes teremtés vagy te, Francisca! Nem is így hívnak, mi? Te aztán tudod, hogyan kell megőrjíteni a férfiakat, de hát gondolhattam volna, kegyetlenek a nők ebben a szakmában…
— Tulajdonképpen én nem… még nem… — szégyenlősen habogott, egy pillanatra elbizonytalanodott, kavarogtak benne az érzések és összezavarták a nyelvét is. Elképzelte, milyen boldog lesz majd az édesanyja a pénztől és egyből megbánta, hogy úgy rákiabált erre az udvarias férfira. Igazán nem lehet abban semmi rossz, ha elfogadja, hiszen eddig ingyen csinálta ugyanezt, és mégis hova jutott vele?
— Az a lényeg: igazad van, tényleg nem helyes. Még csak egy kislány vagy, nem neked való ez… mit szólna az édesapád, ha meglátna? — a férfi megértően végigsimított az arcélén, majd felmarkolta az éjjeliszekrényre gondosan kihelyezett pénzköteget és elindult, hogy felvegye az ingjét.
Mi lesz a beázással és új fehérneművel? Mivel okoz majd örömet az anyjának?
Várjon!
— Nem vagyok kislány, az apám pedig halott — lassan engedte le a takarót, majd megadóan elterült az ágyon és mosolyt erőltetett az arcára. — Jöjjön, mielőtt meggondolom magam!

Mindene megvolt, amire valaha vágyott.
Sárgálló eurós bankjegyek, gyertyafényes vacsorák, selyemestélyik, smaragdékszerek és hozzáillő fülbevalók, fényes, napsütötte hotelszobák, ahol kilóra hozták a kaviárt és pezsgőt, fizetett nyaralások, fél lakást betöltő gardrób, külön szoba a cipőinek, aminek a felét sem hordta.
Járt a Louvréban, pedig sosem kötötte le a művészet, hajózott Velencében, pedig retteg a víztől, Zürichben méregdrága sajtot kóstolt, pedig olcsó szardínián és vizenyős francesinhán nőtt fel, fényűző palotákat látogatott meg Firenzében, pedig egyik sem tűnt számára olyan szépnek, mint az a felhőszínű kúria, ami elindította az útján.
Végre volt valaki, de milyen áron?
Túlságosan egyszerű volt, még különösen tehetségesnek sem kellett lennie. Csak azt adta, amit a természettől kapott; persze idővel megtanult nyelveken, elolvasott néhány könyvet, nehogy buta fruskának tartsák a kuncsaftjai, de mindez annyira, annyira egyszerű volt azért, amiben cserébe részesült.
Az édesanyja sosem tudta meg, pedig sejthette, miből van a sok utazás, a bútorozott lakás, a márkás holmik. Egészen a haláláig kitartóan titkolta előtte, belepusztult volna, ha valahonnan megtudja; ugyanaz az ártatlan, szorgalmasan csempét sikáló kislány akart maradni előtte, akit Aveiro poros bérházában felnevelt.
Amikor fenyegetni akarta, Claudio feltárcsázta az anyja otthoni számát: mindent elmond neki, ha nem viselkedik szépen. Ezért szépen viselkedett és örült, hogy csak egyszer kellett összevarrni a száját.
Ezt kapta Istentől, amiért a könnyű életet választotta.

Ronald kíváncsian, egyenesen izgatottan fürkészte az arcát. Már régen nem jött zavarba attól, ha megnézik, de volt valami követelőző a férfi szemeiben, amitől akaratlanul is lángba borult az arca. Pedig nem volt különösen jóképű: megesküdött volna, hogy látta már ezt az arcot ezerszer; semmiben sem különbözött attól a sarki idős árustól, aki gyerekkorában mindig cukorkát adott neki és hasonlított ahhoz a kereskedőúrhoz is, aki egy időben sokat járt hozzájuk. Megnyugtatóan ismerős arc volt, amire szívesen nézett, mert a gyerekkorára emlékeztette, de ritkán hozta zavarba ugyanezen okból.
— Hoztam neked valamit, meu querida — nagyot szívott a cigarettájából, majd feljebb ült az ágyon, hogy az éjjeliszekrénybe nyúlva egy kisebb dobozt húzzon ki. — Szeretném, ha előttem bontanád ki.
Remegő ujjakkal nyújtotta át.
— Mikor rejtetted el? Ronald, csupa meglepetés vagy. Még a végén azt hiszem, hogy udvarolsz nekem! Tudod, hogy semmi szükség err…
Beléfagyott a szó, amikor meglátta a gyűrűt.
— Tudom, mit gondolsz most, de kérlek gondold át még egyszer!
— Ronald…
— Azt hiszed, elhamarkodott, pedig nem… ha valami sorsszerű, az sosem lehet túl gyors! Miben lenne más, ha egy évvel később kérdezném meg? Találnál magadnak valaki mást, valakit, aki csak összetörné a szívedet. Miért ne lehetnénk boldogok most? Csak gondold át…
Csak tátogott, de nem jöttek ki szavak a torkán. Ismerte már a férfiakat, jobban is, mint akarta, és tudta azt is, hogy ez az ajánlat nem több holmi szeszélynél. A fejébe szállt a pezsgő, holnap felkel és százszor megbán majd minden szót, amit ma neki mondott. Biztosan így lesz, ő pedig nem fog belesétálni a csapdába.
— Megőrültél! Én nem megyek férjhez soha… vagyis egyszer biztos, de most? Hogy is tehetném, Ronald, az én múltammal. Persze nem szégyellem, de eltudnál képzelni anyaként? Milyen példát mutatnék, atyaég!
— Hát pont ez a lényeg, querida! Soha többet nem kell ezt csinálnod. Azt akarom, hogy abbahagyd, hazaviszlek Amerikába és úgy fogsz élni, mint egy hercegnő. Mindketten unjuk Portót, hát nem múltkor mondtad, hogy el akarsz menni innen? Ennél tökéletesebb nem is lehetne az időzítés. Mit szólsz? Ne válaszolj elhamarkodottan! Annyit gondolkodhatsz rajta, amennyit akarsz, és amíg nem mondod a szemembe azt, hogy nem, addig várni fogok!
Végül elmosolyodott, túlságosan legyezgették a hiúságát a férfi szavai ahhoz, hogy olyan ellenségesen nézzen rá. Őrültségnek tűnt, Claudio mellett még azt is elfelejtette, milyen érzés az, amikor megbecsülik és szeretik őt. Most is kinevetné őt, ha látná, milyen komolyan elgondolkodik az ajánlaton, ami egyértelmű csapda, ostoba, aki elhiszi, mert hát ugyan ki akarna elvenni feleségül egy kurvát, akit csak a selyem különböztet meg az utcaszélén állóktól?

És igent mondott.
Már nem volt elég neki az ajándékba kapott ékszer, az alkalomadtán elköltött gyertyafényes vacsora, már nem elégítette ki a jegygyűrűs férfiak lihegése a feje fölött, egyre nehezebb volt úgy tennie, mintha élvezné, attól pedig még inkább elundorodott, amikor rájött, hogy így sokkal jobban tetszett nekik.
Mert már égtek a kezei a pénztől, inkább a kezébe se vette volna, mert tudta, hogy nincsenek benne érzelmek, nem itatja át sem tüzes szenvedély, sem édes romantika. És kezdett gyűlölni mindent, ami érzések nélkül létezik, mert másra sem vágyott jobban, minthogy érezzen, szeressen, öleljen, marjon – és nem várt cserébe mást, nem kívánt sem pénzt, sem fizetett nyaralást vagy smaragdékszert. Azt akarta, hogy valaki örökre a kezébe adja a szívét és cserébe ő is ezt tegye a sajátjával.
Mindenki azt mondta, hogy az öreg Ronald LeBlanc most aztán megütötte a főnyereményt!
Nem áltatta magát, jól tudta, hogy a két szép szeme és barna combjai nélkül nem vezette volna az oltárhoz ez a gazdag és Coeur d'Alene-ben mélyen megbecsült férfi. De ezt sosem éreztette vele, nem tett rá lealacsonyító megjegyzéseket, nem szólt bele abba, hogyan öltözködik és hányan fordulnak meg utána, és nyíltan megvédte a becsületét mások előtt.
Úgy vetették rá magukat a társaságban valakinek számító emberek (meg azok is, akik csak annak gondolták magukat), mintha egy védtelen egér lenne a kígyófészekben. Pletykák terjedtek el róla: egyik nap a házukat renováló férfiakkal henyélt a férje háta mögött, a másik nap felpofozta a takarítónőt, aztán szóbahozták az egyik felügyeletére bízott gyerek apjával is, bár néha újítottak a történeten, amikor akkor az anyukát csábította el.
Csak ő tudhatta, ezek közül melyik volt igaz, de a férje egyiket sem hitte el, és ezért nem csak tisztelte, de szerette is Ronaldot.

. . .

Lepattogzott a rózsaszín körömlakkja; nem rá vallott, mindig frissen volt festve és sok-sok csillogó, díszes kő díszítette, mintha egy ékszeresdobozt hordott volna a kezein. Amikor ideges volt, gyakran piszkálta, de ahogy elengedte a ragasztó az első díszt, már jelentkezett is be a műkörmöshöz, hogy hozza helyre a katasztrófát. Mrs. LeBlancként nem jelenhetett meg igénytelen körmökkel, bár néha elgondolkodott azon, hogy jobban tenné, akkor legalább csak a körmeiről beszélnének.
De Mrs. LeBlanc a múlté. Ronald meghalt, a múlt hónapban temették el liliomok és krizantémok között, a gyerekei pedig már a temetésen közölték vele, hogy semmi joga a nevelőanyjuknak nevezni magát csak azért, mert elcsavarta a vén barom fejét. Arról pedig ne is álmodozzon, hogy egy közönséges kurva majd bármit is látni fog abból az örökségből, ami őket illeti meg.
Fogalmuk sincs, hogy ott volt az apjuk halálánál; akkor talán még jobban gyűlölnék, mint most, ha ez egyáltalán lehetséges.
Felsóhajtott. Egy ideig kelletlenül vizsgálta a körmeit, amíg a taxis kipakolt az autóból, majd kisöpörte az arcából a haját, hogy szemügyre vehesse a fehéren világító házat.

. . .