Solomon & Feyre

just walk away and leave me be you idiot

Lassabban lassabban. Ha magamnál lettem volna, biztosan elküldöm a francba frusztráltságomban, de most mintha teljesen kifordult volna a világ a négy sarkából. Remegtem mint a nyárfalevél, a gyomrom idegesen fel-le liftezett. Az elmém képtelen volt szabadulni a vér látványától... Sol vérének látványától. A fülemben végtelenítve szólt a sikolyom, szinte csodálkozom Sol, hogy nem érzi a borzalmakat amik minden pórusomból félelmet és kétségbeesést árasztanak. Gyűlölöm a látomásokat... Zokogni tudnék tehetetlenségemben és azt hiszem akaratlanul is pár könnycsepp végiggördült az arcomon.
- Látomás - suttogom elhaló hangon, a szemeibe nézve, miközben még mindig a kezét szorongatom és próbálom megtalálni magam. Szemeim hol elhomályosodnak és elveszítik a fókuszt, hol kiélesednek, miközben a szoba forog körülöttem. Az egyetlen biztos pont Sol jelenléte. Ami valljuk be, elég irónikus, tekintettel arra mennyire az ajtón kívül akartam tudni percekkel... vagy talán órákkal ezelőtt.
- Érted jönnek... - folytatom valamivel lassabban - Nem tudom kik, de... de rád vadásznak. Sol, annyi vér... Nem tudom kik ezek, de értünk jönnek... A véred... Sikoly... Jönnek... - bár lassabban beszélek, számára talán összefüggéstelen hebegésnek tűnik. Bár képes lennék a gondolataimat most az egyszer kivetíteni számára, mert amint hangot próbálok adni a borzalmas képeknek, mintha futóhomokként peregnének ki a kezemből a kép homokszemei. A pánikomat csak még jobban növeli hogy képtelen vagyok elmagyarázni. Frusztrált, reszketeg sójak szakad fel torkomból, miközben újra megremegek és még több könny csorog le az arcomon.
- Gyűlölöm ezt... - suttogom szinte alig hallhatóan, erősebben szorítva a kezét és ha lehet még kissebbre húzom össze magam. Életemben nem éreztem még magam ennyire sebezhetőnek, messze jár a flegma álarc és most ebben a pillanatban tényleg engem lát és nem csak azt amit szeretném hogy lásson. Rettegek a naptól, amikor ezt a fejemre fogja olvasni, hacsak most nem teszi meg. Rettegek amikor majd az arcomba vágja valójában milyen gyenge vagyok, pedig semmit sem tud rólam.

Solomon & Feyre

just walk away and leave me be you idiot

Villanások... Hangfoszlányok... Szédítő pörgés... Gyűlölöm a látomásokat.
Nem tudom, hogyan bírják ki ép ésszel azok a boszorkányok, akiknek ebben lakozik az ereje úgy mint nekem a tárgyak mozgatásában. Én igyekeztem ezeket a nyomorult benyomásokat olyan messziről elkerülni ahogy lehetett, mert a frászt hozta rám milyen erővel képesek átvenni az irányítást a testem felett. Szabályosan felfordult a gyomrom, ha belegondoltam milyen sebezhetővé tett. Talán, ha megtanultam volna teljesen az uralmam alá hajtani ezt a képességet nem lenne ennyire durva, de olyan ritkán támadt le ez a nyavaja, hogy képtelenség volt felkészülni. És nincs az az isten, hogy én önként hajszoljam magam bele egy ilyen helyzetbe. Akik fogékonyak a jövő ösvényeire képesek egész jeleneteket elcsípni, ezzel szemben nekem csak elmosódott felvillanások és tompa hangok jutottak mindig is, ami mondanom sem kell mennyire frusztráló.
Most valami mégis más volt...
Egy arc élesen kivált a többi közül és ha képes lettem volna a testem irányítására és nem pánikolnék biztosan csúnya grimaszt vágtam volna...

Sol vonásai kristály tisztán villantak fel a káosz közepén. A bárgyú vigyor... A szemöldökei között megjelenő ránc amikor elmélyül a gondolataiban... vagy gondterheltség gyötri. Döbbenet... Félelem... Harag... Fegyverropogás és vér... Sötét veszélyes alakok és a gyorskötöző éles vágása a csuklón... Vágy és szenvedély... Még több vér... Méreg és gyengeség...
És vér... vér... vér...
Egy megtört női sokoly...

... Olyan hirtelen tér vissza hozzám a valóság, mintha semmi sem történt volna. Pániktól folytogatva kapok hirtelen mély levegő után, miközben próbálom kinyitni a szemem és látni... Halk zokogás szakad fel az ajkaim közül, miközben még mindig nem bírom kiélesíteni a látásom. Valami az arcomhoz ér... Egy kéz... Sol... és tőlem nem várt módon úgy kapok utána, mint fuldokló a mentőöv után.
- Jönnek... Sol... Érted... Vér... Vér... - nyögöm kétségbeesetten, miközben még mindig nem bírok rendesen magamhoz térni. Képtelen vagyok szabadulni a karmazsinvörös ragacsos képektől, miközben a fülemben még mindig vészjoslón cseng a női sikítás... Az én sikításom...
- Nem, nem vagyok... - mondom teljesen őszintén, minden cinizmust mellőzve, miközben csigalassúsággal tér vissza hozzám a jelen, de még mindig túl reszketeg vagyok és kétségbeesett. A vízre csak ingatom a fejem, miközben olyan kicsire húzom össze magam amennyire csak tudom. Mélyen a pánik alatt, gyűlölöm hogy ilyennek láthat és ha nem félnék attól, hogy újra alámerülök szívem szerint páros lábbal rúgnám innen ki, ha lenne erőm.
- Jönnek...

Solomon & Feyre

just walk away and leave me be you idiot

Ha nem lihegett volna folyamatosan Sol a nyakamban, mint egy veszett palota pincsi aki pitbullnak képzeli magát, talán még kedvelni is tudtam volna... De szigorúan csak talán, és ezt a világ összes kincséért sem kötöttem volna az orrára. Aki ilyen könnyen képes volt megadni magát a tüskés páncélnak nem érdemelt több figyelmet, ráadásul sértette az önérzetemet a nemtörődömsége. Persze, sose vártam magasztalást, magasról teszek a véleményére, de ha már kénytelen kellettlen műhamisitás is a profilja, akkor igenis némi tudás nem ártana. Persze, ügyesen csűri csavarja a megrendelőket ahhoz, hogy jól menjen az üzlet, de a végtelenségig idegesített, hogy szemmel láthatólag nem gondolt mást a munkámról mint gyermekded játszadozást ecsetekkel és mókás maszatfoltokat. Még ha hamisítok is, a lelkem egy darabja kerül a festménybe, kijárna némi tisztelet...
- Nem bájcsevelyért kapom a fizetésem - vágok vissza epésen, és szinte ellenállhatatlan vágyat érzek hogy egy jól irányzott szekrénnyel a falhoz csapjam. Mázolmányok... Hát erről beszéltem, és még ki meri kérni magának hogy nem ugrálom körbe, amikor rám ront.
- Adok én neked mindjárt olyan mázolmányt... - csikorgatom a fogaimat, miközben ujjaim megfeszülnek az ecseten. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne eresszem szabadjára az erőmet. Finoman remegnek a festékes tubusok a fa ládikában és kristályosan csilingelnek a poharak a tálalószekrényemben a visszafolytott energiától. Vékony jégen táncol ez a nyomorult...
Aztán már én sem bírom tovább és a szokásos eleganciámmal elküldöm a búsba. Most minek kendőzzem a véleményem, mikor ő sem hajlandó fikarcnyi erőfeszítést tenni. Bármilyen következményekkel járjon is, lesheti bárki hogy valaha ezért bocsánatot fogok kérni. Előbb fog befagyni a pokol, mint hogy én bárki elnézéséért esedezzek aki nagyjából semmibe veszi a munkámat és engem. Mert a munkám én vagyok, és kikérem magamnak a tárgyiasítást. Sol ezt nem volt képes a mai napig felfogni, a művészet és a művész kapcsolatának elemi lényegét, éppen ezért voltam képtelen másképp viszonyulni hozzá. Minden esetleges jó tulajdonság vagy külsőség ellenére, hiszen én sem voltam vak vagy fából faragott és a tévhitekkel szemben nem jégtömb van a szívem helyén. Csak az átlagosnál jobban odafigyelek kit engedek be.
Már éppen belenyugodtam, hogy békén hagy. Hogy becsomagolja a kicseszett képet és elhúz innen a francba. Visszagondolva eléggé ostoba feltételezés volt, nem tudom hogy a francban lehettem ennyire naiv. Az egyik pillanatban még a képem előtt ülök és terpentinbe mártom az ecsetet, a következőben a hátam a falnak lapul és Sol a csuklóimat lefogva bilincsként tart fogva. A döbbenettől szóhoz sem jutva bámulok fel rá, mélyen a szemeibe. Ha alaposan megnézi láthatja hogy a pillanatnyi lefagyás alatt már forrong a düh, de jelen állás szerint teljesen letaglóz a helyzet képtelensége. Szánalmas gyengeséggel próbálom kifeszíteni a kezemet a markaiból, hasztalanul. Teste annyira az enyémnek simul hogy képtelen vagyok a legféltettebb kincsét térddel megcélozni. Azt hiszem a királynő mattott kapott, de csak szabaduljak ki, nem pakolja ki az ablakba amit tőlem kap, és a elszabaduló pokol ígérete minden dühödt fújtatásban és pengeéles pillantásban ott van.
- Szállj le rólam! - vágom az arcába. Még hogy erőviszonyok. Ha képes lennék visszatérni a sokkból, már rég felnyársaltam volna az egyik állványomra, de képtelen vagyok megmozdulni és szabadulni a közelségégől. A szívem veszett ritmusban kalapál, és átkozom minden porcikám. Amennyire csak tudok próbálok elhajolni tőle.
- Életed utolsó harapása lesz. Nem kérlek még egyszer! Ere...
Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik... Mindezt egy apró csók a halántékomon váltja ki. Újra teljesen ledönve állok, szánalmas szabadulási kísérleteim abbamaradnak. Enyén elnyílt szájjal csészealj nagyságúra tágult szemekkel bámulok el a válla felett. Hát ez meg mi a f.... Ez... Mi?! Hogy... Mi... Ellép tőlem és elképedve bámulok a hátára. Hőhullámokban csapát a testemen a harag és minden tárgy baljósan reszket a műtermemben. Kezeim ökölbe szorulva remegnek a testem mellett, miközben alig bírok elegendő oxigént juttatni a szervezetembe és megindulok a vámpír felé. Hirtelen jobb karommal egy nehezebb kristály hamutál felé mutatok, majd éles mozdulattal Sol felé lendítem az akaratommal...
A kép a semmiből érezik. A levegőben száguldó kristály célt téveszt és centikkel Sol füle mellett repül el és törük szét a falon. Elakad a lélegzetem és pánikba esve próbálok tudatomnál maradva leküzdeni a látomást... Hiába.
- Sol - suttogom vékony, pániktól remegő hangon, miközben a térdeim megbicsaklanak alattam és az elmémet ostromló képek cikázása közepetten szétcsúszik a valóság. Lassítva érzem, ahogy testem a föld felé zuhan és talán koppan is... De teljesen maga alá temet a látomás.
Elmerülök...

Solomon & Feyre

just walk away and leave me be you idiot

- Áh, akkor tehát akkor a foghegyről odavetett utasításaidat el is felejtheted! - vágom rá közönyösen - Ha nem variálnátok folyamatosan a határidőkkel talán nem ütköznél ilyen gondokba!
Nem tudom szavakba önteni, milyen elégedettséggel tölt el hogy bosszantom. Ez így fair. Miért csak ő szórakozhatna az én rovásomra, arról nem is  beszélve mennyire imádom feszegetni az idegeit. Az hogy nekik is legalább szüksége van rám mint nekem rájuk felvillanyoz és bátorrá tesz. Bár ha bevallom őszintén a dolgot, tudom hogy a magam lábán is meg tudnék állni. Nem lenne könnyű és ezer halált halna a művészi lelkem, de meg tudnám oldani.
- Jaj, kímélj meg a színjátéktól! - legyintek a szememet forgatva, majd egy újabb mély slukk után nagykegyesen elnyomom a cigarettát és a fejét nem sokkal elkerülve visszalebegtetem az asztalra a hamutálcát. Nehéz a koncentrációt fent tartani na, nem egészen szándékosan választottam meg a röppályát... Legalábbis ha rákérdez biztosan erre fogom ráfogni az esetet. Amikor az extra időt említi már szólásra nyitom az ajkaimat, de a torkomra forr minden szó amikor közelebb lép és szemlélni kezdi a festményt. Hitetlenkedve nézem az elmélyültséget az arcán és alig tudok elfolytani egy gúnyos mosolyt a hozzáértéstől amit tettetni akar. Arról nem is beszélve hogy kényelmetlenül közel jött amitől lehengerlő vágyat érzek, hogy a palettát az arcába röpítsem.
- Micsoda bók, azért élek hogy a kegyeidben maradhassak - vágom rá epésen, majd mielőtt tényleg az arcába loccsanthattam volna a festéket ellép tőlem. Szerencsés idióta. - És milyen jó érzéked van a festményekhez... Ha nem látnád ez még nincs kész! Arról nem is beszélve milyen jó memóriád van... - folytatom bájos mosollyal az arcomon és csak azért is tovább festek - Végtelen tökéletességedben biztosan nem kevernéd össze a megrendelést egy olyan képpel amihez semmi közöd ugye? - kérdezem epésen, majd a jobb kezem kecses és meglehetősen flegma mozdulatával az orra elé lebegtetem a hülye megrendelését. Belül forr a vérem milyen érzéketlen és érdektelen tuskóval állok szemben. Még arra sem képes hogy megjegyezze mit akar tőlem és képes elhinni magáról milyen lenyűgözően vicces és elbűvölő tud lenni. Milyen kár, hogy rohadtul hidegen hagy a vigyora és a beképzelt ábrázata.
- Csomagold be, dugd fel tégy amit jónak látsz! Tudod merre van az ajtó, szépen csukd majd be magad után mint egy igazi ügyes nagyfiú!

Solomon & Feyre

just walk away and leave me be you idiot

Az alkotás volt a mindenem. Amíg volt egy tenyérni felület és ceruza vagy bármilyen íróeszköz a kezemben addig boldognak számítottam magam- Nem érdekel a világ nyomora, amíg a szívem és a lelkem legmélyét vetíthetem a papírra vagy vászonra... Éppen ezért veszem kurvára zokon, hogyha megzavarnak! Bár, ha őszinte akarok lenni már igazán hozzászokhattam volna Sol idióta smseihez. Amióta üzleti kapcsolatba lépzem a szőkeséggel és hűséges vérszívó lovagjával szinte nem volt olyan nem volt olyan nap amikor Mr. Dracula ne zavart volna meg legalább egyszer. Pontosan emiatt most sem fordítottam különösebb figyelmet az üzenetének.
A rutin: megnéz, morog, ignorál. Ez a tökéletes recept, főleg hogy ezzel még borsot os törhetek a történet hős vérszívójának orra alá. Nem tudom hányszor kellene még tudomására hoznom, hogy tényleg igazán felfogja, hogy nem holmi hűséges öleb vagy rabszolga vagyok láncra verve, aki egy elvakkantott parancsra kinyalja a gazdája magasságos hátsófelét. Sol eltévesztette a telefonszámot. Csúnyán.
Bár visszatértem a festéshez, a nyugalmam mégsem tért vissza teljesen. Bár a pulzusom lelassult és újra a lábam kisujjáig belemerültem az alkotásba, mégis nyugtalanság keringett körülöttem, ezért miután eloltottam a cigarettát alig két perc múlva már egy újra gyújtottam rá. Nem tartozott a láncdohányzás a szokásaim közé, de most jól esett. Elmerülve festettem tovább miközben minden egyes slukkot kiélveztem.
Nem kéne meglepnie, hogy ez a címeres idióta úgy közlekedik a lakásomban, mintha az övé lenne, de amikor hangja szinte miliméterekrpl kúszik a fülembe önkéntelenül összerezzenek. Igaz ami igaz, nem túl nehéz meglepni engem, hiszen olyan tökéletesen el tudok merülni abban amit csinálok, hogy teljesen megszűnik számomra a külvilág. Bombát is robbanthatnának az utcán felőlem, csak engem hagyjanak festeni. Egyszer, egy borongós napon talán pont ez fogja a vesztemet okozni, de semmiképpen sem ma!
A meglepettségemről vállaim rezdülése és az erőm által lebegtetett hamutálca megremegése árulkodik. Nem szisszenek fel, nem sikkantok, nem esek le a székről, ha ezt várná el hatásként. Az már semmilyen szinten nem tud meglepetésként érni, jogy egy felnőtt, civilizált és érett férfihoz illő köszönés helyett követelőzik, ezért úgy teszek mint aki nem hallja. Hosszú másodpercekig éppen ezért szándékosan semmibe veszem, kiélvezem az utolsó ecsetvonásokat amiket még viszonylag nyugalomban ejthetek a vásznon. Tisztában vagyok vele, hogy a színjáték átlátszó, de mégis olyan jól esik, hogy az már bűn.
Lezser eleganciával ellebegtetem magamtól az ecsetet végül és fordulok meg ráérősen a széken, hogy szembenézhessek vele. A ruhámon és a bőrömön található festékfoltok olyanok számomra mint a legkifinomultabb smink, büszkén viselem őket, miközben a tekintetem megtalálja az övét.
- Én pedig megmondta,, hogy nem vagyok a rabszolgád - válaszolom flegmán, miközben édes mosolyt küldök felé, majd mélyet szívok a cigiből és nem titkolt szándékkal fúkom a füstöt egyenesen az arcába.
- Neked is szia Sol! Rég láttalak. Mond, a csengő és a kopogás új fogalom számodra? Szeretnéd, ha megtanítanálak a helyes alkalmazásukra? - kérdezem, miközben az angyalian ártatlan mosoly pihen az arcomon.

Solomon & Feyre

just walk away and leave me be you idiot

Lágy zene tölti be a műtermet a rejtett hangszórókból, miközben elgondolkozva vizsgálom a legújabb munkámat. Jobb kezemen pihentetve a könyökömet az arcom mellett kecsesen forgatom az ecsetet, színek és formák keringőt járva a szemem előtt adják ki a történetet és sugározzák az érzést. Az ajkamba harapva újra dolgozni kezdek, színeket keverek ösztve és finom mozdulatokkal dolgozom a vásznon, a festékek lágyan olvadnak össze festékfoltos kezeim nyomán. A béke amit ilyenkor érzek szinte leírhatatlan, nem létezik semmi más csak a terpentin édeskés illata és a csend. Nem fizikai csend, hanem a belső csend, amikor a gondolatok teljesen elnémulnak, a gondok nem járnak vitustáncot az idegeiden. Nem érzek sem éhséget, szem szomjúságot. Van abban valami feledtébb jó érzés, amikor újabb festéknyomokkal gazdagodik a farmer kantárosnadrág és "kócos" konytyba fogott hajamban is színes csíkok vegyülnek és a kezemet is már száradó akvarellfoltok pettyezik. A fehér, jobb vállamat szabadonhagyó lyukas póló sem makulátlan. Mások  talán azt láthatják milyen rendetlen vagyok, de ők valószínűleg amúgy sem tudnák értékelni a festék illatát és az üres vászon nyújtotta izgatottságot. Különben sem érdekel mit gondol más, amíg engem nem fárasztanak a véleményükkel. Én sem ítélkezem azon ki hogyan érzi magát. Persze véleményem van, de bennem van anyni jóérzés, hogy nem kötöm kéretlenül senki orrára.
Negyed óra múlva újra felegyenesedem a bárszéken. Fél gondolat erejével a maszatos asztalra reptetem az ecsetet a kezemből a terpentines üvegbe, és magamhoz lebegtetem a mentolos cigit. Rossz szokás, de mint ahogy az előbb is említettem, magasról teszek rá ki mit gondol. Az a napi pár szál jól esik, főleg ha egy pohár bor is társul mellé vagy egy kifejezetten élvezetes beszélgetés, de így egyedül sem rossz. Segít gondolkodni, ha ez a magyarázat bárkinek megfelel, bár nem hiszem hogy bármely tettem okai másokra tartoznának. Kihúzok egy szálat a dobozból, finoman az ajkaim közé emelve gyújtom meg, majd két ujjam között tartva tartom a fejem mellett, ismét jobb karomon megtámasztva a könyököm. Kiengedem a füstöt, orromat megtölti a mentolos illat és szimplán csak élvezem a pillanatot. Fél füllel hallom ahogy a cigarettásdoboz és az öngyújtó az asztalon koppan, apró tárgyak lebegtetéséhez szinte oda se kellett figyelnem. Amint megszületett a gondolat a fejemben, már cselekedett is a képességem, mint a lélegzetvétel vagy a pislogás. A nagyobb tárgyak vagy éppen emberek mozgatása már ennél nagyobb koncentrációt igényelt, de nem mondhatnám, hogy sokszor vágok bárkit is a falhoz, bár az sem izzasztana meg feltétlenül. Van abban valami fantasztikus, hogy az ember boszorkánynak született és nem kell soha azon aggódnia mikor ér rá egy hímnemű egyed felemelni a kanapét, ha ki akarsz alatta takarítani vagy vásárláskor nem bírod el a szatyrokat. Azt jelenti, hogy egyedül is tökéletes vagyok megállni a helyem, nem szorulok szánalomra vagy segítségre és ez tökéletesen boldoggá tett. A gyors gyógyulásról és az időjárás irányításáról ne is beszéljünk. Nem sokat érdekelt a "természetfeletti" politika, így kimaradtam belőle, de tagadhatatlanul hálás voltam azért amilyennek a természet megteremtett.
Pittyeg a telefon, ami megtöri a kellemes elmélkedésemet. Sóhajtva nyúlok ki a telefonért amit már magamhoz szólítottam és apró grimaszt vágva nyitom meg az üzenetet.

MESSAGE FROM:

Sol

CALL - VIDEO CHAT - SETTINGS

10 perc és ott vagyok Maszatka!
Csomagold be azt a szart mire odaérek!

- Feleségül ne vegyelek?! - morgom undorodva. Válaszra sem méltatom Sol utasítását. Nem tudom pontosan kinek képzeli magát ez az idióta, de biztosan nem vagyok a csicskája. Majd szépen becsomagolom, amikor akarom. Ha már késik, mert késik, akkor nehogy már én csipkedjem magam amiatt mert ő képtelen leolvasni az órát.
Tüntetőleg újra felvettem az ecsetet és belemerültem az alkotásba. Kizárt dolog, hogy úgy táncoljak mint ahogy egy a bunkó fütyül, még akkor sem ha ő a megrendelő.