pártállásom: semleges

Puha takaró simul hátsófelem alá, mára már egészen ismerős érzés lett ez, pedig nem régóta vagyok itt. Úgy tartják, hogy az emberek hamar hozzá tudnak szokni bizonyos dolgokhoz, ha muszáj, ha nem. Engem jelenleg mégis a muszáj az ami hajt. Talán az életem a tét, vagy magam sem tudom mi. Halálvágyam sosem volt, éppen ezért próbálok elrejtőzni, nem kerülni senki szeme elé, akkor talán nem talál rám a végzetem, talán az életfonalam még egyben marad. Nem tudok sokat a halálról, az elméletek mindig is hidegen hagytak, lehet semmi a végén, vagy a menny és a pokol engem nem mozgat. Még nincs itt az időm remélem.
Elnyúlva magam mellé a táskámból előkapok egy képet, az egyetlen egy képem ami megmaradt. Sokáig csak nézem édesanyám kedves vonásait, ahogy mosolyog rajta és karjával átölel engem. Itt még minden rendben volt. Apám is annyira nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnik. Már nem voltam kislány, 17 éves voltam, majdnem egy igazi felnőtt nő, hiába nem éreztem magam annak, és ők sem úgy viselkedtek velem, mégis az voltam. Más mint akinek a szüleim akartak, de mégsem teljesen az ellentettje annak. Megtettem értük mindent, csak egy valamit nem tudtam volna megadni nekik. Az pedig nem más, mint egy unoka. Nem azért, mert fiatal voltam, és nem is azért mert nem lett volna kivel összehoznom egyet. Egyszerűen nem vonzottak a férfiak. Nem vágytam egy izmos férfitestre sem úgy, ahogy a barátaim. Nem ragasztottam tele a szobám falát poszterekkel helyesebbnél helyesebb pasikkal. Nem jártam koncertekre sem, ahol fiúbandák előtt rázhattam volna magam, abban a reményben, hogy egyszer majd rám mosolyog az egyik. Nem érdekeltek ők. Sokkal inkább vonzottak a szép formás női testek, puha bőrük, és selymes hajuk. Arról már ne is beszéljünk, hogy mennyivel édesebb és puhább ajkaik vannak.
Nem sokkal a kép készülte után derült ez ki a számukra. Hatalmas veszekedés volt otthon, de mint mindig nem velem veszekedtek. Én sohasem voltam semmiért a hibás, nem emelték fel rám a hangjukat, a kezüket meg még inkább nem. Bármikor ha elrontottam valamit, mindig egymást hibáztatták, mint akkor is. Anyám szidta apámat, hogy egy biztos miatta van, az ő családja olyan defektes, hogy ezt örökölhettem. Orvost akart hívni, meg papot, hogy az majd kigyógyít ebből a szörnyű betegségből, engem a pici lányát. Apám viszont anyámat szidta, hogy ő volt az aki elkényeztetett, meg túl sokat voltunk együtt. Nem tudom milyen az, ha egy igazi férfi van mellettem, és kicsit szorosabban fognak. De az orvosban egyetértett anyával, hogy arra biztosan szükségem lesz.
Persze az orvos megmondta, hogy ez nem egy betegség, ebből nem lehet kigyógyítani, próbálják meg elfogadni, de az én szüleim nem voltak arról híresek. Nem találkozhattam senkivel, minden barátnőmtől eltiltottak, mert már az ő hibájuk volt az egész. Biztosan ők vittek a rosszba, és ne adj Isten még lehet, hogy "vicces cigit" is adtak nekem, attól lettem ilyen. Sosem tudták megérteni ezt, de lehet, az én hibám. Csalódást okoztam nekik.
Hirtelen valami rácsöppen a képre és lassan folyik le róla, én pedig az arcomhoz nyúlok. A könnyek a semmiből indultak meg, de olyan gyorsan, mint egy nyári eső, ami elkap az utcán. Hiányoznak nekem, a mindeneim voltak, főleg miután mindenkitől elzártak. Szükségem lenne rájuk jobban, mint valaha, de nem értenék meg azt ami velem történik. Én magam sem értem, és nem találok rá magyarázatot. Félek szinte mindentől ami körülöttem történik, mégis igyekszem erősnek mutatni magam. Nem adhatom fel, sosem adtam fel semmit, és ez talán a legpozitívabb dolog bennem, és abban amit a szüleimtől kaptam. Ha más nem ebbe bele kell kapaszkodnom és kitartanom amíg lehet.