pártállásom: Sszimpatizáns

60-s évek Amerikája. Tombol a hidegháború, a rock-&-roll és a maffia ural mindent. Így, mint egy munkáscsalád negyedik fia, nem túl sok lehetőségem maradt. Vagy korán ott hagyom az iskolát és dolgozni állok, vagy a bűnözés. Ennek a döntésnek a meghozatalában az sem nagyon segített, hogy elég rossz környéken éltünk akkor. Bár a szüleimnek nem is igazán adatott meg, hogy jobb házba tudjanak menni. Rossz helyre kerültek rossz időben és így alig 15 éves koromra egyedül maradtam a testvéreimmel. Innentől kezdve egyértelmű volt, hogy merre is fog haladni az életem. A bandák, az utca és a maffia felé. Túlságosan is csábított az az élet, amit ők éltek, a menő kocsik, a jól kinéző ruhák. Melyik gyereket ne vonzaná ezek a dolgok.

Így aztán én is hamar belekeveredtem ebbe a bűvkörbe, mint az utcán futkosó kölykök egyike, aki egy kicsit talán jobban érdeklődik ezen világ iránt, mint azt kellene. Nem egyszer estem túlzásba, csak azért, hogy végre engem is bevegyenek. A nem kevés pofonnak és gyomromba kapott ütésnek végül meglett az eredménye. Nem csak az, hogy idővel megszoktam ezeket és így jobban bírtam a pofonokat, hanem az, hogy végül elkezdtek feladatokat adni nekem. Eleinte csak apróbb munkák voltak ezek, leginkább dolgok elvitele helyekre. Természetesen nem kérdezni semmit és nem megjegyezni semmit. Bár az utóbbit nem tudták ellenőrizni, így aztán...

Ahogy elértem a 18 éves kort kezdtek jönni a komolyabb megbízások is. Mellettük igyekeztem a megkeresett pénzt a családomra költeni és valamit magamra is. Leginkább arra, hogy jobban tudjak bunyózni és lőni. Ezeket gondoltam akkor fontosnak, mást nem nagyon. Persze azért voltak bulik és nők is jócskán, de igyekeztem megfelelni a feletteseknek, hogy egy én is feljebb tudjak lépkedni a ranglétrán. Piti munkák szépen lassan átalakultak és futárból verőemberré váltam, aki segített a védelmi pénzek beszedésében, rivális bandákkal elbánni. Szinte mindennap volt kisebb vagy nagyobb adok-kapok és szinte minden hónapban eltört egy-két csontom. Párszor már a többieknek kellett lefognia, hogy menni is alig bírok, nyugodjak már le. Többnyire ez sikerült is nekik, de nem egyszer verekedtem törött bordával vagy kézzel.

20 éves koromra már teljes körű taggá váltam és nem túl meglepő módon ezt a testvéreimnek nem tetszett, így minden kapcsolatom megszűnt velük. Viszont a továbbra is igyekeztem támogatni őket a magam módján, ami leginkább pénzt jelentett. Tudtam, hogy arra mindig szükség van és sosem árt pár plusz dollár a tárcában. Arról nem is beszélve, hogy mennyire nagy veszélybe tudtak volna kerülni, ha a közelemben maradnak. Ezért jött a legegyszerűbb megoldás, az elválás és titkolózás. Ezen pár év alatt megtanultam pár kifejezetten hasznos trükköket. Ezeknek hála anélkül tudtam pénzt küldeni nekik, hogy bárki más tudott volna róla. Legalábbis én ebben a tudatban voltam és ki tudja, hogy közben mennyire tudnak mindenről.

Viszont én továbbra is igyekeztem mindent elkövetni annak érdekében, hogy minél feljebb jussak a ranglétrán. Így aztán eljött az a nap is, amikor kioltottam egy ember életét. Maga az esete a legkevésbé volt megtervezett, sokkal inkább egy szerencsétlen véletlen eredménye volt. Egy rivális banda embere volt, akit a kelleténél erősebben sikerült arcon vernem és olyan bénán perdült meg, hogy lefejelt egy falat, majd leesés közben nyakát törte. Ledöbbentem, mert nem akartam neki több gondot pár zúzódásnál. Ám a kezdeti döbbeneten kívül semmi mást nem éreztem, az ég világon semmit. Ez egy olyan ponttá alakult az életemben, ami alapjában változtatta meg a helyzetemet minden téren.

A bandában ezután feljebb léptem és már nem csak egy egyszerű verőlegény voltam. Én voltam az, aki, ha kell, akkor pépesre dolgozta mások arcát. Akivel jobb belátásra lehetett téríteni a bolti tulajdonosokat. De egyre gyakoribbak lettek azon esetek is, amikor valakit el kellett tüntetni a térképről, hogy még véletlenül se tudjon semmi rosszat kifecsegni. Amikor nem elég a fenyítés és a verés, hanem a lapát kell és az ásó. Vagy az érdekesebb melók, amikor rivális bandák tagjainak kellett megoldani az elképesztő módon becsomózott nyelvét. Idővel mindegyik dalolni kezdett, akár egy kis madárka, csak a megfelelő módszerekkel kellett hozzájuk nyúlni. Meglepően jól elkezdtem élvezni ezt a fajta munkát és egyre jobb is lettem benne. Idővel eljutottam arra a szintre, amikor már a puszta jelenlétem elég volt ahhoz, hogy valaki beszélni kezdjen.

Egészen jól is alakultak a dolgok egészen egy bizonyos estéig, amikor többen ütöttek rajtam és nem kicsit vertek össze. Magam sem tudom, hogy mégis miképp tudtam végül meglógni és eltűnni a szemük elől. Nem egy eltört csont és nem kevés zúzódással lettem gazdagabb, de voltam már sokkal rosszabb bőrben is. Egyetlen bökkenő csak az, hogy túlságosan is messze vagyok olyanoktól, akiktől segítséget tudnék kérni. Egyre biztosabb voltam abban, hogy én itt fogok meghalni. Fortuna érdekes és kegyetlen fintorának hála viszont másképp alakultak a dolgok. Pont megpihentem az egyik ház falánál és egy kicsit meg is festettem pirossal, amikor a semmiből feltűnt előttem egy idegen. Még csak a cipőjének a kopogását sem hallottam. A következő mozdulatára pedig még a legmerészebb pillanataimban sem tudtam volna gondolni.

Elképesztően gyors, fürge és halk mozdulatokkal lépett mellém, majd egy határozott rántással félre csapta a fejem és a nyakamba mélyesztette a fogait. Azt hittem, hogy képzelődők, de a fájdalom nagyon hamar ráébresztett, hogy ez a valóság. A semmiből rám törő furcsa kéjt és boldogságot viszont nem tudtam hová tenni. Még éppen megéreztem két kellemes formát a hátamon, amikor minden elsötétült előttem. A következő kép egy ismeretlen plafon és halovány fényben úszó szóba. Furcsának érzem az egész világot. Minden élesebb és minden világosabb, ráadásul teljes testemen tompán érzem magam. Kellett jó pár perc mire észrevegyem azt, hogy van más is a szobában. Egy rendkívül csinos nő ült velem szemben egy székben és engem nézett kaján mosoly kíséretében.

Rövid beszélgetés után fény derült a sötét sarokban megbúvó pókra. A kis csinos egy vámpír, egy kibaszott vérszívó. Mintha egy átkozott könyvből ugrott volna elő, valami pocsék féléből. Viszont azok alapján, amit láttam és megéltem, rá kellett jönnöm, hogy ő bizony itt nem hazudik. Nagyon nem, de nem, pedig mennyire jó lett volna. Viszont láthatóan a hölgyemény jól szórakozott rajtam és azon, hogy mennyire erőlködők elfogadni az elém tárt igazságot. Végül nem volt más választásom, mint beletörődni. Közben még csak az sem tűnt fel, hogy semmit nem tudtam meg róla, még a nevét se. Alig pár nap elteltével találkoztam vele ismét, amikor ajánlatot tett számomra. Mesélt kicsit arról a csoportról, amink ő is a tagja és a céljaikról. A monológ végén felajánlotta, hogy egy boszorkány segítségével meg tudják oldani, hogy tudjak nappal is járni kelni. Miután megemésztettem mindent, amit hirtelen a fejemhez kaptam és kellően meggondoltam, megadtam a válaszom.

Azóta már nagyon sok év telt, 3 testvérem temetését is végig néztem, a volt bandám bukását. Nagy részüket lecsukták, párat lelőttek és akik eszesek voltak, azok eltűntek. Mindeközben én tettem azt, amit kell, megtettem mindent, hogy az újdonsült kis társaságba beilleszkedjek és előnyökhöz tudjam juttatni őket. Figyeltem, ahogy változik a világ körülöttem, ahogy fejlődik minden, de én kicsit megmaradok a réginek. Annak bunyósnak, aki még törött kézzel is tovább püfölte a vele szemben állót. Mindössze most vért kell innom és az új képességeimet kihasználva tudok másokat jobb belátásra bírni.