pártállásom: Semleges

Nem tudom élek-e, fogalmam sincs, hol vagyok, ez valóság-e vagy valami elborult álom. Apró dolgokba kapaszkodtam, felidéztem magamban a létező dolgokat és azt mondogattam magamnak, valahol megvannak, létezik hóesés és hideg, létezik ragyogó napfény és forróság, vannak nappalok és éjszakák. Most rettegek tőle, hogy ez az egész csak illúzió.
Kapaszkodom belé, hogy mégsem az!
- Mit kell tudni?
- Harminckét éves férfi, többszörös borda, koponya és csonttörés, a tüdeje összeesett, a szívét tizenöt perce próbáljuk beindítani. Autóbalesetet szenvedett, két autó zúgott belé, egy motoros a helyszínen meghalt… - hadarja a még mindig az újraélesztéssel ügyködő nő, és ezeket az információkat hallva szememben önkéntelenül is könnyek szöknek.
- A másik?  
- Többszörös bordatörés. Arccsonttörés. Szilánkosra zúzódott sípcsont. Talán 10 éves.
…
Kábán meredek a plafonra, tompa, mindent elöntő fájdalom moss át rajtam lassú hullámokban a különféle érzéstelenítők hatásának ellenére. Tehetetlen vagyok ellene, eszméletem üresen villog.
A paraván mögül halk pusmogások, elfojtott ijedt szavak, félig együtt érző csitítgatás hallatszik át. Lehunyom a szemeimet. Erőt kell nyerjek az égő sebekből, a szúró bordáimból, amíg sikerül felfognom, hogy minden megváltozott örökre. De mi az, amit elvesztettem? Olyan homályos minden, kuszán kavarognak az emlékek a fejemben, ahogy álomba merülök, és próbálom felidézni ki is vagyok igazából, mi is az értékem ezen a világon.
Lassan emelem fel szempilláim, mert mintha ólmos súly nehezedne rájuk, ahogy tudatom ébred, s vele együtt testem is próbálkozik. De elsőre csak a hangokat érzékelem: tompán és nagyon-nagyon távolinak. Aztán a fényeket: haloványokat és pislákolókat. Majd a levegőt, mely, mint apró pihe simít végig bőrömön, nyomában apró libabőröket hagyva.
Számat szólásra nyitnám, de hang helyett csak egy kaparós hörgésre futja. Mozdulnék, de se kezeim se lábaim nem engedelmeskednek még. Édesanyám és egy doktor érkezik, hogy nyugodtságra intsenek. A félelem pedig rettegésbe csap át; majdhogynem a világra először rácsodálkozó kisded képe azonnal szertefoszlik, a fájdalom betör a tudatomba és a rettegéssel egy csúfos egyveleget alkot.
Sikítanék, kiáltanék, könyörögnék - de hang sem hagyja el a torkomat, levegő sem a tüdőmet. A tudatomban dühöng a rettegés és a fájdalom, de a vad táncot járó duó mellett a meglepettség az, amely kővé dermeszt.
- Apa! - Mondom ki a nevet, mit agyam gondolkodás nélkül vet ki magából. - APA! - érzékelem, hogy most végre sikerült hangot kipréselnem torkomból.
- APA!- üvöltöm most már, ahogy tüdőm engedi. S hallom visszhangozni mindezt a falak között.
A pilláim lassan elnehezednek. Mindennél jobban kapaszkodnék most a megnyugtató ébrenlétbe, de szemeim ismét csak összecsukódnak.

A kötelék, mely igaz családot összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm. Számomra Blaze és a többiek jelentették az otthont. Blaze mindig az első, sosem mondtam le róla. Bármit is tesz értem vagy ellenem, egyedül benne bízok. Hiszen 21 év áll mögöttünk, 21 évvel ezelőtt ismertük meg a másikat.

A bátyám azóta a nap óta nem kommunikál velem, bármit is teszek, az neki nem elég. Szerinte az én hibám volt az egész baleset. Amikor megkérdezed az embereket, azt szokták mondani, hogy készek arra, hogy jobbá váljanak, de az az igazság, hogy valójában fogalmuk sincs, hogy min kéne változtatniuk. Azt tudják, hogy valami nincs rendben azzal, amit tesznek, és ettől kényelmetlenül érzik magukat. Nincs meg a tudatukban, hogyan oldják meg a helyzeteket, és mivel nincs megoldás a tudatban, nem is tudják a dolgokat megváltoztatni.
Azt hiszem, egyetlen dolgot tudok a világon. Mármint, biztosan. Annyit, hogy az igazság nem szabadít fel. Nem mintha nem hallottam volna vagy nem mondtam volna magam is számtalan alkalommal. Láttam az arcát. Bele égett a retinámba, ha felkeltenének mély álmomból is tudnám. Letudnám rajzolni, letudnám írni.
Ám mikor betöltöttem a 15. életévemet, január környékén történt valami… harcot láttam két férfi között. Meg nem tudnám mondani, hogy mi történt, hisz gyorsan történt minden, én is belekeveredtem. Megsérültem. A szám, az orrom, a szemem, a fülem, mindenemet ellepte a vér. A növekvő vértócsa elérte a cipőm orrát. Az egyik férfi beszélt hozzám, a karjaiba vett és rohant velem. Észnél voltam, beszélt hozzám. Azt mondta, megment, mindegy milyen körülmények között, de túl fogom élni. Élni fogok. Csupán 9 évig fogságban leszek, hogy a testem túlélje a csapást, melyet kaptam.
Sötétben vagyok, fekete tengeren ringatózok, fölöttem csillagtalan ég. Nem hallottam semmit, nem láttam semmit. Ebben a pillanatban tökéletes feketeség vett körül, ám hirtelen felébredtem álmomból, és kinyitottam a szememet.
Az alagút fényes volt, és a hang, amely hívogatott meggyőzőnek tűnt.
Megpróbáltam bezárni a fülem, de a hang körül folyt, semmit sem tehettem.
Arra számítottam, hogy fájdalmat fogok érezni, de csak fehér, vattaszerű puhaságot éreztem és homályt, nagy homályt. Hideget. Jéghideget. Valami hiba történhetett, nekem nem kellene itt lennem. Ez nincs így rendben. Úgy éreztem, beleolvadok a homályba, eltűnők, és nem marad semmi belőlem.
Nem értem azt, ami éppen uralmába kerít... milyen érzés ez? Egy fekete lyukban lennék? A fekete lyukak nem is olyan sötétek, mint ahogyan leírják őket. Nevetséges.
Olyan, mint a félálom, vagy az ébredéshez közeledés. Tompán elér a külvilág, érzed, hogy valaki mászkál körülötted, hozzád szól és mindjárt felkelt, mert új nap kezdődik, neked pedig a részesévé kell válnod, mégis inkább a párnába fúrod az arcod és álmodsz tovább. Egy kicsit. Csak egy kicsit tovább.
A hidegség töménytelen érzete sem tart a valóságban, hisz a múlt teljes mértékű rabjává váltam. Mindinkább kapkodva szívom magamba a levegőt, ahogy a szívverésem is igencsak élénkre fogta a saját maga figuráját. Egyszerre fuldokoltam, és kapkodtam az oxigént. Egyik pillanatban úgy éreztem, hogy a tüdőm szétrepedt a töménytelen mennyiségtől, míg a másikban olyan volt, mintha nem is lett volna benne levegő.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor elkezdődött végre úgy igazán az életem. És egyben befejeződött a történetem.
Különösen nehéz most már megtalálni a szavakat.
Most ez az egyetlen „eszközöm”, hogy megpróbáljam gondolataimat összefoglalni.
Alain Callaghan nem létezik többé… ki Alain Callaghan? Blaze arcát vélem felfedezni… ki ez a fiú? Nem tudom már ki is vagyok... hol vagyok...miért itt? Hideg börtönszerű érzet...