Izgatottan vettem kezem ügyébe a telefonom, amint becsuktam mgam mögött a szobám ajtaját. Még nem akarom, hogy anyáék megtudják a jó hírt, előbb másnak kell elmondanom. Egyből tárcsázok, meg sem nézve mennyi az idő és, hogy vajon jókor hívlak-e. Minden teljesen kiment a fejemből, csak egy cél lebeg a szemem előtt. Az egyetnletes búgás kezd az agyamra menni. Gyerünk Samuel, vedd már fel azt a rohadt telefont.
- Hallo - hallom a hangodon, hogy nem a legjobbkor hívtalak, de jelenleg nagyon nem tud érdekelni.
- Sammy, képzeld a tanárom azt mondta nagy esély van rá, hogy felvegyenek ösztöndíjjal a Los Angeles-i művészeti egyetemre. Hát nem nagyszerű? - csicsergem izgatottan a világ legjobb bátyjának a nagy hírt, ami éppen ezért vele akartam először megosztani. Így talán közelebb lehetek hozzá. Mióta elment nagyon üres nélküle a ház, nincs aki idegesítsen az apró hülyeségeivel, aminek a végén általában együtt nevetünk. Komolyan nála jobb testvért nem is kívánhatnék magamnak. Én voltam a legbüszkébb, mikor megnyerte azt az öszötndíjat, persze ezt egyetlen árva szóval se említettem neki. Így is elég nagy az egőja, nem kell még jobban fényezni.
- Ez nagyon jó hír Rinnie - ő az egyetlen, aki így hív, hallom a hangján, hogy nagyon álmos. Ugyanakkor magam elé képzelve a hangját tudom, hogy mosolyog. Épp olyan büszke rám, amilyen én voltam évekkel ezelőtt.
- Nem akarlak zavarni, csak azt akartam, hogy te tudd meg először. Majd még úgyis beszélünk. Hamarosan találkozunk! - olyan mintha leráznám, pedig szó sincs erről, inkább őt védem ezzel. Nem mondta, de tudom, hogy megviseli a távollét. Hiányzunk neki minden egyes nap. Köszönés nélkül teszem le a telefont, hiszen már régen vissza aludt. Nagy levegőt vettem és elindultam, hogy a többieknek is bejelentsem az egészet. Valamiért mégis elszomorodtam. Nem kellene, hogy bűntudatom legyen, amiért én is itt hagyom őket. Hiszen ez az élet rendje, nem?

- Ne, kérlek! Ne tedd ezt! Bármit megkapsz, csak ne bántsd őket - könnyeimtől elhomályosodott tekintettel nézek rá, amint két közé fogja anyám elalélt testét. Zokongva kiabálok, úgy könyörgök a férfinak.
- Hallgass! - mordul rám az apám az utolsó erejéből, akinek ereje kevesebb mint egy szárnya szegett pillangónak. Azt akarja, hogy fogjam be a szám, hátha akkor megúszom élve. Hátha megfeledkezik rólam ez a szörnyeteg és eltudok menekülni.
- Bármit megkapsz, csak hagyd őket életben - hiába a figyelmeztetés, hiába minden könyörgés. Nem figyel rám, azzal van elfoglalva, hogy kiszívja a maradék életet is anyámból. Menekülnöm kellene. Mégis fejemben ott csengnek a jól ismert szavak; A család az első Össze szedve minden bátorságom a kezébe kapaszkodok és megharapom azt olyan erősen, ahogy csak tudom. Felsértem a bőrét, mire kibuggyan a vére. Eltömíti a számat a fémes folyadék, önkéntelen emberi reflexből adódóan lenyelem, bármennyire is undorodok még a gondolatától is. A testem félre lökődik, fejem valami keménybe ütközik, nem látok rendesen, egyre növekvő foltok vannak előttem, bárhogy pislogok nem akarnak eltűnni.
- Bazd meg! - hallom a hangját valahonnan messziről, olyan távolinak tűnik, mintha a közeli erdőből jönne - Benned van aztán élet kislány! - nevet, pokoli hang jön ki a torkán, hogy aztán megfogjon az arcomnál fogva. Elsötétült a világ.

Idegen helyen ébredtem. Nem tudom hol vagyok, mennyi az idő. Anya! Apa! Mélyről jövő, kínkeserves zokogás tört ki belőlem. Meghaltak, éreztem a lelkem mélyén. Megakartam mozdulni, hogy felkeljek az ágyból, de egyből vissza is zuhantam. Az ágyhoz voltak láncolva a kezeim, miközben egy furcsa éhség lett urrá rajtam. Kapart a torkom, mintha két napja nem ittam volna semmit. Ekkor érkezett Ő, kezében egy tálcával.
- Felkeltél szépségem? - leült mellém az ágyra és a fülem mögé tűrt egy kósza tincset - Biztos nagyon éhes lehetsz - tette hozzá és felém nyújtott egy poharat. Kissé félve, de elvettem tőle.
- Köszönöm - suttogtam, majd bele kortyoltam. Rögtön megéreztem azt a fémes ízt, ami a vérre jellemző. Kiakartam köpni, de eluralkodott rajtam egy különleges erő és csak ittam, amíg el nem fogyott. Éreztem az arcom változását, miközben sóvárgón néztem az idegenre. Valami legbelül azt suttogta, hogy szükségem van még többre abból, amit nekem adott.
- Mégis ki a franc vagy te? Hogy kerülök ide? - záporoztak belőlem a kérdések, mire könnyedén elmosolyodott.
- Az most nem fontos. Biztonságban vagy, legyen ennyi elég. Most pihenj, később meglátogatlak - végig simít arcomon, majd felkel indulásra készen. A kis ablakot és a láncokat ellenőrzi.
- Miért vagyok ide láncolva? - megrántom a bilincseket, de meg se moccannak - Nem tudom ki vagy és nem is érdekel. Eressz el azonnal!
- Mások érdeke, hogy itt legyél, hogy senkit se tudj bántani - válaszol, majd bezárja magam után a tömlöcömet. Jobban szemügyre véve olyan ez, mint egy pince helyiség, ami kicsit otthonosabbra van berendezve. Hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat, elhelyezkedek az ágyon és a gondolataimba merülök, miközben némán könnyezek. Valami végérvényesen meghalt bennem.

Másfél hónapja vagyok fogoly egy pincében. Kezdek megbarátkozni a helyzettel. Néha a szobámra emlékeztet a hely azzal különbséggel, hogy nincsenek vásznak és estékek mindenfelé. Mégis valamiért egészen otthonosnak mondható. Másfél hónap telt el a szüleim halála óta. Azóta sem tértem magamhoz igazán, mintha a szívem egy részét kitépték volna. Üresség lakozik bennem. Eltűnt belőlem az élet nyomtalanul. Fájdalom vette át a helyét. Sam biztos azt hiszi, hogy én is meghaltam a szüleinkkel együtt. Miért nem volt ott, hogy megmentsen? A nagytestvéreknek az a dolguk, hogy megmentsék a kicsit. Miért nem tette ezt?  Másfél hónapja ismerem Őt. Megmentette az életem és azóta is mellettem van. Gyűlölnöm kellene, amiért fogva tart, mégis képtelen vagyok erre. Túlságosan kedves és odaadó. Délelőtt volt itt és mindent elmagyarázott, amit titkon már sejtettem. Léteznek a természetfeletti lények és én is egy lettem közülük, vámpírrá változtam. Azt mondta még vissza jön és hoz valami ajándékot. Mielőtt belépett az ajtón már éreztem a jelenlétét és a változást is, amit magával hozott. Hálás voltam, amiért megoldotta, hogy járhassak a napon és azért is, hogy kioldotta a bilincseket. Mindez nem tarott sokáig, amint elfordult elszöktem tőle.
- Vissza fogsz jönni hozzám! - kiabálta utánam, de mást nem tett. Nem akartam többet fogoly lenni. Szükségem volt az egyetlen életben maradt családtagomra. Látni akartam a bátyámat, mindennél jobban. Az utam a kis erőn át vezetett, aminek a szélén megálltam. Mégis mit mondanék neki? 'Hello Sammy! Nem haltam meg, csak vámpír lett belőlem!' Ez olyan nevetségesen hangzik. A tekintetünk mégis össze kapcsolódott, amint megpillantott. Kivágódott a hátsó ajtó és elindult felém. Valószínű megvágta a kezét, mert megéreztem a vérének illatát. Bármennyire is próbáltam ellenállni a kísértésnek arcom eltorzult. Elfutottam, az erdőn keresztül, mintha ott se lettem volna. Nem bánthatom az egyetlen szerettem. Életem egyik legnehezebb döntését kellett meghoznom. Elengedem, végleg. Nem tudtam mégis hova mehetnék vagy mit kezdjek magammal és az örök élettel. Egyetlen személy volt, akire támaszkodhattam. Az ágyamon ült kezében egy rózsát szorongatva, miközben egyetlen hang nélkül leültem mellé.
- Vissza jöttem. Sajnálom - suttogtam a vállának dőlve. Ő az egyetlen, aki maradt nekem.
- Szeretlek - halkan ejti ki a szavakat, míg a gyomromban apró pillangók kezdenek röpködni. Mire reagálhatnék rá már túl késő. Fejem az ágy vaskeretének csapódik és újra elsötétül a világ.

Washington poros utcáit járom valami fontos után kutatva. Mondhatnám úgy is, hogy valaki után, de az úgy túl egyszerű lenne és éppen most kissé haragban vagyunk vagy valami ahhoz hasonló. Vadászok. Kilenc éve hobbi szerűen űzöm ezt a sportot, bár a felállás néha napján változik és belőlem lesz a préda. De ez sem érdekel igazán, szeretem ezt a játékot. Ő a célpontom, akinek a jelenlétét bárhol megérzem. Sosem kellett volna bele szeretnem, hiszen megannyi rossz dolgot követett el ellenem, mégis az érzéseim megmásíthatatlanok az irányába. A maga nyomorult módján ő is éppen ezt érzi, csak ha kimondja, akkor inkább elmenekül. Vannak alkalmak, mikor kis jelzéseket rejtünk el egymásnak, máskor pedig a föld színével leszünk egyenlőek a másik előtt. Mintha nem is léteznénk, úgy eltűnünk. Mindezt a vallomása után kezdtük el. Beteg játékot űzünk, macska-egér játszma ez, ami örök életen át tart közöttünk. Miért akarom éppen most olyan gyorsan megtalálni mikor már eltelt fél év? Egyszerűbb a válasz, mint az bárki hinné. Ma láttam Sammyt, az egyetlen testvérem, azt, aki felidézett valamit a multamból, amire gondolni sem akarok. Éppen ezért minél előbb meg kell találnom Őt, hogy megtörténjen a "nagy kibékülés" és most én tűnhessek el a szeme elől hónapokra vagy akár évekre. Még nem döntöttem el mennyire leszek kedves. A klubba érve egyből megcsap az a jellegzetes aroma. A táncoló tömegen át haladok az irányába, hogy nem messze tőle megállhassak egy pillanatra. Semmit se változott, persze ez a halhatatlanságának is köszönhető, mindezek ellenére szeretem nézni a vonásait. Tekintetünk össze kapcsolódik, mire mindketten elmosolyodunk. Kissé megrázza a fejét, ezt követően eltűnik a szemem elől, mintha itt se lett volna.
- Francba! Akkor is megtalállak! - morgom már csak magamnak. Az idő sürget és most nincs kedvem játszadozni. Samuel nem találhat rám, nem tudhatja meg, hogy élek és vámpír vagyok.