Az engem nem ismerők számára unottan biccentem oldalra a fejemet, de Alona láthatja rajtam, hogy szórakozottságról van szó. A néma válaszom pedig egyértelműbb nem is lehetne, ó bizony-bizony, sármos volt az üzletember. Az az igazi ötvenes daddy-típus, aki neki bejön, szerencsére nekem meg a legkevésbé sem. Valahol az én kaliberemnél van kettőnk ízlésének az a metszete, ahol a kettő fedi egymást. Mondanám, hogy fiúklányok miatt sem lesz konfliktusunk, de ugye soha ne mondd, hogy soha. Mióta évekkel ezelőtt átvettük a hatalmat, egyre inkább Washingtonban koncentrálódik a kontinens természetfelettijeinek apraja-nagyja. Ezzel együtt pedig a kis barátnőm itt mellettem is könnyen megpróbálhat az ujja köré csavarni olyat, akit nem kellene. Márpedig tapasztalatom szerint, az ’ujj-csavarós’ esetek Alonánál többnyire kétélű pengeként működnek. Bármennyire is hasonlítunk, ebben az apró részletben mindig is különböztünk. Ő jóval könnyebben kötődik, mint én. Akkor is, ha könnyebben tovább lép.
- Persze, persze, erőltessem meg magam. – Forgatom szemeimet a kulcstartó gondolatára. Amúgy tökre adhatnék neki egy kurva kulcstartót. Tudod, ilyen ünnepélyesen átnyújtva a washingtoni lakása kulcsait, ha majd ott leszünk. De ilyesmi nem hogy nem fordul meg a fejemben, még a számat is húzom rá. Ami csak azt jelentheti, hogy még mindig van bennem némi ellenérzés és dac a másfél évvel ezelőtt történtek miatt.
- Én? – Én kiegyensúlyozott? Olyan fejet vágok hozzá, hogy a teljes képért legfeljebb már csak a pffftffftt hangot kellene hozzátoldani. Azzal meg csak adnám Alona alá a lovat, ami nyilván nem áll szándékomban. Alá maximum fasz kell és azt sem tőlem fogja megkapni, szóval ezzel az ügyet lezártnak is tekinthetjük. Sóhajtok egyet, mikor megcirógatja az arcomat, és szívesen rávágnám puszta truccból, hogy ’ne-szokj-hozzá’, de még csak gondolati szinten sem gondolom komolyan, érted. Bennem is ott az ostoba remény – ostoba, mert mindig is utáltam a remény tényét – hogy valóban ez lesz a megszokott, hogy boldog vagyok, vagy legalábbis szerelmes.
- Miért titkolóznék, nyuszi? Legalább annyira rajtam tartod a szemed, mint én rajtad, és azt is tudod, hogy holmi fuckboyokat nem hozok New Yorkba. – Az meg jobb mindkettőnknek, hogy nem vagyok gondolatolvasó és nem hallom, hogy Alona épp min gondolkodik. Ha közölné velem, hogy olyan érzés fogja el, mintha a gyerekét vezetné oltárhoz, valószínűlg fognám és bebasznám az első nyitott sírba, amit találok. Sőt, nem is kellene nyitottnak lennie, átviszi a betont is.
- Ami azt illeti… nem meséltem neki rólad semmit. – Vallom be. Egy tized részt szégyenkezve, de amúgy nem különösebb meghatottsággal. Valószínűleg én vagyok az egyetlen a földön, aki sosem hazudott neki, és ő az egyetlen, akinek sosem hazudtam, úgyhogy miért most kezdeném el. Amúgy is öregek vagyunk már ahhoz, hogy ilyesmin sértődjünk meg. Egyrészt Alonával is mosolyszünetet tartottunk, másrészt Silast is csak apránként engedem be az életembe. Így rétegelten, mindig egy-egy körrel bentebb. Alona pedig a legbelsőbb kör történeteinek a része, a szüleimnél is belsőbb, oda el is kell ám jutnunk. Tiszta Shrek vagyok. Rétegelt, mint valami kurva hagyma. De legalább csak rétegelt, nem pedig büdös. – Nekünk holnapután vissza kell mennünk New Yorkba. Megint ez a tavaszköszöntő bál… – Kelletlenül szusszanok egyet a mondatrész végén. Ő is képben van az eseménnyel, hisz volt már alkalom, mikor ő volt a párom az estélyen, nem is egyszer. És gyönyörű volt. Ám ezalkalommal láthatóan gondterheltnek tűnök miatta. Megesik, hogy többet tudok, mint mást. Szakmai ártalom. – Te rendezd el, amit el kell rendezned, mielőtt lelépsz a városból. – Előveszem az iPhone-om és némi pötyögés után átküldök a másik vámpírnak egy telefonszámot. – Ezen a számon fogod elérni a pilótádat, aki majd magángéppel Washingtonba repít. De tegyél nekem meg magadnak is egy szívességet és leghamarabb a bál után egy héttel gyere. Az irataid el lesznek intézve. – Nem mintha egy Alona kaliberű vámpírnak olyan nehéz lenne bejutnia a városba, de így kényelmesebb intézni, hisz hozzám tartozik.
Ezután maradok még egy ideig, üldögélhetünk a padon Paolo sírjához közel és beszélgethetünk. Ihatunk abból a flaskából, ami nála is mindig ott van, meg nálam is, ha ide jövünk. Meg nála amúgy is, mert tuti mindig telebassza a kávéját piával. Hát figyelj, vámpírként élni tudni kell. De van is mire inni, hisz egyikünk sem hiába jött ma ide. Ideje, hogy újra barátok legyünk.

Egy színlelve megvilágosult oh hanggal emelem meg a két szemöldökömet. Látom, még mindig ügyes kislány, aki készen áll bármilyen kimenetelre. Jó, azért annyira nem kellett megerőltetnie magát, jelen esetben két választ kaphatott volna, vagy jön, vagy marad. De azt mindenképp értékelem – akkor is, ha nekem aztán tök mindegy, mikor jön, mondjuk tény, hogy nem szeretem húzni az időt – hogy előre gondolkodott, kisakkozta az okos kis fejében, hogy jó eséllyel mikor jövök legközelebb New Yorkba és elrendezte a dolgait. Lám, mégis csak tanult valamit az évek során.
- Majd kereslek. – Hát, ezt gyorsan lerendeztem. Vagyis e látogatás alkalmával nincs időm együtt lógni vele. Azt – a legkevésbé sem meglepő módon – nem kezdem el fejtegetni, hogy miért nem. Én nagyfiú vagyok, ő meg nagylány, nem vagyunk összenőve. Meg hát tudhatja ő is, hogy nálam ezek igencsak ’épp milyen lábbal keltem fel’ alapon mennek, hogy mit osztok meg és mit nem. Ezt pedig most valahogy nem érzem megoszthatónak, hogy a kis boszorkányommal akarom tölteni szinte minden percemet, amíg a városban vagyunk. Egyébként is ezért hoztam magammal, nem azért, hogy másokkal lógjak. – Mind rühelljük, ha tévedünk, nem? – Azzal a különbséggel, hogy Alonának valahogy mindig nagyobb mozgástere volt a tévedések kapcsán, mint bárki másnak. Őt sosem zártam ki igazán az életemből.
- Néhány hónapra kiadtam egy üzletembernek, de azóta csak rád vár. – Sejtelmesen mosolygok rá, az ábrázatomra ülő elégedett – vagy inkább önelégült – kifejezéssel pedig szinte átadom neki a képzeletbeli kulcsokat is. – De azt ne várd, hogy cuki kulcstartót is kapj. – A kis gonoszkodás után egy másodpercre elhallgatok, aztán az orrom alatt kacagva röffenek egyet. – Persze, hogy fenntartottam neked. Isten ments, hogy becuccolj a vendégszobámba és Martha drótkefével szedje a hajadat a lefolyóból. – Martha a bejárónőm, ha emlékszik, aki illegális bevándorlóként érkezett délről, én pedig munkát adva felkaroltam. Már a hatalomátvétel előtt is nekem dolgozott, a jó munkája – meg nyilván a hűsége – pedig nem csak anyagi biztonságot nyújt számára, hanem lehetőségekkel teli jövőt a családjának is. Gyerekek, lassan már unokák, meg faszom tudja. Szóval nyilván ezer örömmel fogadnám a vendégszobámban is a washingtoni lakásomon, mókás lenne együtt lakni, de nekem már ott van Silas, és mégis csak jobb, ha saját villája van, mintsem osztozkodnunk kelljen.
- Ennyire nyilvánvaló? – Hirtelen nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Mindketten tudjuk, hogy soha, de soha nem szoktam magam zavarban érezni. Leginkább azért, mert egy szégyenérzet nélküli, szeszélyes pöcs vagyok, de azt hiszem, most nagyon közel állok hozzá, hogy piruló fülekkel elkezdjem ásni magam. – Ne nézz már így. – Odamorranva forgatom meg a szemeimet a mosolyára reagálva, jóformán csípőre tett kezekkel fordulok el, de még csak az kéne. Valószínűleg most tettem csak igazán nyilvánvalóvá az egészet, megkapva az iménti – leginkább költői – kérdésemre a választ. Végül, mikor összeakad a tekintetünk, szórakozottan elnevetem magam a helyzet idegensége nyomán és a fejemet csóválva simítok ki az arcából egy igazán puha tincset. Mindig nagyon szerettem a haját. És ha már itt tartunk, különlegesnek mondható a barátságunkban az is, hogy Alona és köztem sosem volt igazán vonzalom. Mármint annak ellenére sem, hogy káprázatosan szép. Többször viccelődtünk már azzal, hogy a külső adottságainkat tekintve mi ketten bombapár lennénk, nem hiába. Nincs köztünk vérszerinti kapcsolat, mégis úgy érzek iránta, mintha valóban a húgom lenne. Gondolom, legalábbis. Egyke gyerek voltam, amíg nem kaptam két féltestvért Monaghamék személyében. De az egy másik történet.
- Silasnak hívják. – Szinte hallani, hogy máshogy ejtem ki a nevét, mint bárki másét. – És egy kis pöcs. – Tudom, ugyanarra gondolhatunk: egy kis pöcs, tehát pontosan illik hozzám. Aztán kissé elkomorodva sóhajtok egy nagyot, hogy másfelől közelítsem meg a válaszadást. Nem felesleges információkkal szarakodva, hanem valami olyat osztva meg Alonával, ami tényleg számít.
- Az életem visszakapta a színét… – Atlaszt már pont nem ismerhette, én pedig sosem beszéltem róla senkinek. Ő volt az én keserédes titkom, én pedig az övé. Még a vég után is túl fontosnak tűnt ahhoz, hogy bárkivel megosszam, még az emlékét is csak magamnak akartam. Silasnak pedig az ő emlékével is igencsak meg kellett küzdenie, mire beadtam a derekamat. De az élet végre valóban életnek tűnik. – Egy fiatal boszorkány, kedvelni fogod. Mielőtt visszamegyünk Washingtonba, bemutatlak majd neki. – Közös képeket nem kezdek el mutogatni, tudom, hogy látta már. Mármint látott minket együtt. Épp ezért szemtelen félmosolyra szalad a szám, ahogy odapillantok. – Csini, mi?

Az ölelés után azért lepillantok a mellkasomra, hogy megbizonyosodjak róla, nem lett mindenféle színű a fekete ingem a sminkjétől. Mit értek én a sminkfixálók létezéséhez. És ezt a kedves gesztust kiegészítve hozzá még kelletlenül vállat is vonok, amikor visszakapom, hogy én is jól nézek ki. Tisztában vagyok vele, kedvesem. Tudjuk, hogy ilyesmivel kapcsolatban önérzeti problémáim sosem voltak. De ha lettek is volna, a legújabb boszorkányom alaposan gondoskodna az elfeledtetésükről. És akkor már elgondolkodhatnék azon is, hogy vajon mivel foglalja el magát – meg a nyulát – most, hogy a szabadidős elfoglaltságát töltheti, de igazából nem vagyok a dajkája, tőlem aztán igazán azt csinál, amit akar, ameddig nem nyíratja ki magát. Nagyon messzire meg nem mehetett, mert azt mondtam, legfeljebb három órán belül csatlakozom hozzá. Nincs olyan sok időre szükségem a temetőben, csak épp messze van a lakásomtól. Illetve, eredetileg nem szántam volna rá túl sok időt, de hajlandó vagyok valamicskével többet lézengeni itt, ha már a drága jó Alona is megjelent a rendezvényen.
- Tény, hogy hasznodat tudnám venni odaát. Talán mindkettőnknek jót tenne, ha egy időre újra barátok lennénk. – Érti ő, hogy hogy értem. Ha ugyanabban a városban élnénk, ha nem csak telefonon kommunikálnánk – már ha épp kommunikálunk egyáltalán -, amúgy sem feltétlenül erősségem az üzenetek megválaszolása. Nyilván látom rajta, hogy komolyan gondolja, nem pedig csak be akarja fúrni magát. Sokáig tartott, hogy beérjen a fejében a gondolat. Ebben egyébként hasonlítunk Alonával. Mindketten szeretünk élni, akkor is, ha nem sok értelmét látjuk. Én már nagyon régóta érzem így. Vámpírként a „becsült élethosszomhoz” képest nagy lángon, de hamar kiégtem. Nagykanállal habzsoltam mindent, a szeszélyes, vakmerő természetem, és a halálom okozta enyhe őrületem – vagy épp zavartságom, mindegy, minek nevezzük – pedig egészen szikrázó módon szították egymást az első néhány évben, évtizedben. Talán ezért szeretem annyira Silast. Mellette azt érzem, hogy igazán élek, ez az érzés pedig bármit tettem is, már egy emberöltőnyi ideje kiveszett. Ez lehet a hátterében annak is, hogy a vámpírnővel most jóval simulékonyabbnak tűnök, mint egyébként lennék. Hisz ő is ismer, nem lenne meglepő lépés tőlem, hogy fogjam magam és faképnél hagyjam őt a picsába.
- Tudod, hogy nem szokásom alábecsülni az embereket. – Ezzel a kijelentéssel mondjuk nem őt dicsérem meg, hogy egyem a kis szívét hát hogy becsülném le, hanem inkább burkoltan megdorgálom, hogy nem vagyok annyira hülye, hogy bárkit lebecsüljek úgy általánosságban is, mert az az életembe kerülhetne. - Na meg nem bebizonyosodott, hogy nem alábecsültelek, hanem pontosan lőttem be, hogy mekkora hülye picsa vagy? – Ójaj, valaki még mindig morci. De aztán egy sóhajjal elengedem az egészet, megcsóválom a fejemet, és már jóval kezesebben indulok neki újra, mikor mellettem áll.
- Mennyire hamar akarsz Washingtonba költözni? – Tessék, itt a beleegyezésem. Könnyen ment, nem? Előbb felé fordítom a fejemet, aztán úgy negyedig testtel is felé fordulok, kényelmesebb. Most az övé a figyelmem. – Néhány napig még New Yorkban vagyok, de utána elintézem a papírjaidat. – Persze egy telefonba vagy egy emailbe kerülne, hogy valakit ugrassak ezügyben Washingtonban, de jobban szeretem a hozzám közel állók ügyeit én magam intézni. Amúgy is hülyékkel vagyok körülvéve, vagy legalábbis általában azt érzem. Aztán lehet, hogy én vagyok a hülye. Persze a társaságomban papírok nélkül is átlibbenhet az ellenőrzésen. Bastien már az elejétől tisztában van vele, hogy a szabadságomat semmilyen formában nem korlátozhatja, mert azzal könnyen maga ellen fordíthatna. Azt pedig egyikünk sem szeretné. Univerzális útlevél, biccs.
- Örülök, hogy beláttad, Alona. - Rövid gondolkodás után ezt azért még hozzáteszem. Nekem is kezd feltűnni, hogy szokás szerint egy jó nagy bunkó vagyok. Ő persze valószínűleg nincs meglepődve rajta és fel sem veszi, mert megszokhatta már, hogy ilyen vagyok, különösen, amikor dulifuli van, de meglepődne, hogy mennyivel kezelhetőbb lettem, mióta Silas úgy igazán mellettem van. Jó, kurvára nem lettem egy szent, nem is leszek, de azért gyakrabban észreveszem magam és irányt változtatok. - Tudod a lakás még mindig üresen áll, amit annak idején felajánlottam neked. - Na persze nem ingyen, hisz eltartani nem fogom, meg nincs is rászorulva. - Viszont van valami, ami megváltozott... - És itt jönne, hogy színt valljak a kis boszorkányomról, és bizony Alona lenne az első, akinek ezt megtenném. Bizonyára neki is feltűnt, hogy valami megváltozott. Hogy nem egyedül jöttem New Yorkba, amire még sosem volt példa. Arról már nem is beszélve, hogy a vámpírorr számára igencsak intenzíven körül leng Silas illata.

Enyhe barázdákat vonva cinikusan közelítem egymáshoz a két csini kis szemöldökömet. Ez a ráncosodsz-e már szöveg vagy hatvan éve nem vicces. Nem mintha valaha is zavart volna, hisz attól függetlenül, hogy drámakirály(nő?) vagyok, általánosságban kötélből vannak az idegeim és baromi kevés dolog tud zavarni a mindennapokban. Szinte semmi. Hát tudod, Silas is állandóan az én idegeimen próbál ugrálni. Hol akarva, hol akaratlanul. Hangosan nevet, hangosan csamcsog, rengeteget beszél, filmezés közben meg ha nem kap elég figyelmet, random benyomja a pólóm alá a jéghideg talpát. Azt is idesorolhatnám, hogy alvás közben a szuszt is képes kiszorítani belőlem olyan szorosan bújik, de nem sorolom ide, mert kifejezetten szeretem, hogy ilyen.
Hiányoztam, mi?
Ízlelgetem a szavait és még mindig egészen távolságtartóan figyelem a vámpírnőt, mire végül egy nagy, kelletlen sóhajjal tárom ki felé a karjaimat. Várakozóan még a fejemet is oldalra biccentem, hogy na akkor mi lesz. Ha közel lép hozzám, akkor pedig már megenyhültebben zárom köré az edzett karjaimat.
- Még mindig tűsarkúban jársz temetőbe? – Enyhén skót akcentussal morgom a gyümölcsös illatú hajába a szavakat, amire választ nem várok. A kérdés csak költői, és erősen ’te-is-hiányoztál-nekem’ érzete van. Egyelőre érje csak be ennyivel. A szíve dobbanásaiból nem tudok olvasni úgy, ahogy másoknál tenném, de ismerem már annyira, hogy a szemei sarkában rejlő legapróbb mosolyráncok máshogyállásából is biztosan tudjam, hogy Alona épp hányadán áll azzal, amit mond. Sok mindenre megtanítottam, de nem mindenre. Van ez a tanítvány túlszárnyalja a mesterét dolog, meg minden, hát egy kurva nagy faszság. Engem aztán ne szárnyaljon túl senki, hogy utána eláshasson. Lényegtelen. Alona azonban nem szimplán eltereli a figyelmemet, hanem egy furcsálló – Heh? – reakciót is kicsikar. A vállaira pakolom a két tenyeremet, hogy eltolva magamtól leszkenneljem a kékjeimmel. Jól hallottam, azt mondta, hogy igazam volt? Persze, hogy igazam volt.
- Csodásan festesz ma is. – Már megint nem kifejezetten, vagy legalábbis nem szó szerint arra válaszolok, ami a téma, de ismerhet már annyira, hogy jelenleg épp túlteljesítem magam a… békülés(?) tekintetében. Azért persze gyanús ez a hirtelen jött nagy egyetértése, meg hogy igazam volt. Hm… Végülis a fél szememet így is rajta tartottam, úgyhogy éppenséggel tudom, hogy jókislány volt. De glóriát azért még messze nem kap, ahhoz többet kell letennie az asztalra, mintsem hogy katasztrofális helyett szimplán ’nem szarul’ teljesít.
Tudom, hogy mióta a városba jöttem, ő is kölcsönösen rajtam tartja a szemét, szóval tudhatja, hogy az a születésnap valóban boldog volt a napokban, ahogy azt az imént kívánta. Egy számomra igazán különleges személlyel töltöttem. Ej ej, Alona még csak nem is ismeri. Miért van olyan érzésem, hogy ez hamarosan megváltozik? Egyébként biztos vagyok benne, hogy kedvelné a kis boszorkányt. Fordított esetben már nem tudok nyilatkozni, hogy Silas kedvelné-e a nőt. Nem biztos.
- Ez mind szép és jó Alona, de most? Mi lesz? – Ellépek tőle és félig visszafordulok a sír felé, nehogy már túl sokáig legyünk összeborulva, mint két fasz. Vagy hát, nem mindenki esetében két fasz borul össze, általában nem, az én esetemben meg igen, de ez egy másik történet. – Pontosan ugyanazt csinálod, mint másfél éve. Legközelebb már nem lesz ott Miguel. Szerinted végig akarom nézni, hogy legközelebb a te púderes kis fejedet szabja le a penge? – Úgy beszélek róla, mintha semmiség lenne, pedig tudjuk mindketten, hogy engem is épp úgy megviselt. Miguel a barátom volt, épp úgy, mint neki.