pártállásom: semleges

Pam-pam. Pam-pam. Pam-pam.

Ütemesen ver a szívem, egyre szaporábban, egyre hangosabban, egyre ritmus vesztettebben. A fülemben dübörög dobszóként, elnyom minden más zajt, pedig a város hangos, szinte fülsiketítő az autók kerékcsikorgása és a dudák felvisítása. Emberek beszélnek, zúg a metró, csobog a híd alatt a víz és a fényszennyezés is embertelen mértéket ölt. A szmogtól akár fuldoklani is lehetne. Lehet, hogy fuldokolni is fogok tőle. A kezemet fogod, az ujjaink barátságosan fonódnak össze, kötöttségek nélkül ,de míg az én ujjaim jégcsap hidegek, a tieid magabiztosan forrók.

Pam-pam. Pam-pam. Pam-pam.

Hozzám beszélsz, a hangod valahogyan utat próbál törni az ütemes dobogás között, de hiába próbálkozol igazán, hiába az édes dialektus, a sörtől botladozó nyelv, a lassú és andalgó léptek, egyszerűen a szavaid még csak el sem jutnak a tudatomig. Pedig mindig olyan szépen beszélsz, olyan kifinomultan és érthetően. Most mégis olyan, mintha víz alól hallgatnálak: látom ahogyan a szád mozdul és érzem, hogy hangok is társulnak hozzá, de akármennyire is koncentrálok, akármennyire is erőlködöm, egyszerűen nem tudom értelmezni.

Pam-pam. Pam-pam. Pam-pam.

A tenyerem izzadni kezd a tied alatt borzalmasan hidegnek érzem a saját tenyeremet, és tudod egyszerűen csak hirtelen rám tör a pánik, nyakon önt, a levegő is kiszorul a tüdőmből, a szívem megy még gyorsabban kezd kalapálni, dudaként harsog a fülemben. Éles fájdalom hasít a mellkasomba, a gyomrom össze is rándulok kissé miatta. Nem hallak, lassan már nem is látlak, ahogyan igyekszem a lépteimet helyes ütemben megtartani. Melletted haladni, a jelenben maradni.

Pam-pam. Pam-pam. Pam-pam.

Sípolni kezd a tüdőm, a lépteim botladozóvá válnak a szívem meg hirtelen szúrni kezd, és egyszerűen csak azt érzem, hogy meg fogok halni. Itt és most a híd közepén, és nincs más velem csak te. Félre ne érts, máskor szívesen halnék meg veled, bármikor kilépnék egy száguldó vonat elé, ha te fogod a kezem, kedves vagy és bármit elhinnék neked, de mégsem jelentesz igazán semmi. Szúrni kezd a szemem, a világ hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vesz körülöttem, a hideg és lucskos beton a tenyeremet sérti, te meg már itt térdelsz előttem, én pedig meg fogok halni.

Pam-pam. Pam-pam. Pam-pam.

A tenyeremet a mellkasomra szorítom égetően üres érzés, csak remegek és baromi nagy szükségem lenne rá, hogy enyhíts a pánikomon, hogy hangosan számolj nekem, hogy azt mond minden a legnagyobb rendben lesz és csak vegyek egy mély levegőt, akkor aztán a tüdőmbe oxigén jut és nem fogok megfulladni ezen a hídon itt veled. Azt is mondhatnád, hogy nem történik semmi, nem fuldoklok víz alatt és nem kaptam szívrohamot. Mondhatnád, hogy részegek vagyunk, hogy álljak föl, hogy lépjünk a híd szélére, hogy másszuk föl a peremre, keressünk egy eldugott helyet, ahol nem véd háló az öngyilkosság elől és ugorjunk a hideg vízbe.

Pam-pam. Pam-pam. Pam-pam.

De te nem mondasz semmit a nevem kívül, úgy hajtogatod, mintha imába akarnád foglalni és csak kérdezgeted, hogy mi bajom van, én meg csak rád fókuszálni sem tudok, a barna hajad és a barna szemed beleolvad az éjszaka csendjébe. Jelentéktelenné válsz, pont ahogyan jelentéktelenné válok én is. Itt és most. Azt kívánom bár csak lenne annyi erőm, hogy én kérjelek álljunk a híd szélére, keressünk egy pontot, ahol a háló nem véd majd az öngyilkosság elől, fonjuk össze jó szorosan az ujjainkat és ugorjunk le.

Pam-pam. Pam-pam. Pam-pam.

Azt is mondanám, hogy nem kell félned, mert az a pár másodperc amíg zuhanok, mielőtt a testünk kősziklaként csapódik a hideg vízbe, csodás lesz. A legcsodálatosabb és egyszerűen neked csak nem kell félned, mert az a másodperc lesz az, amit minden ember keres az életében, a súlytalan zuhanás, az édes kiteljesülés, a szeretet, az elfogadás. Azt is mondanám, hogy abban a másodpercbe lehetsz bármi, hogy megéri. De én sem tudok megszólalni, túlságosan fojtogat a pánik. Alattomosan vetette ránk magát, megbújt valahol, és bárcsak mondanál valamit.