Szóval az álmok... a legtöbbre nem emlékszem, mert sosem jegyeztem fel őket amolyan álom naplóba, nem fejtegettem őket, nem gondolkoztam a képeken, a szimbólumokon, a metaforákon, a helyeken, a tárgyakon, vagy éppenséggel az embereken. Carl Gustav Jung úgy vélte, hogy az álmoktól nem eltávolodni kellene, hanem azoknak a tartalmát vizsgálni és értelmezni, hiszen, ahogy ő gondolta, az álmok a lelkivilág közvetlen kifejeződése, önnön elménk világos üzenete. Persze, Jung feltételezhetően nem vizsgált sem boszorkányokat, sem bestia vadászokat.
Ha hinnék az álmok jelentésében, és egy kicsit is foglalkoznék azzal, hogy megértsem, vagy megfejtsem azt, amit közölni akar velem az elmém, vagy éppenséggel az univerzum, akkor minden bizonnyal nem lepett volna meg a stalker hirtelen felbukkanása. De hát az álmok nem mind ostobaságok? Az elme játéka, pár másodperces, intenzív lebegés, repülés, tánc, merülés, zuhanás az alvás, és az ébrenlét között. Nincs jelentőségük, nem számítanak – legalábbis én mindig is ebbe a hitbe ringattam magamat. Południca persze nem vette ennyire félvállról az ilyen-, és ehhez rettentően hasonló dolgokat. Vaskos könyve volt a témáról; bőrkötéses, és én soha nem mertem megkérdezni, hogy miféle bőr az tulajdonképpen.
Iszonyatosan sokat álmodtam például anyámról, arról, hogy az asszony megöli az apámat, a társaimat, a barátaimat, mindent és mindenkit elpusztít, amit, és, akit szeretek. Néha nem is úgy nézett ki az asszony, mint, ahogyan én emlékeztem rá, hanem saját maga torz kivetülése volt csupán. Aztán álmodtam az anyám haláltusájáról, arról a pillanatról, amikor a hő hatására szétrobbanó ablak szilánkjai összeszabdalják, és a tűz martalékává válik – szinte éreztem az égett hús szagát, és hallottam vérfagyasztó sikolyát még akkor is, amikor már ébren voltam.
De ezek az álmok a múlt hozományai – a ma éjszakai pedig a jövő kivetülése volt. Ha jobban figyelek, ha jobban érdekelt volna, ha nem tartanám baromságnak, akkor talán nem lepett volna meg annyira az a metsző, zöld és aranyszín örvény, ami rám – egyenesen rám - szegeződik, és magába szippant.
Szürke, magas toronyházak, fekete ablakok, ólomsúlyú lassúsággal közlekedő mozgólépcsők, és emberek, akik nem láttak engem, sem egymást, tömeg, amiben sodródtam. Nem emlékszem arcokra, sem hangokra; néma világ volt ez a világ, egyetlen autó sem közlekedett. Voltaképpen az egész olyan volt, mintha a földalatti város egy burában létezne csupán. Szürke csendesség uralkodott. A képzeletbeli város főterén sötét árny magasodott az emberek fölé – a lublini könyvtár könyveiből ismert lesi. De ez más volt, mint az őseim, - már kopott – tintával írt feljegyzéseiből ismert, erdei szellem: ennek a teste acélból és vasból volt, a feje, szarvas koponya helyett krokodilszabású volt, és a fején sem agancsok díszelegtek, hanem hosszú szarvak – hegyesen végződtek, mint egy bikának, vagy magának az ördögnek. A hiedelem, mítosz szerint a lesi azért él, hogy öljön. Az erdő, amiben él, a territóriuma, a szörnyeteg pedig az egyetlen, és kizárólagos ura. Az ősök úgy vélték, hatalmas varázserővel rendelkezik a rém, amivel képes volt az erdő állatainak segítségét hívni, ha illetéktelen betolakodónak vélte azt, aki az erdejébe tévedt – és megölte, majd felzabálta.
Egészen idáig nem is foglalkoztam az álombéli lesi, rám szegeződő, sárgán izzó szemeivel, csak most, amikor annak e világi replikája követi minden rezdülő mozdulatomat, mint valamiféle prédáját leső ragadozó. Az ösztöneim azt diktálják, hogy tűnjek el innen, ellenben a büszkeségem és a makacsságom okán teljes testemmel a fiatal nő felé fordulok. Vonásaim vasszigorba fagytak, tekintetem kérdő; szemem sarkából kezeit figyelem, és, amikor felém közelít, nem hátrálok, oh, de nem ám... én is teszek egy lépést irányába. Minden feszült figyelmemet neki szentelem.

Az anyai nagyanyámmal, Południcával – aki éppúgy boszorkány volt, mint anyám, és én – életemben szerintem négyszer, vagy ötször találkoztam, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy mély-, és emlékezetes benyomást tegyen rám. Utólag derült ki, hogy nem csak úgy nézett ki, mint, aki haldoklik, hanem valóban a végét járta. Állítása szerint több, mint ötszáz évet megélt, s, ha így is volt, nem csodálkoznék rajta, ha az utolsó éveire elméje megbomlott volna. Południca soha nem jött Lublinba, mindig mi mentünk őhozzá – én rettegve, az apám csak szájhúzva, az anyám meg kötelességszerűen tette tiszteletét a vénséges-vén boszorkánál. Hosszú, ezüstszínű haját mindig hatalmas, elegáns kontyba fogta, hajtűvel tűzte helyére tincseit, szemfehérje vöröses volt, fagyoskék, lélekbe vágó íriszei bő vérben úsztak, és mindig furcsa, fűszeres füst lebegett körülötte, amit egy míves fapipából eregetett.
És jósolt. Nem úgy, mint a tévében, vagy az interneten a magukat asztro-gurunak tituláló, dilettáns szerencsétlenek. A kártyáiról pergett a festék, szakadtak voltak, és akkoriban gyűlöltem ránézni az ideglelő ábrákra – nem szokványos tarot volt, annyi biztos. A másik kelléke, amikkel előszeretettel szórakozott, több száz-, ha nem több ezer éves csontok voltak. Állatoké, szörnyetegeké, embereké.
Minél idősebb lettem, egyre kevésbé hittem bennük, és az asszonyban, a szavában. Ez nem jelenti azt, hogy a tizenkét éves énem nem rettegett tőle, mert az ordas nagy hazugság volna. Úgy irtóztam tőle, mint a vadak az erdőtűztől. Ő persze mindig elővette a mágikus csecsebecséit, miután gyógyfüves teával, és vajas keksszel kínált bennünket, és készségesen felajánlotta szolgálatait. Kérve és kéretlenül – az esetek túlnyomó részében azonban kéretlenül – jósolt nekünk; nem sok szépet ígért egyikünk számára sem, de valahogy nehéz volt hinni neki.
Aztán meghalt, az anyám pedig kristályokat – ametiszteket, fekete tourmaline-eket és rózsakvarcokat - tett az ablakpárkányokba, és fehér zsályát égetett a házában, hogy még véletlenül se térhessen vissza az asszony ártó szelleme. Már akkor is babonás hülyeségnek tartottam az egészet, de hagytam, hadd csinálja, mert hittem, hogy ő ebben leli megnyugvását.
Így, vagy úgy, legyen bármilyen szomorú, vagy éppenséggel hátborzongató, Południca legtöbb jóslata testet-, formát öltött, hús-vér valójában fizikai világunkban.
Ettől függetlenül máig nem hiszek a jóslatokban, de még csak horoszkópot sem olvasok, és végképp nem tulajdonítok nagy jelentőséget az álmoknak sem. Persze, ha így lenne, nem ért volna meglepetésként Leta felbukkanása – de ne szaladjunk ennyire előre, mert jelenleg még azt sem tudom, hogy én vagyok a prédája, pláne nem azt, hogy mi a hölgy neve.
Egy egészen kevés vér fröccsent a fekete garbóra. Kínosan ügyelek rá, hogy a bőrdzsekit összefogjam mellkasom előtt, elrejtve azt a mit sem sejtő halandók elől. Péntek este Washington buli negyedében úgy nyüzsög az emberek alkotta, csillogó, elegáns ruhába bújt húsmassza, mindenféle korosztályból, rasszból, társadalmi csoportból, rétegből, mint száz-, meg száz, színpompás hal az óceánban. Nem is sejtik, hogy pár utcával arrébb, a templom elhagyatott kertjében egy vérfarkas teteme ég porrá – Bastien embere volt életében.
Sör ömlik elém a járdára, a karomat fogja meg valaki, húz befelé, a melegbe, egy kocsmába, borral kínál, kitépem magam a szorításból, egy másik test simul nekem – már-már törleszkedve, mint valamiféle veszett róka. Ha nem égne a bőröm a horzsolásoktól, és nem mocskolna vér, és por, még talán vevő is lennék az invitálásra.
A tarkómon érzem, hogy valaki figyel; olyan ez, mint egy harmadik szem, egyfajta impulzus, mely véd, afféle csalhatatlan megérzés – vállam fölött pillantok magam mögé, tekintetemmel a stalkert kutatom a tömegben.