it does not even matter how hard you try

Hét.
Mégis milyen szülő bízna rá két ötévest egy hétévesre, akik akkor látják egymást életükben először? Emlékszem, ez volt az első gondolatom, ahogy az előttem álló testvérpárra meredtem, miközben anyám keze lassan lesiklott a vállamról.
- Játsszatok szépen! Fél óra az egész.
De mi csak álltunk ott megilletődve továbbra is és egymást bámultuk. Fogalmam sem volt, hogyan törjem meg a jeget; anyáék sosem tanítottak játszani. Hogy csinálhattam volna valamit, ami nem szerepelt tankönyvekben és nem tartottak róla különórát legalább heti egyszer? Végül a kislány törte meg a csendet:
- Fogócskázzunk!
Az illata a pisztáciát juttatta eszembe. Nem értettem, hogy lehet valakinek pisztácia illata. Értetlenül felvontam a szemöldököm a játék említésekor - ők meg nem értették, én mit nem értek. Ma már megrökönyödnék azon, mennyire nem volt gyerekszobám, akkoriban viszont természetesnek tűnt, hogy a játék tanulásból álljon, a szórakozást pedig a fejlődésben leljem. Ezek után egymást kergetni gyermeteg játszadozásnak tűnt, a játék viszont, amit aznap hallottam először, később meghatározó részévé vált az életemnek.
A hivatásom lett.

Tizenhat.
- Játsszatok szépen, amíg beszélgetünk!
- Anyaaa!
Tizenhat éves fejjel ez az egész valahogy új értelmet nyert, de a szüleink csak sejtelmesen mosolyogtak, ahogy magunkra hagytak minket a kertben. A Coleman-ház szinte második otthonommá vált, állandó vendégei voltunk Mr. és Mrs. Coleman vendégszeretetének, az ikrek társasága azonban évről évre egyre idegenebbé vált számomra. Minél jobban próbáltak a szüleink Meddel összeboronálni minket, annál jobban taszítottuk egymást. Anyám habos-babos esküvőről ábrándozott, apám az erőforrások megosztását emlegette, Mrs. Coleman karácsonyi süteményt sütött a tiszteletemre július közepén, csak mert az volt a kedvencem, Mr. Coleman pedig fiának szólított. Az elvárások nagy, égető teherként nehezedtek a vállamra, évről évre nehezebben viseltem az apró célzásokat, a cinkos kacsintásokat és a bátorító hátbaveregetéseket. A pisztácia-illattól felfordult a gyomrom.
Meddel összenéztünk, aztán ahogy mindig, úgy most is a kert ellenkező végébe indultunk.

Tizennyolc.
Egyedül álltam a kertre nyíló ajtó küszöbén, vállamat nem nyomta hideg szellemérintés, lelkemet azonban mázsás súly préselte bordáim falához. A cipőm orrán kívül nem láttam mást. Emlékszem rá, hogy az egyik cipőfűzőm kilazult, a nyuszifül, ahogy anyám hívta, szétesett, és csak egy laza hurok lógott a hosszú madzag orrán. Egész testemben remegtem, erre akkor jöttem rá, amikor valaki valami meleget terített a hátamra. Hangokat hallottam magam körül, neveket és felszólításokat, de nem értettem belőlük semmit. A fülem sípolásán túl szinte megsüketített a csend.
Csend, néma, halotti csend.
Víz csöpögött a hajamból, ösztönösen az arcomhoz nyúltam és elkentem. Vörös tapadt a tenyeremre. Felmarkoltam az ázott pólót a mellkasomon.
Vörös, vörös mindenhol.
Valaki átkarolt. Nem ismertem rá a gyengéd érintésre, de hagytam, hogy magával vonjon. Szék került alám, törött bordáim fájdalmasan belesajdultak, ahogy a nyomásnak engedve leültem. Puha, száraz törölköző siklott végig az arcomon, lelapult hajam alá kúszott a homlokomon, szárazat és meleget lopott a hűvös foltok helyére. A felszólítás megismétlődött, mire anélkül, hogy felfogtam volna, engedelmesen megemeltem a karom. Érzéketlenül figyeltem, hogyan borul kötés a cafatokban lógó hús fölé, míg a bíbor át nem áztatta a fehéret. Fürge ujjak megigazgatták a cipőfűzőm, a magányos hurok helyére visszakerült a nyuszifül. Valami marni kezdte a szemem, mire karok fogtak körbe. Az ölelése emlékeztetett anyáméra, szoros volt és az álla mélyen a vállamba fúródott, kényelmetlenül nyomott.
Beletemetkeztem az édes, bódítóan gyöngéd pisztáciába.

Nem mentem el a temetésre, egész délelőtt vámpírokat öltem. A lelkemet öltem. Tizennyolc évesen árvává válni nem a világ vége. Meg sem tudtam számolni, hányan veregettek vállon az elmúlt napokban biztosítva afelől, hogy ha bármire szükségem lenne, csak szóljak, aztán sorra lepődtek meg, amikor eléjük álltam a kérésemmel. Mi értelme a nagy szavaknak, ha nem áll mögötte valódi tett? Mi értelme álszent ígéreteket tenni egy gyászoló gyereknek, ha egyikük sem adhatta meg a bosszút, amire vágytam - sem pedig a szüleimet, akiket elvesztettem?
Még csak meg sem mosakodtam, talpig bíborban vertem a zsákot. Egész délután edzettem, hiába éreztem magamon végig az ismerős, hideg fürkészést. Addig ütöttem, míg a lelkem fel nem hasadt a repedések mentén, míg a fájdalom fel nem bugyogott belőlem és míg egy erős, de közel sem eléggé határozott kéz vissza nem rántotta a kezem.
A vérbe mártott ruhadarabok sorra kerültek le rólam. Szóvá tettem, mekkora rutinja van már a mosdatásomban, és hogy anyám mennyire örült volna, ha ezt tudná. Furcsálltam, hogy nem veszekszik velem emiatt. Veszekedtem vele, amiért nem veszekedett. Az álom végül hosszú napok óta először talált rám aznap este.
Pisztácia illatú melegségként bújt a hátamhoz, ahogy összekuporodtunk az ágyon.

Huszonkettő.
Nyíl a bábu bal combjába. Nyíl a jobb szegycsont alatti hasítékba. Vadászkés a lép tájékába. Többpengés bicska a nyakhajlatba. Könnyűnyeles hasítófejsze a mellkasba.
Képtelen vagyok tovább nézni. Sarkon fordulok és otthagyom a verandát.

Most.
Eltűnnek a hátravezető ajtók egyike mögött, a bár nyüzsgése felerősödik körülöttem, a hangok, illatok, színek intenzívebben rohamoznak meg, ahogy szem elől veszítem. Harag kúszik fel a torkomban, ismeretlen eredetű, kesernyés szájízt hagy maga után, ahogy az italommal leöblítem. Ez csak munka. Gyerekkori ismerős vagy sem, a vámpír az vámpír. Ezzel nyugtatom magam, miközben ujjam a képernyőn ugrál. Egyetlen szó, mégis egy örökkévalóságig tart leírnom: Megtalálta. Habozok a gomb felett, vissza-visszatérek a törléshez, végül újra kikerekítem. Nedvesítek ajkamon, lezárom a képernyőt, a mobillal dobolok az asztalon, újra megnyitom, elküldöm. Mégis miféle szülő akarná holtan látni a gyereke szerelmét? Szinte azonnali rezgés jelzi, hogy válasz érkezett, mégsem nézem meg, a zsebembe süllyesztem a készüléket és két kézzel a poharamba kapaszkodom. Cirógatást érzek a karomon, puha és érzéketlen. A lányra nézek, a szeme élénk zölden ragyog, a mosolya kábító. A kiürült tálkát újra cseréli előttem, vakon felcsippentek két szemet, egyet a nyelvemre dobok. Mi ez? Mogyoró?
- Pisztácia.
Mosolyog, a kedvem pedig ismét a padlón - úgy ejtem vissza a másik szemet a tálba, mintha égetne. Felmarkolom a kabátomat és feltápászkodom az asztaltól. Nem érti, miért akarok hirtelen menni, mire végigsimítok a haján és a számhoz emelem a fürt végét, leheletnyi csókkal érintem. Erre pironkodni kezd és elnémul, teste az enyémhez tapad, parfümje kellemetlenül csavarja az orrom.
- Utálom a pisztáciát.
Oktávnyit ugrik a hangom, mint mindig, ha hazudok. Az a valami ismét elkezd felkúszni a torkomban. Ne nézz oda, figyelmeztetem magam, hiszen nem vagyok már amatőr, aki efféle szarvashibákat vétene. Basszameg, konstatálom, mikor már az ajtót fürkészem, ami mögött eltűntek.
Hazaviszem a lányt; édes vanília és zamatos eper. Émelyít.
Nyelvemről nem tudom letörölni a pisztáciát.