chaotic neutral

Rőtszín haja szénaboglyaként hullott le a vállára, aprócska, rongyként hátára dobott vászonkabátkája épphogy eltakarta a rakott szoknyájára rászáradt sárfoltokat. Ügyetlenül rejtegette bűnének nyomát; már megint a kerítésen túlra merészkedett, kihasználva a szülei délutáni pihenőjét. Senki sem menekülhetett a boldogsága elől, még a konyhában szundikáló cselédasszonyt is felverte, hogy megmutassa neki az erdőben szedett árvácskacsokrot. Csintalan mosolya büszkén hirdette rosszaságát, nevetése olyan émelyítő és szirupos volt, akár a méz. Ragacsként folyt le a kárpitozott falakról, ragadós masszává tömörült a tizenhatodik századi portrékon és lassan szivárgott be édesapja dolgozószobájába.

Kislányként csupa cinkos mosoly, rakoncátlan báj és huncutság volt. Naphosszat töltött a badmintoni házuk melletti erdőben, reggel felült őzbarna pónijára és csak akkor tért vissza, amikor már minden zsebét megtömte színes bogyókkal és üde virágokkal, melyek rózsaszínre és lilára színezték ruháját. Aligha akadt olyan, aki nemet tudott volna mondani neki; már akkor is igen jól értett ahhoz, hogy lopja be magát a másik szívébe. Ártatlan malachitszemeivel az emberek lelkébe látott és aztán sosem eresztette el őket, a képességét pedig szívesen alkalmazta édesanyján, bátyján és a ház személyzetén, amikor valami nem úgy alakult, ahogyan azt ő elképzelte.
Édesapja azonban magas, zord várként állta Rosalind bájának minden támadását, Beaufort hercegeként első pillantásra átlátott minden szempillarebegtetésen, apró sóhajon és elejtett megjegyzésen. Időnként a dolgozószobájának ablakából figyelte a lányt, aki sosem tudott megülni a fenekén, mindig valami rosszaságban törte a fejét, mintha élvezetet lelt volna abban, hogy megdorgálják. A magánleckéit elhanyagolta, gyakran a szekrényből kellett előrángatni, miután elbújt a franciatanára elől. De igazán senki sem haragudhatott rá sokáig, ahhoz túlságosan is bugyborékoló és ártatlan volt a nevetése, szemei pedig mindig őszintén, tisztán csillogtak; csak annak lehet ilyen tiszta és ártatlan a tekintete, aki még nem szembesült a világ szörnyűségeivel és elképzelni sem tudja, milyen aljas dolgokra képesek az emberek. Badminton tökéletes bástya volt a borzalmak ellen, a 17. századi ház legijesztőbb szeglete talán a nyugati szárny lehetett, meredek és csúszós lépcsőfokairól rémtörténetek keringtek.
Gyermekévei azonban idejekorán véget értek, szabados természetét hamar megunta édesapja, aki minél messzebbre, egyenesen Írországba küldte tanulni, hogy ott fegyelemre és tiszteletre neveljék. Amikor pedig négy év múlva hazatért, elkezdték felkészíteni élete legfontosabb eseményére.



Kevesen lehettek tanúi szebb és ragyogóbb látványnak azon az angolos, borús és nyirkos délutánon. A pimaszul fiatal lányt koszosfehér csipkébe és selyembe bújtatták, vörös haja szinte tüzelt a badmintoni templom gyertyafényében. Neccfátylát finoman hímzett narancsvirág, fehér szegfű és liliom díszítette, a pehelykönnyű anyag alatt mégis fuldokolt. Halkan, szakadozottan pihegett, a szoros fűző éles pengeként vájt a bőrébe úgy, hogy gyásztáncot lejtettek előtte a szivárványszín csillagok. Amikor a férfira nézett, egy pillanatra megszédült és meg kellett kapaszkodnia, nehogy az első sorban ülők ölébe boruljon. Ujjait fagyosan ölelte körbe a gyűrű, s miközben a gyertyafénybe révedt, meggyászolta a szabadságát, a boldogságát, minden gyermekded álmát, a kerten túli vadvilágot, édesanyja óvó simogatását. Fátyla alatt pedig nedvesen csillogott az arca.

Amikor fiatalasszony lett belőle, édesanyja három dologra tanította meg; először is, egy hölgy csak akkor szólal meg, amikor a férje kérdezi. Másodszor, nyers jellemre vall az, amikor valaki helytelenül használja a szalvétáját teázás közben. Harmadszor, nincs kiállhatatlanabb lény annál a férfinál, aki elégedetlen a feleségével. Megtanulta, hogyan csűrje-csavarja a szavait; hogyan nyelje vissza a rosszindulatú megjegyzéseket, amikor azok már a nyelvén várták, hogy arcon köpjék a férjét; hogyan hajtsa le a fejét és húzza össze magát apróra úgy, hogy utána újra képes legyen büszkén a tükörbe nézni.
Szemei mindig nyíltan és kíváncsian csillogtak, figyelmesen hallgatott, fel-felcsipegette az információfoszlányokat és rengeteget olvasott, hogy ne csak az időjárásról tudjon beszélgetni a férje fontos üzleti partnereivel, hanem filozófusokról, festőkről, történelemről és irodalomról is tudjon egy keveset. Egykori lázadó, szabadszellemű természete már a múlté volt, a férje, Nottingham grófjának házában nem engedhette meg magának, hogy a szekrénybe bújjon a látogatók elől, vagy egész nap sáros szoknyában futkározzon. A könyvekbe temetkezett, naphosszat ült a kúriájuk könyvtárában és falta Swift, Fielding, Dickens és Hardy műveit. Élete legizgalmasabb napja talán az lehetett, amikor egy nyári délutánon meglátogatta őket E. M. Forster, megdicsérte a szalonjukat és hagyta, hogy teát öntsön neki.
Az ashfordi kúriában azonban a hétköznapok legalább olyan langyosak voltak, akár a kihűlt kádvíz, és szinte felemésztette őt az unalom. Néha fogadta a barátnőit és a családját is meglátogathatta, de a badmintoni ház felnőttként már közel sem volt olyan elragadó és izgalmas, mint amennyire azt a nosztalgia és a gyermeki naivság kiszínezte. A férjéhez fűződő kötelékét csak a megszokás tartotta életben; csendes békességben éltek egymás mellett, a férfi világlátása azonban legalább olyan ódon és avítt volt, mint a 18. századi kúriájuk, ez pedig útját állta az összhangjuknak. Talán kicsírázhattak volna benne a gyengéd érzelmek a férfi iránt, ha egyszer meghallgatta volna őt, megsimogatta volna a hátát, vagy munka helyett megkopogtatta volna a szobája ajtaját. Teltek az évek, s bár a nyelve elkopott, az esze egyre élesebbé vált, és csak egy kis noszogatás hiányzott ahhoz, hogy végre kitörhessen kagylójából.   



Az asszony bőre olyan volt, akár a fényezett márvány. A lugas lusta árnyékot vetett az arcára, beleborzongott az, akinek sikerült elkapnia fagyos, zafírkék tekintetét. Karmazsinszín ajkai fölényes mosolyra húzódtak, amikor a vörös teremtés puha kezeivel tétován az övé után nyúlt. Az apró mozdulat egyszerre sejtetett bizonytalanságot és elszántságot, ujjai egy félpillanatra megálltak a levegőben, mintha megborzongott volna az asszony hidegségétől. De akár a perzselő tűz, úgy vonzotta, hívogatta őt a virág puha, vörös szirmaival. Amikor a rózsa után nyúlt, egy félszeg pillantást vetett a szőke asszonyra, kezük futólag súrolta egymást, és mintha szavak nélkül is megértette volna, amit mondani akart neki. Az a mindent tudó, gőgös mosoly a torkánál fogva ragadva meg, és még hálás is volt érte.

Amikor először meglátta Rosalindot, olyan tiszta és érintetlen volt, akár a szűz hó, vagy a harmatcseppek a pázsiton. Jelentéktelen, naiv kis teremtés, de Ő már akkor tudta, hogy ott lakozik benne a tűz, nem neki való a háziasszony-lét egy pléhpofájú férj mellett. S felismerte az elszántságot a smaragd szemekben, megcsillant benne a vágy a szebb és jobb életre, miközben ujjai között forgatta szövetségük vörös jelképét. A vámpír agyagként formálta, kéjes élvezetet lelve abban, hogy szemtanúja lehet egy művelt és ártatlan úrihölgy szükségszerű, visszafordíthatatlan romlásának. A nőt hosszú évekre kábulatba ejtették a nektárként magába szívott búgó szavak, a szeretet illúziója, a szabadság és bosszú szirupos elegye, aminél talán csak a vér lehetett édesebb. Odaadásáért új keresztnévvel ajándékozta meg, s bár szívesen húztak hasznot nemesi származásából és a neve elejére biggyesztett Lady címből, aligha illett már hozzá a mindig mosolygós és halkszavú nagymamája után kapott név. Margaret, mondta neki egyszer, így foglak mostantól hívni.
A vámpír édesen suttogva bíztatta és táplálta a benne pislákoló tüzet, amikor pedig lassan bekebelezte a sötétség, ő tárt karokkal, barátjaként üdvözölte. Egy kisgyermek pezsgő boldogságával vetette bele magát a csonttal és vérrel kikövezett új életébe. S nyomukat por és hamu jelezte, bordélyházakat látogattak, politikusokkal szórakoztak, elherdálták a férje örökségét, fényűző hotelszobákat béreltek ki és aztán fizetés nélkül távoztak, harcos kommunistának álltak, amikor az egész világ az atomháborútól rettegett, máskor pedig Amerika felsőbbrendűségét hirdették kisestélyiben. Voltak testvérek, szeretők, távoli unokatestvérek, legjobb barátnők – attól függ, kinek mutatkoztak be –, mindig kéz a kézben, felszegett fővel. Amikor pedig megjelentek egy városban, az újságok címlapjai szörnyűséges hírekkel teltek meg, az embereket eluralta a rettegés és bizonytalanság, ők ideig-óráig sütkéreztek az új ismerőseik csodálatában, s amikor elunták magukat, vagy valaki megneszelte, hogy hozzájuk köthetők azok a véres rémhírek, összepakoltak és egy újabb városba fújta őket a tavaszi szellő.
Bűn és szenvedés tapadt azokhoz a kecses, sápadt kis kezekhez, amelyek egykor csak szalvétát és keménykötésű könyvet tapintottak, tulajdonosuk pedig tündökölt, fiatal szeretőket tartott, megátkozta a világot, felgyújtotta ellenségei házait és százszor megbosszult minden gaztettet, amit ellene elkövettek. Az évek során egyre mohóbbbá vált, telhetetlenségében mindenre vágyott és még annál is többre, Narcissa pedig kimondhatatlanul büszke volt a szörnyre, amit teremtett.



A gyermek elveszett, kétségbeesett szemeiben mintha megtalálta volna egykori önmagát; az átható tekintet tükörként tekintett vissza rá, olyan tisztán, akár a patak vize. Még nem tompította el a világ mocska, nem festett rájuk sötét árnyékot a szégyen és megbánás, ott csillogott bennük minden gyermek ártatlansága és bizonytalansága, aminél őszintébb dolog aligha akad a világon. Az írisz kékje egy fülledt augusztus délutáni égboltra hasonlított, egészen a gyermekkoráig repítette vissza. Édesanyja karjai között találta magát, a puha, óvó kezek meleg takaróként ölelték körbe, búgó hangja esti mesét suttogott és finoman cirógatta a nyakát.  Idejét sem tudta már, mikor képzelte el magát utoljára a badmintoni ház falai között, de ezúttal nem bánta a gyengeségét. Érezte, hogy megbízhat a gyermekben, aki a lelke velejébe lát. Lassan, hívogatóan nyújtotta ki felé a kezét.

A szeretet érzése sokáig megfoghatatlan volt számára; nem is emlékezett, mikor járta át a testét utoljára az a fajta melegség, amit csak az önzetlen, szívből jövő szeretet okozhat. Halványan derengett még előtte, milyen lehetett megölelni az édesanyját gyermekként, azt az üde tavaszi reggelt pedig tisztán fel tudta idézni, amikor először meglátta Őt - ám mindez távoli emlék volt, az évek lassan kezdtek elmosni mindent, ami egykor emberivé és sebezhetővé tette őt. Többé nem érzett részvétet, odaadást, csak a boldogság és gyönyör önző hajszolása maradt számára, s a lehető legrosszabb helyen kereste a válaszokat a kérdéseire. Megrontották és besározták, de a világért sem ismerte volna be, hogy mégsem zöldebb a fű a sötét oldalon; hát rajongott, földön kúszott-mászott a teremtője figyelméért, reménykedett a szeretetében és meg volt róla győződve, hogy ő is ugyanúgy szereti - addig sem gyötörték a rémképek és a bűntudat.
Egy téli estén, Szófia utcáit járva talált rá a kisfiúra, aki göndör fürtjeivel úgy nézett ki, mintha egy Raffaello festményből lépett volna elő. Keservesen sírt az út szélén, egy lyukas lepedővel próbálta melegen tartani átfagyott talpait, miután valaki elfutott a cipőjével. A hangja fülsértő volt, apró kis teste pedig legalább olyan jelentéktelennek tetszett a zsúfolt utcán, mint egy zacskó, amit felkapott a szél. De Margaret észrevette, valami megdobbant benne, s halkan, feltűnés nélkül vette óvó szárnyai alá az anyátlan-apátlan gyermeket.
Mintha ezzel kívánta volna jóvá tenni a bűneit, melyek a találkozásuk óta savként marták; nevelni és tanítani kezdte, saját gyermekeként ölelte, becézte. A kisfiú fehér mosolya és tiszta szemei megszabadították a hályogtól, mely elhomályosította a szívét, s amikor hófehér ujjaival piszkosszőke hajába túrt, újra elöntötte őt az elveszettnek hitt melegség. Ilyenkor azt kívánta, bárcsak örökké tartana a pillanat, bárcsak elrepülhetnének egy elhagyatott szigetre, ahol senki sem zavarhatja meg a tökéletes idillt. Szerette őt, odaadással, feltétel nélkül, és végre nem félt beismerni magának a gyengeségét.
Idővel úgy döntött, ideje továbbállni; meg akarta mutatni a fiúnak London macskaköves utcáit, Badminton gyönyörű zöldjét, Norvégia cikkcakkos fjordjait, hogy mást is lásson a világból Szófia poros utcáin kívül. El akarta kísérni a világ összes múzeumába, nyelveket akart tanítani neki, hogy minél többen megismerjék és megértsék gondolatait. Elképzelte, ahogyan társaságokba viszi és fontos embereknek mutatja be, akiket elvarázsol majd szellemes megjegyzéseivel. Sokkal többet jelentett számára ez a bolgár utcagyerek, mint azt bárki is elképzelhette volna, egy fél pillanatra még Narcissáról is megfeledkezett. De tévedett, ha azt gondolta, ilyen könnyen elhagyhatja teremtőjét, a naivságért pedig súlyos árat kellett fizetnie.

Hangosan, velőtrázóan kacagott; érezte, hogy szorul a hurok, szőke tincsei előre hullotak, miközben a nő arcába hajolt, hogy utoljára megnézze magának. Legszívesebben végigsimított volna a napcsókolta szeplős arcon, ehelyett megkötözött, kivéreztetett vadként figyelte, ahogyan a nő finom vonásai megkeményednek, ajkai vékony vonallá préselődnek, nem bujkál szélükön pimasz, mindenttudó mosoly. Átkozta a márványsima bőrt, amiért nem futott rajta össze a ránc, miközben szenvedni látta Őt. Átkozta a hófehér, szeplős ujjakat, melyek olyan lustán, ernyedten pihentek a nő teste mellett ahelyett, hogy megmentették volna Őt. Átkozta az áruló smaragdszemeket, amiért becsapták és csapdába ejtették Őt, ám azok még csak meg sem rezzentek, nem volt többé hatással rájuk az asszony búgása és átható tekintete. A nő intett a boszorkánynak, majd sarkon fordult. S amikor kiért az épületből, olyan melegség töltötte el, melyet csak a rab érezhet, aki hosszú idő után végre letépte béklyóit.